A nehéz tölgyfa ajtó befelé nyílt. Gideon belépett a hatalmas előcsarnokba, és megállt. A hatalmas házat sötétség nyelte el. Egyetlen lámpa sem égett. Az elmúlt három évben, függetlenül attól, hogy milyen későn ért haza, a nappaliból mindig lágyan pislákolt a televízió fénye. Gemma mindig megvárta. Meghallotta a zár kattanását, mezítláb végigszaladt a keményfa padlón, és a nyakába ugrott. Ma este csak a központi légkondicionáló zúgása hallatszott. Egyetlen lámpát sem hagyott felkapcsolva.

Meglazította a selyemnyakkendőjét, és fáradtan húzta a lábát a folyosón. Benyitott a hálószobába. A szoba továbbra is árnyékba burkolózott. Halvány holdfény szűrődött be az üvegajtókon, megvilágítva a selyemlepedők alatti dudort. Gideon odanyúlt, és felkattintotta az éjjeli lámpát. A hirtelen jött fény megvilágította Gemma alakját. A nő összerezzent. Az arcát még mélyebben a tollpárnába fúrta, és a vállára húzta a takarót.

Gideon a matrac szélére ült. Kinyújtotta a kezét, hogy lesöpörje a kósza hajtincset a homlokáról, és megnézze, vajon tényleg alszik-e. Gemma megmerevedett. Nem volt hajlandó megfordulni vagy hangot kiadni.

A férfi leeresztette a kezét. Felállt, levette az öltönykabátját, és besétált a szomszédos fürdőszobába.

Abban a pillanatban, ahogy a zuhany vize a csempére csapódott, Gemma lassan kinyitotta a szemét. Nedves szempillái a bőréhez rebegtek. Vett egy szaggatott, remegő lélegzetet, és az arcát ismét a pamut párnahuzatba fúrta.

Tíz perccel később a fürdőszoba ajtaja kinyílt. Gideon lépett ki sötét fürdőköpenyben, egy törölközővel szárítva nedves haját. Az ágy fölé hajolt. Gemma tökéletesen mozdulatlan maradt. Gideon lekapcsolta a lámpát. Kiment a hálószobából, és elindult a folyosón a dolgozószobája felé.

A dolgozószobában lekapcsolva maradtak a fények. Gideon az ablak mellett állt. Elővett egy ezüst öngyújtót az íróasztaláról, rágyújtott egy cigarettára, és mélyet szívott. Benyúlt a köntöse zsebébe, és felemelte a gyémánt karkötőt. A platina hidegnek érződött a tenyerén. Bámulta a halvány utcai fényeket megkötő gravírozott fémet.

Füstfelhőt fújt az üvegre. Gemma nem jöhetett rá a Brooke-kal való kapcsolatra. Gemmának a szívén volt a szája. Tüzes, kiszámíthatatlan temperamennal rendelkezett, ha keresztezték az útját. Ha tényleg rájött volna a viszonyra, szétszedte volna a házat. Hatalmas botrányt csinált volna. Hogy a kórház tizenharmadik emeletén megtalálta az egyedi karkötőjét, csak egy szerencsétlen véletlen lehetett.

Órákkal később a reggeli napfény árasztotta el az előcsarnokot. Gemma a bejárati ajtónál állt, és épp a ballonkabátját vette fel. Megmosta az arcát, és egy termoszba reggeli levest pakolt a szüleinek. Léptek visszhangoztak a lépcsőn. Gideon ereszkedett le, egy makulátlan sötétszürke öltönyben. Gemma ügyet sem vetett rá. Felkapta a telefonját, és a bejárati ajtó rézkilincse felé nyúlt.

Gideon három gyors lépéssel szelte át a márványpadlót. Elzárta a kijáratot. Kezét határozottan a nő üres csuklója köré fonva, felemelte a karját kettejük közé.

"Hol van a karkötő? Miért nem viseled?" – nézett le rá Gideon, hangja mély és követelőző volt.

Gemma a mellkasát bámulta. A hangja rekedten és alig hallhatóan jött ki. "Nem tudom biztosan. Talán elhagytam valahol."

Megcsavarta a karját, próbálva kitörni a szorításából. Gideon szorosabbra fűzte ujjait a nő finom csontjain. Átütő tekintettel meredt rá.

"Tegnap este összefutottam Finn-nel. Említette, hogy látta, amint a tizenharmadik emelet felé tartasz." Gideon megfontolt, kutató hangon beszélt, arcát figyelve, hogy lát-e rajta bármilyen érzelmi rezdülést.

Keserű hidegrázás söpört végig Gemma ereiben. A férfi tesztelte. Vett egy mély lélegzetet, és egyenesen a sötét szemeibe nézett.

"Miután tegnap este elváltunk, visszamentem a kórházba, hogy ránézzek anyámra. Finn elmondta, hogy látott téged felmenni a tizenharmadik emeletre. Felmentem oda, hogy megkeresselek. Amikor nem találtalak, úgy döntöttem, hazajövök."

Gideon belenyúlt az öltönyzsebébe. Előhúzta a gyémánt karkötőt, és odanyújtotta neki.

"Ezt a kórházban ejtetted el. Megtaláltam, és visszahoztam neked." Gideon sima, gyakorlott nyugalommal beszélt. Teljesen elkerülte a valódi problémát. Semmiféle magyarázattal nem szolgált arra, hogy őt magát mi vitte fel arra az emeletre.

Megragadta a kezét, rányomta a hideg platinát a bőrére, és megpróbálta bekapcsolni a csatot a csuklóján.

Gemma ellökte a kezét. Határozottan visszahúzta a karját, egy méternyi távolságot hagyva kettejük között. "Nem akarom."

Gideon lassan kifújta a levegőt. Lépett egyet előre, és erőltetett türelmet vett fel a hangjába. "Most az egyszer vedd fel. Amint befejezem a dolgaimat a munkában, elviszlek, hogy válassz egy újat. Bármit megkaphatsz, amit csak akarsz."

Valami elpattant Gemma mellkasában. A gát, ami napok neheztelését, hazugságait és tehetetlenségét tartotta vissza, átszakadt. A nyugalma szertefoszlott.

"Azt mondtam, hogy nem kell! Nem akarok olyan ajándékokat, amik nem csak nekem szólnak! És nem akarok olyan férjet, aki nem teljesen az enyém!" – üvöltötte Gemma a férfinek.

Gideon figyelte, ahogy a nő mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. A megkönnyebbülés kifacsart érzése öntötte el. Kiismerte őt. Kislánykora óta elkényeztették. Mindig érzelgős lett, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő akarta. Csak erről volt szó. Azért kiabált, mert a karkötő nem egyedi volt, nem pedig azért, mert tudta a titkait.

Áthidalta a kettejük közötti távolságot. Nagy kezeivel átölelte karcsú derekát, testét szorosan a sajátjához rántotta, és lehajtotta a fejét. Száját a nőére préselte, egy csókot erőltetve rá, hogy elhallgattassa.

Gemma fuldokolt. Pánik és undor söpört végig a vérén. Ellökte a vállát, elfordította az arcát, és összeszorított öklökkel ütötte.

"Nem akarom ezt! Ne érj hozzám!" – karmolt Gemma az öltönykabátjába. Úgy harcolt ellene, mint egy őrült nő, nyers gyötrődéssel csapkodva.

Gideon egy kézzel megragadta mindkét csuklóját. Lefogta a karjait, a türelme kezdett elfogyni.

"Gemma, elég volt." A hangja éles lett. Eltűrte az alkalmankénti önfejűségét, de ezt a hisztériát nem volt hajlandó kezelni. Ilyen állapotban felesleges volt próbálkozni a beszélgetéssel.

Gemma rázta a fejét, lélegzete szaggatottan kapkodott. Könnyek csorogtak az arcán. "Gyerekkorom óta ilyen vagyok. Mi van, csak most tűnt fel?"

Gideon a nő könny áztatta arcát bámulta. Arckifejezése hűvös és távolságtartó maradt. "Tényleg egy karkötő miatt van ez az egész? Úgy viselkedsz, mintha itt lenne a világvége egy vacak ékszer miatt."

Gemma megtörten felsikoltott. Kiszabadította a kezét, felkapott egy nehéz könyvet a konzolasztalról, és átvágta a szobán.

"Pontosan tudod, mit tettél, Gideon! Nem te voltál az, aki nem volt hajlandó hazajönni? Akkor menj! Tűnj el!" – lökte meg a mellkasát, az ajtó felé szorítva a férfit.

Gideon szorosan a mellkasához húzta a nőt, és vasmarokkal fogta le a csapkodó karjait. "Elég. Még kárt teszel magadban."

Egy éles rezgés hallatszott Gideon kabátzsebéből. A telefonja csörrent.

Gideon áthelyezte a súlyát. Gyors, kapkodó mozdulatot tett, hogy a zsebébe nyúljon és kinyomja a hívást. A hirtelen jött, titkolózó mozdulat még jobban felbőszítette Gemmát. Elérte a töréspontját.

Előrelendült, a zsebe felé kapva. "Vedd fel. Mindig olyan elfoglalt vagy a munkával. Hát vedd fel!"

Gideon elfordította a testét, távol tartva tőle a telefont. Gemma teljes erővel a férfi kezébe harapott.

Fájdalom hasított Gideon karjába. Az ösztön vette át az irányítást. Hatalmas erővel lökte hátra a nőt. Gemma megbotlott. A sarka megakadt a vastag szőnyeg szélében. Elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt zuhant. Teste súlyos, gyomorforgató puffanással csapódott a tömör márványpadlóra.

Csend zuhant az előcsarnokra.

Gideon zihálva állt. Lenézett. Gemma mozdulatlanul feküdt a hideg kövön, a haja összekuszálódott az arca körül. Szemei csukva voltak.

Nem mozdult, hogy segítsen neki. Elfordult, túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy ezt tovább csinálja. Amikor Gemma gyerek volt, játékos volt, és mindenkit elbűvölt. Tinédzserként kedves volt és ragyogó. Felnőttként ragaszkodó és gyengéd lett. A házasság után szelíd, gondoskodó feleséggé vált. Bármelyik verziója is volt épp jelen, mindig méltósággal viselkedett. Sosem viselkedett úgy, mint egy hárpia, és nem ordított vele úgy, mint egy vadállat.

De korábban is színlelt már ájulást. A múltban is, ha felbosszantotta őt, úgy tett, mintha elájulna, vagy az áldozatot játszotta, hogy behódolásra kényszerítse. Minden alkalommal, amikor meglátta azt a szánalmas tekintetet, beadta a derekát. Ma nem. A nő túl messzire ment. Egyedül kellett lecsillapodnia.

"Majd beszélünk, ha megnyugodtál" – mondta Gideon. Hangja laposan és távolian csengett a súlyos csendben.

Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, vagy hátranézett volna, kisétált a bejárati ajtón.

Paige éppen a kőlépcsőn sétált felfelé, hogy meglátogassa Gemmát. Gideon a második emeleti ablak felé pillantott, majd visszanézett Paige-re.

"Rossz kedve van. Rendelek neki valami ételt. Később gondoskodj róla, hogy egyen valamit, és vidd el sétálni, hogy felviduljon."

Mielőtt Paige válaszolhatott volna, Gideon már el is ment.

Paige be sietett, és belépett az előcsarnokba. A szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a padlón mozdulatlanul fekvő Gemmát. Ledobta a táskáját, és odarohant, hogy felsegítse. Megragadta Gemma vállát, de rájött, hogy Gemma valóban elájult. Pánik szorította össze Paige mellkasát. Előkapta a telefonját, és hívta Gideont, de a vonal foglaltat jelzett. Nem maradt más választása, tárcsázta a mentőket.

A szívmonitor éles, ritmikus csipogása rángatta ki Gemmát a sötétségből.

A szemhéjai ólmosak voltak. Kinyitotta őket. Egy kórházi szoba éles fluoreszkáló fényei égették a retináját. Elfordította a fejét a merev párnán. Sógornője, Paige és az anyósa, Diana Whitmore is az ágya mellett álltak.

Diana abban a pillanatban előrehajolt, amint mozgást látott. "Gemma, már jobban érzed magad?"

Gemma erőtlenül bólintott. Üres tekintettel a mennyezeti csempéket bámulta. "Diana, miért vagyok kórházban?"

Könyökével a matracnak támaszkodott, és megpróbált felülni. A szeme körbejárt a szobában, fáradt és összezavart volt.

Paige előresietett. Felkapott egy extra párnát, és Gemma háta mögé csúsztatta, az ágytámlának támasztva őt. "Gemma, korábban elájultál otthon."

Az emlékek visszazuhantak Gemma agyába. Az előcsarnok. A veszekedés. A vér íze a szájában, amikor megharapta a férfit. A durva lökés. A hátrazuhanás rémisztő érzése.

Paige mögé nézett. Diana mögé nézett. A kórterem zárt ajtaját bámulta. Az ágya melletti tér üres volt. A hideg, rémisztő valóság mélyen a csontjaiba ivódott.

Gemma visszanézett Paige-re, hangja üresen csengett. "Gideon hozott ide, aztán egyszerűen elment?"