[Első személyű nézőpont: Evelyn]

A szökőkút vizének fémes íze van, de azért iszom belőle, hagyom, hogy a jéghideg víz sokként érje a kiszáradt torkomat. A balettstúdió levegője sűrűnek érződik, súlyos a fojtogató tehertől, mintha maga a terem fojtaná vissza a lélegzetét. A hatalmas keményfa padlón Madame Bouchard fel-alá sétál. Úgy menetel, mint egy dühöngő, háborús tábornok, aki a diákjai érzelmi roncsait veszi szemügyre. Éles sarkú cipője ritmikus, rémisztő tempóban kopog. Ez a katt-katt-katt az egyetlen hang, amely áthasít a teremben lévő lányok felének fojtott zokogásán.

Egy katasztrofális órarendi változás csapott le ránk a próba első órájában. A Gála helyszínére dupla foglalás érkezett, így a mi bérlésünket eltolták. Az eredmény? A Tavaszi Gála meghallgatásait két teljes nappal előrehozták.

Madame Bouchard félelmetes dühöngésbe kezdett, a magasba csapta a kezét, és a francia és angol szitkozódások mérgező keverékét köpte felénk. Bárkibe beleállt, aki elég bolond volt ahhoz, hogy felvegye vele a szemkontaktust. A gálaszezon nyomása amúgy is már-már agyonnyomta a lányokat. Ez a kétnapos eltolás egyenesen a szakadék szélére taszította őket. Most csendben a hideg, tükrös falnak dőlve figyelem, ahogy a társaim a könnyeikkel küszködnek, vagy egyenesen a kis tornatörülközőjükbe zokognak.

Csodával határos módon Madame kegyetlen ordibálása ma nem vonatkozik rám. Eltekintve egy tegnapi apró megbotlástól, a szólóm tiszta. A mozdulatok olyan mélyen vésődtek az izommemóriámba, hogy az egész koreográfiát képes lennék félálomban is előadni, és mégis tökéletesen érkeznék a végén. A két nap elvesztése nem fogja tönkretenni a rutinomat. Persze ezt sosem merném hangosan kimondani ebben az ellenséges környezetben. Madame mindig talál hibát. Ez a dolga, a kifacsart szenvedélye.

A terem másik végében egy rémült lány egy tripla piruettel próbálkozik. Megcsúszik a lába. Elrontja a forgást, és oldalra botlik. Madame a magasba dobja a karját, a türelme úgy pattan el, mint egy száraz gally.

"Elég!" – sikítja, hangja visszhangzik az üvegfalakon. "Menjen haza, mielőtt belefullad a saját középszerűségébe!"

A pánikba esett táncosok szétszélednek. Úgy vetődnek a sporttáskáik felé, mintha az életük múlna azon, hogy elmeneküljenek a stúdióból. Felkapom a nehéz táskámat, megszorítom a vizespalackomat, és egyenesen a kijárat felé veszem az irányt. Már csak centikre vagyok az ajtófélfától, amikor a hangja megélesített pengeként hasít keresztül a káoszon, és a nevemet szólítja.

"Evelyn."

Földbe gyökerezik a lábam. A gyomrom összeszűkül, nehezen és hidegen zuhan a medencémbe. Szorosabban szorítom a táskámat, felkészülve egy érzelmi kivégzésre. Vitatkozni felesleges. Ha megmondom neki, hogy mennem kell, az csak olaj lenne a tűzre. Megfordulok, és erőt veszek magamon, hogy felszegjem az államat.

"Igen, Madame?"

Halálos precizitással vág át az üres parkettán. Pontosan előttem áll meg, karját szorosan összefonja a mellkasa előtt. Várom a brutális leszidást. Várom, hogy darabokra szedje a technikámat.

Ehelyett rezéstelen arccal mered rám. "Ma jó voltál."

Pislogok. Csak állok ott, megdöbbenve. A ritka dicséret rövidzárlatot okoz az agyamban. Tényleg most dicsért meg?

"Hallott engem?" – förmed rám.

"Igen, Madame" – dadogom, próbálva levegőhöz jutni. "Köszönöm."

Elutasítóan int a kezével, visszautasítva a hálát. "A második fele. Kifejezetten a grand jeté az arabesque-be. Az érkezés felénél elveszíti a kifordítását. Javítsa ki."

Hevesen bólintok, megfogadva magamnak és neki is. "Ki fogom."

"Nagyon jó esélyei vannak a szólóra" – teszi hozzá, a szavakat vonakodva préseli ki a torkán. "Ha nem luskodja el."

"Nem fogom" – ígérem neki. A szívem a bordáimnak verődik.

"Gondoskodjon róla, hogy így legyen." Sarkon fordul, és elmenetel, mást már nem követelve.

A tüdőm egyetlen hatalmas kilégzéssel ereszt le. Megkönnyebbülés mossa át a feszült izmaimat. A vállamra dobom a táskát, és gyakorlatilag kisprintelek a stúdió ajtaján, belemerülve a sötét parkolóba.

Connor pontosan ott vár a járó motorú autójában, ahol ígérte. Az ablakok le vannak húzva. A motor halk duruzsolása betölti a csendes esti levegőt. Lazának tűnik, ujjával a kormányon dobol a rádió halk zenéjére. Látszólag nem zavarja a késésem. Abban a pillanatban, ahogy meglát, kihúzza magát, és egy ragyogó, laza mosolyt villant felém.

Feltépem az anyósülés ajtaját, és bedobom a nehéz táskámat. Belezuhanok az ülésbe. "Bocsi, bocsi, bocsi" – hadarom lihegve és kétségbeesetten. "A próba teljes katasztrófa volt. A meghallgatásokat két nappal előrehozták. Madame-nak epikus összeomlása volt. A stúdió fele sírt. Azt hittem, valaki el fog ájulni."

Connor halkan felnevet, meleg hangja leföldeli a kaotikus energiámat. Könnyedén sebességbe teszi az autót. "Intenzívnek hangzik."

"Brutális volt" – nyögöm fel, miközben áthúzom a mellkasomon a biztonsági övet. "És aztán visszatartott. Azt hittem, le fogja tépni a fejemet. De valójában azt mondta, hogy jó voltam. Azt mondta, javítsam ki a kifordításomat, de szerinte tényleg túlélhetem a meghallgatásokat, és megkaphatom a szólót."

Connor átnyúl, és megnyugtatóan megszorítja a térdemet. "Látod? Mindig is mondtam, hogy csodálatos vagy."

Megforgatom a szemem az önelégültségén, de egy őszinte mosoly töri át a kimerültségemet. Kigurul az autóval a sötét parkolóból, és rákanyarodik a főútra. Az út az otthonukig rövid, nagyon kevés időt hagyva arra, hogy szalonképessé tegyem magam. Lenyúlok a sporttáskámba, és előhalászok egy farmert.

Ülve farmert húzni közvetlenül egy izzadt dresszre igazi, egyedi kínzás. Fészkelődöm és lökdösődöm, erőszakkal húzom fel a merev anyagot a lábamon.

Connor felém pillant, vigyora kiszélesedik. "Kél egy kis segítség ott lent?"

"Csak ha akarsz egy balettcipőt az arcodba" – fújtatok, végre áthúzva a farmert a csípőmön.

"Csábító" – incselkedik, tekintetét visszairányítva az útra.

Egy kényelmes, túlméretezett kardigánt húzok elő a táskából és veszem fel, hagyva, hogy a puha anyag elrejtse a dresszem spandex pántjait. Lehajtom a napellenző tükrét. A halvány utcai lámpák megvilágítják a fáradt arcomat. Kétségbeesetten húzok egy réteg szempillaspirált a pilláimra, elkeseredetten próbálva elrejteni a vonásaimra festett mély kimerültséget. Két óra ordibálás és izzadás megteszi a magáét. Nem akarom, hogy a szülei azt higgyék, az idegösszeomlás szélén állok.

"Gyönyörű vagy" – mondja Connor, hangja valami lágyabb tónusba vált, bár a figyelmét a közelgő kanyaron tartja.

Egy félénk mosolyt küldök a tükörnek, mielőtt visszacsapom a napellenzőt. "A hízelgés nem változtat azon a tényen, hogy harminc percet késünk."

"Egy próbát megért."

Az idegesség zsong a bőröm alatt. Utálok megvárakoztatni embereket. Connort látszólag egy cseppet sem aggasztja. Lazán, könnyedén navigál az ismerős külvárosi utcákon. Végre beállunk a Brooks család kocsifelhajtójára. A ház meleg, aranyfényben fürdik. A veranda lámpái vakítóan világítanak, hívogató fényt vetve a gondozott pázsitra.

Connor kipattan, és drámai lendülettel körbekocog, hogy kinyissa az ajtómat. Felnevetek, kiszállok, és hagyom, hogy a hűvös éjszakai levegő megcsapja a kipirult arcomat. Együtt megyünk fel a lépcsőn.

Abban a pillanatban, ahogy belépünk a bejárati ajtón, a bennem motoszkáló szorongás elolvad a padlón. A háznak mennyi illata van. A sült hús és a pirított fokhagyma gazdag illata úgy burkol be, mint egy fizikai takaró.

Mrs. Brooks már azelőtt besuhog az előszobába, hogy egyáltalán levehetném a cipőmet. A derekára szorosan kötött kötényt visel. Szoros, anyai ölelésbe von, puha idomai a feszült vállamnak feszülnek. "Úgy hiányzott a mi drága kislányunk" – suttogja egyenesen a hajamba.

Hátralép, meleg kezét a karomon tartva. Mr. Brooks gyorsan követi őt. Belép az előszobába, arca széles, megnyugtató mosolyra húzódik. Olyan masszív, meleg ölelésbe zár, aminek fás arcszesz és mosószer illata van. Felnyúl, és ugratóan beletúr a szoros balettkontyomba.

"Régen láttalak, kölyök" – mondja, hangja zeng a szeretettől.

"Hé, a konty túlélte a stúdiót" – tiltakozom nevetve, elhajolva a keze elől. "Most már ne tedd tönkre."

Kuncog, és hátralép, hogy a felesége mellé álljon. "Legközelebb jobban célzok."

A megkönnyebbülés mély, átható hulláma mossa át a mellkasomat. Ez a dinamika, ez a laza, meleg családi évődés pontosan az az otthonérzet, amire egész nap kétségbeesetten vágytam. A balettstúdió szigorú falai és a közelgő Gála nyomása eltűnnek ebben az aranyfényű előszobában. Itt biztonságban vagyok. Ide tartozom.

Boldogan nyitom ki a számat, készen arra, hogy formálisan is megköszönjem nekik a nagylelkű meghívást, és bocsánatot kérjek a késésünkért.

Mielőtt egyetlen szótag is elhagyhatná az ajkamat, egy hang hasít a levegőbe.

Valaki szándékosan és hangosan megköszörüli a torkát.

A hang közvetlenül mögöttem szólal meg.

Az ösztön veszi át az irányítást. A gerincem megfeszül. Az izmaim megdermednek, a másodperc töredéke alatt kővé válnak. A Brooks ház meleg, hívogató atmoszférája azonnal jéghideggé válik. A szőr feláll a tarkómon, egy hirtelen, megmagyarázhatatlan rettegéstől bizseregve. A csendes köhintésnek olyan súlya van, ami nem illik ebbe a vidám térbe.

Lassan megfordulok a sarkamon. A lélegzetem megakad a torkomban. A tekintetem végigsiklik a folyosó szélén, a nappali boltíves ajtónyílása felé haladva.

És ekkor meglátom őt.