Két robusztus vérfarkas őr állta el a területre vezető rögös földutat, tekintélyt parancsoló alakjuk izomfalként magasodott.

"Ez a Vasfog falka területe. Minden hívatlan vérfarkas behatolónak minősül. Fordulj vissza, és azonnal távozz."

Sloane a nedves földbe vetette a lábát, és nem volt hajlandó meghátrálni. "Sloane vagyok, a Kristálypatak falkából. Beszélnem kell Darius Alfával. Kérem, engedjenek át."

Az őrök sötét pillantást váltottak, és egy tapodtat sem mozdultak. "Fogalmunk sincs, ki vagy. Menj el, azonnal."

Sloane előrébb nyomult, a kétségbeesés összeszorította a mellkasát. "Valeria haláláról van szó. Létfontosságú információkat kell közölnöm Darius Alfával. Látnom kell őt. Kérem, könyörgöm."

Nehéz léptek ropogtak a kavicson az őrök mögött. "Tartsd a szád. Nincs jogod kiejteni a nevét."

Az őrök szétváltak, és meghajtották a fejüket. "Kaelen Béta!"

Kaelen volt a Vasfog falka Bétája. Kilépett az éles napfénybe; szemei puszta ellenségességet sugároztak, ahogy rávillantotta a tekintetét.

Sloane felé lépett. "Kaelen Béta, meg kell hallgatnia. Semmi közöm nem volt Valeria halálához."

Kaelen gúnyosan elhúzta a száját. "Fogjátok el. Ez a nőstény egy kóbor. Ártó szándékkal próbál beépülni a falkánkba."

Az őrök haboztak.

Kaelen közelebb lépett, és rangjának megsemmisítő súlyát zúdította a kettejük közti térre. "Mire vártok? Kapjátok el!"

Hatalmas kezek fonódtak Sloane vállára. A lány küzdött a vasmarkolás ellen, sarkát a porba vájta. "Apám a Kristálypatak falka Alfája! Azért jöttem ide, hogy találkozzam Darius Alfával. Meg akarjátok törni a békét a falkáink között?"

Kaelen áthidalta a kettejük közti távolságot, és egészen közel hajolt hozzá. "Ha látni akarod Darius Alfát, abbahagyod a kapálózást."

Sloane megdermedt. A fenyegetés súlyosan ült meg a levegőben, hurkokként tekeredve a torka köré. Hagyta, hogy izmai elernyedjenek, és felhagyott az ellenállással.

Kaelen hátralépett, és egy elutasító kézmozdulatot tett. "Vonszoljátok a falka terére. Kötözzétek egy oszlophoz."

Az őrök ezúttal nem haboztak. Durván végigrángatták a kiterjedt területen, és a poros tér közepén álló masszív faoszlophoz lökték. Durva kötelek tekeredtek a csuklója és a törzse köré, szorosan megfeszülve. Tüzes égés hasított a húsába.

Sisakvirág. A köteleket azzal vonták be.

Belső farkasa felnyüszített, és elméje sötét sarkaiba húzódott vissza. A mérgező anyag megfosztotta természetfeletti erejétől, és szilárdan emberi alakjába zárta. Az őrök elvonultak, hátrahagyva őt az elemek kegyetlen kényének-kedvének.

A nap magasra hágott a felhőtlen égen, és könyörtelen intenzitással tűzött a nyitott térre. A keményre döngölt földből áradt a forróság. Sloane a kérlelhetetlen hőségben aszalódott. Órák vánszorogtak el a kínok ködében. Torka smirglivé száradt. A sisakvirág folyamatosan marta az érzékeny bőrét, nyers hólyagokat hagyva mindenütt, ahol a durva rostok belevágtak. Az éhség mardosta üres gyomrát, de a gyötrelmes szomjúság minden mást háttérbe szorított.

Nekidőlt a kötelékeknek, feje előrebukott. Minden egyes szaggatott lélegzetvétel harc volt az eszméletnél maradásért. Egy egész napot töltött el úgy, hogy elviselte a vakító napot, az éhezést és a méreg fojtogató szagát.

Épp amikor a látása sötét foltokkal kezdett elhomályosodni, az elnyomó hőség megtört. Vastag felhők gördültek át a horizonton, teljesen elnyelve a napot. A távolban mennydörgés morajlott.

Egy vízcsepp csapódott zúzott arcára. Aztán még egy. Az ég megnyílt, és zuhogó, jéghideg záport zúdított a térre.

A morajló esőfüggönyön át egy nehéz motor zúgása hasított a levegőbe. Vakító fényszórók vágtak át a homályon. Egy karcsú, fekete autó araszolt a tér felé, kerekei felcsapták a vizet a növekvő tócsákból.

Felemelte nehéz fejét. Darius autója volt az. A Vasfog falka Alfája végre megérkezett.

Sloane előrerántotta a karját. A farkasméreggel átitatott kötelek mélyebbre vágtak, egyenesen lenyúzva a bőrt a csuklójáról. Vér keveredett az esővel, lefolyva remegő ujjain. Nem törődött a vakító fájdalommal. Csizmáját a csúszós oszlopnak vetette, és maradék emberi erejének minden cseppjével húzta magát.

A vastag rostok megnyúltak, rojtosodtak, majd elszakadtak.

Sloane előrebotlott, lábai remegtek. Szinte rázuhant a közeledő járműre, véres kezeivel hadonászva a levegőben.

A súlyos autó csikorogva megállt.

Sloane a csúszós üvegnek csapta a tenyerét, és az eső áztatta ablakon át a bent lévő árnyékos arcot bámulta. "Nem én tettem! Hinnie kell nekem. Darius, kérem, hallgasson meg. Csak most az egyszer!"

A hátsó ajtó kivágódott. Egy hatalmas kéz nyúlt ki a jéghideg esőbe, és megragadta átázott inge gallérját. Sloane-t egyetlen mozdulattal berántották a jármű makulátlan belsejébe.

Sloane a bőrülésre roskadt, és reszketett, ahogy a jéghideg víz csöpögött a csuromvizes hajából. "Darius, én nem kértem azokat a kóborokat, hogy bántsák Valeriát."

Darius az ujjait a lány állkapcsára szorította, könyörtelen erővel markolva meg. "Miért vagy ennyire megszállottja a személyemnek?"

Sloane a szorítás fájdalmán keresztül pislogott. "Micsoda?"

A fenyő és a sötét vihar nehéz illata töltötte meg a tüdejét. Megtépázott farkasa a felszínre küzdötte magát, és egyetlen szót üvöltött az elméjében.

Társ.

Ő és a farkasa már a párválasztó gyűlésen azonnal felismerték a férfit. Darius volt az elrendelt társa.

Darius határozottan a helyén tartotta az állát, miközben kinyújtotta a másik kezét. Hüvelykujjával végigsimított az arccsontja vonalán. Érintése megtévesztően gyengéd volt a jéghideg arcán. Egy röpke másodpercig Sloane a mély szemeibe bámult, és elveszett bennük. Azt képzelte, a férfi törődik vele. Azt képzelte, azt kérdezi tőle, hogy fázik-e.

A férfi arckifejezése azonban színtiszta jégmaszkká keményedett. "Sloane. Annyira akartál engem, hogy meg kellett ölnöd Valeriát?"

A szavak minden fizikai ütésnél keményebben találták el. Brutális hideg költözött a csontjaiba, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna egyenesen a fejére. Keserű nevetés tört ki belőle, ahogy a felismerés végigsöpört rajta.

Darius, az elrendelt társa, mindig is ilyen volt. Hogy is felejthette el, hogy mindig is hidegen bánt vele? A gyengédsége sosem neki szólt. Nem őszinte törődés volt az, hanem egy démon kegyetlen mosolya.

Brutális erővel hátralökte a lányt.

Sloane hátrazuhant, és felsikoltott, ahogy kirepült a nyitott ajtón. Keményen a nedves, saras földnek csapódott, lehorzsolva a térdét és a könyökét a durva kövezeten. A fagyos eső elnyelte a fájdalmas zihálását.

Darius az autó száraz melegéből meredt le rá. "A Holdistennő nevében, én, Darius Rousseau, a Vasfog falka Alfája, elutasítom Sloane Falknert mint társamat."

A hivatalos elutasítás elvágta a szent köteléket. Kín hasított végig Sloane mellkasán, mintha a szívét fizikailag kettétéptek volna. A farkasa a színtiszta bánattól üvöltött fel, és a nyomorúság apró gombócává zsugorodott a lelkében.

Sloane feltornászta magát vérző térdeire, és megragadta a nyitott kocsiajtó szélét. "Darius! Nem utasíthatsz el. Nem tudod, mennyire szeretlek! Kérlek, hadd magyarázzam meg. Kérlek..."

Darius lenézett a nyomorúságos alakra, és oldalra billentette a fejét. "Miss Falkner, talán megfontolom, hogy meghallgatom, ha..."

Hideg pillantást vetett a lány didergő testére. "Ha reggelig kint marad az esőben, a téren. Akkor talán adok önnek egy esélyt."