Úgy viszem befelé, mintha attól félnék, hogy elveszítem, ha elengedem. A karja a nyakam köré fonódik, az arca a vállamba fúródik, a lába a derekam köré kulcsolódik, mintha oda tartozna – és oda is tartozik. Tényleg oda.

Az ajtó halk kattanással csukódik be mögöttünk, és a lakás sötét, kivéve azt a tompa konyhai lámpát, amit mindig égve hagyok. Nem kapcsolok fel mást. Nincs szükségem rá, hogy lássa