Connor most már legalább harminc perce horkol — úgy értem, az igazira, az istenire *horkol* —, a kanapén elnyúlva, mint egy tengericsillag, aki a Monopoly felénél feladta az életet.

A feje hátradől, a szája enyhén nyitva, a haja pedig még mindig az előbb száradó nedves tincsek halmaza, és valahogy olyan… békésnek tűnik.

Olyan gondtalannak, amilyennek már rég nem láttam.

Akaratom ellenére elmosolyo