A múlt árnyai

A vér átáztatta a farmerom térdét, ragacsos volt és meleg. Éles, fémes szaga eltömítette a torkomat, lehetetlenné téve, hogy mély lélegzetet vegyek.

– Anya! Kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem! – A földre rogytam, és megragadtam a vállát. Ráztam, az ujjaim csúsztak a bőrén, de a feje csak oldalra bicsaklott. Nem pislogott. A linóleumon szétterülő karmazsinszín tócsán megcsillant a konyhai lámpa éles fénye. Tiszta, zsigeri pánik mart a mellkasomba. Feltápászkodtam, a cipőm csúszkált a vérben, és a nyitott garázs felé rohantam.

Apám a festőállványa előtt állt. Jobb kezében egy ecset lógott, halkan dúdolt, mit sem sejtve arról, hogy a világunk épp most ért véget.

– Apa! Apa, segíts! – sikoltottam, a nyers hang felsértette a hangszálaimat. – Nem tudom, mi van anyával. Nem beszél, és a saját vérében fekszik!

A faecset a betonpadlónak csattant. Nem tett fel kérdéseket. Csak elviharzott mellettem, csizmája a betonon dobogott. Mire rákényszerítettem ólomnehéz lábamat, hogy kövessem őt a házba, az én legyőzhetetlen apám már a földön térdelt. Karjába zárta a nő ernyedt testét, arcát a nyakába fúrta, ügyet sem vetve a ruháját bepiszkító sötétvörös foltokra.

– Lia! Hívd a 911-et! – üvöltötte. Hangja megicsaklott, kétségbeesett és megtört volt.

A fali telefon után tapogatóztam, vadul remegő ujjakkal tárcsáztam a számokat. A diszpécser hangja zúgott a fülemben, de csak az előre-hátra ringatózó apám látványára tudtam koncentrálni. Nyers, kontrollálhatatlan zokogása visszaverődött a konyha falairól. Csak így, egy szempillantás alatt semmivé foszlott a családunk magja.

– Lia! Vonszold le a lusta hátsód ide, de azonnal!

Miriam visító hangja recés késként hasított bele az emlékbe. Felpattantam az ágyban, a mellkasom zihált. A fantom fémszag elillant, helyét átvette szűkös hálószobám áporodott, poros levegője. Tenyérpárnámat csípő szememhez szorítottam, próbálva visszakényszeríteni a pulzusomat a normális tartományba.

– Ez a nő sosem hagy egy kicsit lélegzethez jutni. – Ledobtam a nehéz paplant, és átvetettem a lábam a matrac szélén. Én vagyok Lia Vance, és nem hagyom, hogy megtörjenek. Suttogva mondtam ki a szavakat a csendes szobában, úgy kezelve őket, mint egy szent fogadalmat.

Végigmértem a birodalmamat. Ellentétben mostohanővéreim makulátlan, rózsaszínbe öltöztetett szobáival, az enyém egy kaotikus menedék volt. Félig kész vásznak támaszkodtak a falaknak, és szétszórt széndarabok piszkították be az íróasztalomat. Vastag művészettörténeti könyvek inogó tornyai szolgáltak rögtönzött éjjeliszekrényként. Legendás festők és rockzenekarok vintage poszterei takarták el a hámló tapétát. Rendetlen menedékhely volt, de ez volt az egyetlen hely ebben a házban, ami tényleg hozzám tartozott.

Feltápászkodva eligazítottam az ágyneműt, és elvonszoltam kimerült testemet a fürdőszobába. Egy gyors, forró zuhany lemosta a rémálom hideg verejtékét, de a csontjaimba ivódott ólomnehéz fáradtsággal semmit sem tudott kezdeni. Felvettem a megszokott farmeromat és pulóveremet, majd letöröltem a bepárásodott tükröt, hogy ránézzek a tükörképemre.

Nagy, mogyoróbarna szemek bámultak vissza rám sűrű, sötét szempillák alól. Üresnek tűntek, olyan sötét titkokat őriztek, amikkel még mindig nem voltam kész szembenézni. Az emberek folyton dicsérték a porcelánbőrömet, az orromon lévő szeplőket és a sötétrózsaszín ajkaimat. A szépség mintaképének hívtak. Azt állították, a homokóra alakom elég ahhoz, hogy bármelyik folyosón megforduljanak utánam. Számomra ez az arc és ez a test fojtogató átoknak érződött. Csupán egy csinos maszk volt, amit arra terveztek, hogy elrejtsen egy összetört tizennégy éves lányt.

Apám, Arthur soha nem heverte ki. Ecsetjeit és vásznait játékkártyákra és olcsó whiskey-re cserélte. Éjszakáról éjszakára ébren feküdtem a sötétben, és hallgattam a kártyapaklik ritmikus, gúnyos keverését a szomszéd szobában. Ezt mindig tompa zokogás és egy uzsorásoknak még több időért könyörgő férfi halk, pánikszerű hangja követte. A szerencsejáték-adósság egyre csak nőtt, és megszegett ígéretek alá temetett minket.

Miriam szemet hunyt a lejtmenete felett. Amíg sikerült összekaparnia annyi készpénzt, hogy kényeztesse őt és két drága lányát, Giselle-t és Katarinát, nem érdekelte, ha tönkreteszi magát. De engem érdekelt. Én voltam az, aki cipelte a függősége zúzó súlyát. A feszültség fizikai nyomásként nehezedett a mellkasomra. A rajzolás volt az egyetlen mentőcsónakom, az egyetlen dolog, ami az emelkedő víz felett tartotta a fejem.

A telefonom megrezdült a fa íróasztalon, egy doboz színes ceruzának koccanva. Felkaptam és végighúztam az ujjamat a képernyőn.

– Szia, mi újság? – Declan mély, ismerős baritonja töltötte be a fülemet, ami azonnal visszahozott a valóságba.

– Mindjárt kész vagyok. Csak belevágom a vázlatfüzetemet a táskámba. – A telefont a fülem és a vállam közé szorítottam, miközben behúztam a cipzárt a kifakult hátizsákomon.

– A küszöbödön állok. A mostohaanyád gyakorlatilag az arcomba vágta a nehéz tölgyfa ajtót, Giselle pedig jelenleg úgy bámul rám a nappali ablakán keresztül, mintha én lennék a következő fogása. Ez hihetetlenül felkavaró. Gyere már le!

Őszinte nevetés tört fel a torkomból. Giselle-ből teljesen hiányzott a finomság, ha a Declan iránti hatalmas vonzalmáról volt szó, és mindig mindent kínossá tett. Felkaptam a táskámat, lesprinteltem a lépcsőn, és leemeltem egy maradék palacsintát a konyhapultról. Miriam kiabált valamit a házimunkáról az ebédlőből, de nem vettem róla tudomást, és kisurrantam a bejárati ajtón.

Declan a tornácon állt, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve. Hangos, megkönnyebbült sóhajt hallatott, amikor meglátott.

– Bocs, hogy megvárakoztattalak itt kint, ellenséges területen – haraptam bele a hideg palacsintába.

– Semmi gond. Csak menjünk – lépett mellém, alig várva, hogy maga mögött hagyja a kínos helyzetet. – Elhiszed? A gimi utolsó éve. Ott a végzős bál, az egyetemi jelentkezések, az egész jövő itt áll előttünk.

Rágtam az ételt, és figyeltem, ahogy az egyforma külvárosi házak elmosódnak mellettem. Ennek az egésznek a hétköznapi valósága fojtogatónak hatott.

– Igen, gondolom. De nekem többre van szükségem ennél az unalmas rutinnál. Igazi drámát akarok. Valami igazán izgalmasat. Talán egy titokzatos milliárdost, vagy egy komor rosszfiút, aki betör az életembe, és levesz a lábamról.

Declan felhorkant, és megrázta a fejét. Hüvelykujjával a mellkasára bökött, szemében kötekedő csillogással.

– Túl sok ponyva romantikus regényt olvasol. Nem jön semmilyen titokzatos milliárdos, hogy megmentsen. De itt vagyok neked én, és azt mondanám, ez is elég jó, nem igaz?

Lágy mosolyt küldtem felé, szándékosan figyelmen kívül hagyva a hangjában rejlő súlyos utalást. Tudtam, hogy Declan érez irántam valamit. De ő volt a horgonyom, az egyetlen ember a világon, aki nem szánalommal vagy megvetéssel nézett rám. Nem kockáztathattam meg, hogy tönkretegyem a barátságunkat. Ez volt az egyetlen stabil pillér, ami összetartotta az életemet.

Befordultunk a sarkon, és feltűnt az Oakridge Gimi terjedelmes tégla homlokzata. A kovácsoltvas kapuk nyitva álltak, üdvözölve a tinédzserek reggeli rohamát. Megálltam, szemem a bejárat feletti, kifakult kék és arany feliratra szegeződött.

Utolsó év. Végzős bál. Egyetem. A szavak visszhangzottak az elmémben, a szorongó rettegés hirtelen hullámát hozva magukkal. Ennek az évnek kellett volna meghatároznia a hátralévő életemet, és nem voltam benne biztos, hogy készen állok szembenézni vele.

Tettem egy lépést előre, de a testem hirtelen megdermedt.

Gonosz, jeges borzongás futott végig a gerincemen. A reggeli levegő nem változott, mégis csontig hatoló hideg fészkelte be magát a mellkasomba. A lélegzetem elakadt. Fojtogató, tagadhatatlan előérzet volt. Valami közeledett. Éreztem, ahogy a láthatatlan súlya ránehezedik az iskola területére.

Bármi is volt az, mindent meg fog változtatni.