Két évvel ezelőtt

A két évvel ezelőtti emlék még mindig kristálytisztán él bennem.

Felültem a keskeny ágyamon, a számat tátva a döbbenettől.

Chloe az ajtófélfának dőlt, és vaskos texasi tájszólásával vontatottan megszólalt: – Lógni akarsz velünk ma este, Flores?

Szegény lányként, akit undorítóan gazdag szobatársai kiközösítettek és kigúnyoltak, mindenáron vágytam az elfogadásra. A legtöbb napot elszigetelve töltöttem ugyanebben a kollégiumi szobában, az odatartozás érzése után sóvárogva. A beilleszkedés szánalmas kényszerétől hajtva, lelkesen beleegyeztem. Naiv szemeim vakok maradtak a rosszindulatú kárörömre, amely átsuhant Chloe sminktől vakolt arcán. Annak a röpke pillantásnak harsány vészszirénaként kellett volna hatnia, de túl ostoba voltam ahhoz, hogy észrevegyem.

Chloe gúnyosan elmosolyodott, számító szemei nyílt megvetéssel mérték végig telt alkatomat. – Akkor öltözzünk fel.

Megmarkoltam a matracom szélét, tudva, hogy egyetlen ruhám sem veheti fel a versenyt az ő pazar ruhatárával. – Öhm... hová megyünk?

Rejtélyes mosollyal vállat vont. – Valahová, ahol még sosem jártál, bébi.

Ami ezután következett, az egy megalázó átalakulás volt. Beletuszkolta vonakodó testemet a saját kihívó, piros csipkeruhájába. Mivel a ruha egy nálam sokkal magasabb és vékonyabb lányé volt, inkább tűnt kínzóeszköznek, mint öltözéknek. Abszurd módon apró és provokatív volt. Alig tartotta a mellemet, obszcén mértékben felnyomta a dekoltázsomat, és szorosan tapadt a széles csípőmhöz. A szegélye botrányosan magasan, a combom közepénél végződött, így a lábaim szabadon maradtak a hideg levegőben.

Aztán leültetett, és nehéz, fülledt sminket vakolt az arcomra, eltörölve a valódi énemet az alapozó és a sötét szemhéjfesték rétegei alatt. A tükörbe bámulva a pici, ártatlan lány, akit ismertem, eltűnt; helyét egy hiperszexualizált idegen vette át, aki túl sokat ígért bárkinek, aki rá nézett. Ajkaimat rikító pirosra festette. Megborzongtam a tükörképemtől.

Hét gyötrelmes órával később a szórakoztató este illúziója szertefoszlott.

Egy sötét, vészjósló sikátorban álltunk reszketve, egy hatalmas, eldugott épülettel szemben, amelyből sugárzott a színtiszta veszély. Mély, hideg nyugtalanság járta át a testem minden porcikáját, és jobban a csontjaimba hatolt, mint ahogy a téli szél valaha is képes lett volna rá. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak az éjszakai hideg miatt remeg a kezem, de a rettegés súlyos terhe egész este gyűlt a mellkasomban.

A mellkasom köré fontam a karom, a hangom suttogássá halkult. – Öööm... tulajdonképpen hol vagyunk, Chloe?

Barátságos álarca egy másodperc alatt lehullt, és merő gyűlölettel teli pillantást vetett rám. – Fogd be a kib*szott pofádat.

A nehéz fém ajtókhoz lépett, és öklével a hatalmas kopogtatót verte. Egy toronymagas, kigyúrt kidobó rántotta ki az ajtót. Összeráncolta a homlokát, vastag izmai megfeszültek, de a tekintete megenyhült, amint felismerte Chloét.

A lány közelebb lépett, és gonosz mosolyt villantott. – Van belépőnk.

A kidobó pislogott, röviden bólintott, majd apró szemeivel végigfutott a lány kezén. Aztán buja, ragadozó tekintete rám siklott. Végigjártatta a szemét a szabadon hagyott bőrömön és a feltolt dekoltázsomon, intenzív pillantásával gondolatban teljesen lemeztelenített. A bőröm zsigeri undortól borsódzott. Összerezzentem, gyűlöltem a kifejezésében bujkáló nyers éhséget. De nem volt választásom. Lábaimat mozgásra kényszerítve követtem Chloét befelé.

Abban a pillanatban, ahogy a nehéz fémajtók becsapódtak mögöttünk, a biztonságos, hétköznapi világ, amit addig ismertem, örökre kizáródott.

A belső tér klausztrofób rémálom volt. Homályosan megvilágított folyosókon haladtunk keresztül, amelyeket nyomasztó mélyvörös és fekete szövetek borítottak. Valahonnan az épület mélyéről, hangos zene tompa, súlyos lüktetése vibrált át a padlódeszkákon. Jól öltözött, halálos férfiak kószáltak a folyosókon. Megvető, ragadozó pillantásokat vetettek rám, mintha csak egy olcsó hulladék lennék, akit agyatlan fogyasztásra szántak, hideg szemeik súlyosan időztek a szabadon hagyott mellemen. Kocognom kellett a tűsarkúmban, csak hogy lépést tartsak Chloéval, aki már alig vett tudomást a jelenlétemről.

Türelmetlenül várakozott a következő ajtónál, hűvös, távolságtartó pillantást vetett rám, mielőtt átfurakodott volna egy újabb fenyegető kidobópároson.

Hirtelen egy hatalmas, barlangszerű terembe löktek minket, amelyet kaotikus, fülsiketítő zaj uralt. A levegő sűrű és belélegezhetetlen volt, fojtogatta a cigarettafüst, a verejték bűze és a kiömlött alkohol szaga. A lüktető zene alatt meghallottam a puszta öklök emberi húsba csapódásának hátborzongató, nedves, csontrepesztő hangját.

Nyers rettegés markolt a mellkasomba. Majdnem visszahőköltem, el akartam menekülni ebből a rémálomból.

De Chloe, mintha csak egy vért szimatoló ragadozó lenne, aki megérzi a növekvő pánikomat, sarkon fordult. A kezét a csuklóm köré szorította. Éles, manikűrözött körmei olyan erővel mélyedtek a törékeny bőrömbe, hogy a levegőt is beszívtam. Közelebb hajolt, hangjából csöpögött a szadista várakozás. – Ó, NEM. TE nem futsz el, kis Egér Marci. Nem azért hoztalak ide így kicsípve, hogy inba szálljon a bátorságod és elfuss.

Visszarántotta a karját, maga után vonszolva botladozó, egyensúlyát vesztett testemet. A klub fülsiketítő zajában is meghallottam, ahogy az orra alatt arról motyog, hogy megleckéztet. A gyomrom egy feneketlen szakadékba zuhant, és hangos zúgás töltötte meg a fülemet, ami minden mást elnyomott.

MIRE GONDOLT?