Ráböktem a képernyőre a hívás befejezéséhez, és ledobtam a telefont az íróasztalom fényes fafelületére. „Persze, Mr. Fletcher, megoldom azokat a logisztikai ügyeket, és holnap reggelig elküldöm Önnek a frissítést.”

Hatalmasat sóhajtottam, és a halántékomat dörzsöltem. A saját lojális ügyfélköröm kiépítése az egyetem utolsó évében kimerítő meló volt, de legalább lekötötte a figyelmem. Segített távol tartani a származásom sötét valóságát.

Gideon belépett a félig nyitott hálószobaajtómon. Nagyon fáradtnak látszott. A zakójának szokásos éles vonalai ma egy kicsit lazábban lógtak a széles vállán.

Odajött hozzám, leült a matrac szélére, majd a padlót bámulta. „Máris elkezdtél dolgozni?”

Egy széles mosolyt erőltettem magamra, amit lelkem mélyén egyáltalán nem éreztem őszintének. „Muszáj.”

Elnémult. Egyik kezével túrt a sötét hajába, és a mintás szőnyeget vizslatta. Az elméje komor, kimondatlan gondolatok körül pörgött.

Hátratoltam a székemet, és végignéztem az arcán. „Mi a baj, Gideon?”

Felnézett, és kékesszürke szemével kérlelve nézett rám. „Szerintem el kellene menned apánkhoz, még mielőtt elutazol.”

Hideg gombóc formálódott a gyomromban. Azonnal rettegni kezdtem a gondolattól. Kérdeztem, miközben a hangom elszorult. „Muszáj, tényleg? Úgy értem, mi értelme van? Tudom, hogy meg kellene tennem, de hát te is tudod, mi a szokásos menet. Hogy aztán megint belém kössön és lealázzon?”

Halkan suttogott, és volt valami vészjósló a hangnemében. „Majd meglátod.”

Nyeltem egy hatalmasat, és bólintottam. A tenyerem már most nyirkos volt. Lementünk az ívelt lépcsőn, és a Dalton-birtok hosszú, pazar folyosóin indultunk el célunk felé. Arra menni sohasem volt biztató, és mindig olyannak érződött, minta a kivégzőosztagom felé indulnék. Csupán egy két lábon járó, állandó emlékeztető voltam az árulásokra és a halálra annak a kegyetlen férfinak, aki nemzett engem.

Gideon halkan kopogtatott az erős tölgyfaajtón.

Egy halvány, reszelős hang szűrődött ki odabentről. Sokként hatott. Marcus Dalton ugyanis sosem motyog. Ő parancsol. Megálltam Gideon mögött, míg a szívem azonnal elszorult.

A fényűző hálószobát intenzív, kórházi fertőtlenítőszer szaga töltötte be. Egy krómozott orvosi kerekesszék állt a hatalmas, baldachinos ágya mellett. Apám a párnák rengetegének támaszkodva feküdt. Jobb keze furcsa, merev szögben nyugodott, és láthatóan béna volt. A félelmetes maffiafőnök egyszerre tűnt erőtlennek és elesettnek.

Elfordította a fejét. Fagyos pillantása egy másodpercre rám vetődött, majd nyílt megvetéssel elfordult.

Hangja sokkal kevésbé volt erős, mint valaha, viszont ugyanannyira gyilkos hatású maradt. „Miért van ő itt?”

Gideon szilárdan állt mellettem. „Eljött, hogy meglátogasson.”

Gúnyosan nézett az elhagyatott falra. „Nincs szükség szánalomra. Mondhatni pont a te imáid döntöttek engem ágynak.”

Gideon egy lépést tett előre. „Apa…”

A mérgező epe habozás nélkül kiömlött az elszíneződött ajkáról. „Vidd a szemem elől. Küldd a férjéhez. Gyűlölöm a puszta látványát is.”

A kegyetlen mondat pillanatok alatt összetörte a szívem megmaradt darabkáit. Nem vártam meg, míg Gideon a védelmemre siet. Egyetlen pörgéssel megfordultam, és eszeveszetten futottam a folyosón, míg a tüdőm nem kezdett lángolni. Becsaptam a szobám ajtaját magam mögött, leborultam és összehúztam magam magzati pózba a padlón; csak csurogtak a könnyeim.

Azon kaptam magam, hogy egy megválaszolhatatlan, kegyetlen és fájdalmas kérdést vetek az ég felé. *Miért nem én haltam meg vajon anyám helyett?*

Pár perccel később a faajtó csikorogva kinyílt, aztán súlyos léptek hallatszottak a szobában, ahogy Gideon leereszkedett hozzám a padlóra, magához vonva az alaposan összetört testemet, és én reszketve zokogtam a széles mellkasán.

Végül erőtlenül kinyögtem: „Mi történt apával?”

Gideon mély levegőt vett, majd állát finoman a fejemnek támasztotta. „Úgy öt hónappal ezelőtt bénulás és részleges szívleállás. Aztán egy második agyvérzés végleg padlóra küldte.”

Letöröltem a könnyeimet. „Szóval már járni sem tud?”

Gideon halkan rázta a fejét. „Nem.”

Kifújtam magam, egy kicsit lenyugodva. „Ó, Istenem. Miért nem mondtad el nekem rögtön?”

Gyengéden megsimogatta a hajam. „Jól tudod, mennyire imádta az italt és a gazdag ételeket. Most mindent szigorúan ki kell mérni neki. Az alkohol tilos. Egész nap abban a szobában füstölög.”

Kérdően hátradőlve néztem a kimerült arcára. „Szóval te vetted át a családi üzlet irányítását?”

Nem volt más magyarázat. „Igazából nem volt más választásom.”

Gideonnak sosem volt semmi érdeklődése a maffiaélet és apám fenyegető birodalmának átvétele iránt.

Halkan tettem fel neki a kérdésem. „Te egyáltalán akarod ezt csinálni, Gideon?”

Fáradt kék szemével az enyémet kereste. „Azt nem tudom megmondani. Néha legszívesebben csak fognám magam, és elmennék másfelé. De aztán eszembe jut: ők az enyéim. A család elől nem menekülhet el senki.”

Szorosan megragadtam az inge gallérját. „Még eszedbe se jusson ilyet mondani! Te maradtál már tényleg az egyetlen nekem.”

Egy rövid pillanatra csend támadt, amit hirtelen krákogása tört meg.

Aztán felállt, és felhúzott engem is magával. „Az idő telik, hidd el nekem: nem akarunk este késni az igen kedves, leendő férjed megérkezéséről.”

A kegyetlen valóság újra arcul csapott; ismét hányinger fogott el a felismeréstől, hogy mire is kényszerítenek.

Keserűen szólaltam meg. „Milyen kegyetlen, megmagyarázhatatlan tréfája ez az életnek. Főleg az a pofátlanság, hogy még csak huszonhárom éves vagyok, de ebből már négy évet kénytelen-kelletlen elrabolt tőlem ez a kényszerházasság.”

Gideon letörölt egy könnycseppet az arcomról. „Tudom, mennyire nehéz. De ahogy megbeszéltük: már mindent megszerveztem egy sminkessel, hogy egész este gyönyörű legyél. Meg kell mutatnod az erődet.”

Muszáj volt összeszednem minden erőmet, nehogy megérezzék rajtam a sebezhetőséget. Páncélra volt szükségem. Amikor megérkezett a szakember, aki szerencsére nem tett fel felesleges vagy tapintatlan kérdéseket, gyorsan a külsőm varázslójává vált.

Kisminkelt, és tökéletesen rendbe szedte a hajamat az estére. Legvégül pedig belebújhattam az estélyibe, ami egy pillanatra olyan érzést keltett, mintha egy szép tündärmesébe csöppentem volna ezen a borzalmas éjszakán.

A ruha, amit Gideon választott, tökéletesen, szorosan simult a testemhez. Éjfekete színében valóban varázslatos volt. Egy igazi eseményre szánt elit öltözék.

Selyemből és igazán finom anyagból készült. Mélyen kivágott és szigorúan szabott volt; pontosan olyan ruha, amihez hasonlót a maffia világa egy ilyen eseményen megkívánt. Meglepett, hogy Gideon mindezt így átgondolta.

Negyed nyolckor felkaptam a borítéktáskámat, és elegánsan lesétáltam a lépcsőn. Gideon türelmesen várt a fenséges előcsarnokban.

Rám nézett. „Készen állsz?”

Belékaroltam. „Igen.”

Ahogy kiléptünk a palota udvarára, és újra beszippantott a maffia kegyetlen világa, csak egyetlen dologban reménykedtem: hogy túlélem ezt az éjszakát.