(VESPER SZEMSZÖGE)

Mi van?

Ez nem történhet meg. Kizárt, hogy ez most megtörténik.

Hátratántorodtam egy lépést. A csokoládé és fűszer túláradó illata megrohamozta az érzékeimet, és nehéz takaróként fonódott körém. A buta tündérmesékből ismert tipikus romantikus gyomorpillangók helyett fájdalmas görcs rándult össze a gyomrom mélyén. Megfeszítette az izmaimat, és a lélegzetem megakadt a torkomban. A puszta hitetlenkedés elsöprő hulláma mosott el, egy röpke pillanatra elzsibbasztva a végtagjaimat. Aztán jött a düh. Átvette az uralmat, forrón és vakítóan, folyékony tűzként égetve végig az ereimben. A zsigeri árulás érzése szorosan a nyomában járt, azzal fenyegetve, hogy összezúzza a mellkasomat.

*TÁRS! AZ ENYÉM!*

Nessa, a belső farkasom, hangosan ujjongott az elmémben. Fékezhetetlen izgalma a koponyámnak csapódott, csikorgó fékekkel megállítva minden logikus kételyt. Kaparta a mentális korlátokat, üvöltötte az odaadását, követelve, hogy vessem alá magam a köteléknek, amely ahhoz a szörnyeteghez fűz, aki néhány lépésre állt tőlem.

Kizárt, hogy Dare Kensington és engem a Holdistennő egymásnak rendelt volna. Ez csak egy beteg vicc lehet. Epikus méretű kozmikus tévedés.

Tekintetünk összekapcsolódott a kosárlabdapálya feszült terében. A köztünk lévő levegő tagadhatatlan energiától szikrázott. Rémséges, dühös maszkja megváltozott. Egy pillanatnyi, őszinte döbbenet suhant át éles vonásain, sötét szeme egy hajszálnyit tágra nyílt. Dermedten állt, és úgy bámult rám, mintha életében először látna. De a döbbenet alatt egy mélyebb, sötétebb érzelem kavargott koromfekete szemében, mielőtt elnyomta volna.

Abban a pillanatban tudtam. Kristálytisztán belém hasított az igazság.

A rohadék tudta.

Végig tudta.

A felismerés fizikai ütésként érte a mellkasomat, kiverve a tüdőmből az áporodott tornatermi levegőt. A térdem majdnem megroggyant, de rákényszerítettem magam, hogy egyenesen maradjak. Tizennyolc hónapja változott át. Tizennyolc hosszú, nyomorúságos hónapja. Akkor kapta el az illatomat. Abban a pillanatban tudta, hogy én vagyok a rendelt társa, amint az Alfa farkasa felébredt.

Minden kegyetlen csínytevése, minden jéghideg pillantása, minden egyes dolog, amit velem tett, nem volt más, mint kiszámított kínzás. Chloét barátnőjeként parádéztatta végig az iskolán, egyenesen az arcomba tolva gyomorforgató kapcsolatukat. Félreállt, és nézte, ahogy a lány nap mint nap megaláz. Hagyta, hogy úgy bánjon velem, mint egy értéktelen féreggel, és a partvonalról szurkolt neki. Az egész baráti körét arra utasította, hogy pokollá tegyék az életemet, pontosan tudva, hogy mit jelentek neki. Neki kellett volna lennie a védelmezőmnek, az egyenrangú felemnek, a rendelt társamnak. Ehelyett a legnagyobb bántalmazóm lett.

Az árulás súlyától megremegett a meggyötört testem. Kezem reszketett az oldalam mellett. Menekülni akartam. Ki akartam rontani ebből a tornateremből, elmenekülni az osztálytársaim tátott szájú bámészkodása elől, és addig futni az erdőben, amíg a lábam bírja.

"Hogy mered bántani Chloét?"

Hangja végigdübörgött a csendes tornatermen, megrezegtetve a fapadlót. A nyers hang darabokra zúzta a felismerés törékeny pillanatát, és visszarántott a valóságba.

A manipulatív ribanc végszóra mélyebben a fiú erős karjaiba simult. Halkan nyöszörgött, törékenységet és halálos félelmet színlelve. Könnyáztatta arcát a széles mellkasába fúrta, ujjait a drága ingébe markolta, mintha valami veszett szörnyeteg lennék, aki újra le akar csapni rá. Olyan hibátlanul játszotta az áldozat szerepét, hogy felfordult tőle a gyomrom.

Fojtogató, furcsa érzés bugyogott fel megtört lelkem legsötétebb mélyéből. Remegésként indult a mellkasomban, és felkúszott a zúzott torkomon. Mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit csinálok, már nevettem. A hang kiszakadt az ajkamról. Idegen, ijesztő, mániákus hang volt, ami nem is hozzám tartozott. Élesen és tébolyultan visszhangzott a kosárlabdapálya magas mennyezetéről.

A körülöttünk álló tömeg kényelmetlen pillantásokat váltott, és hátralépett, mintha az őrületem fertőző lenne. A mániákus nevetés alábbhagyott, hideg csendet hagyva maga után.

Gúnyosan elvigyorodtam, gyilkos pillantásomat egyenesen Chloe könnyes arcára szegezve.

"Bántottam? Egyáltalán elhiszed, hogy képes lennék ilyesmire, mi?"

Végigjártattam a tekintetem a bámészkodó diákokon. Mindegyiküket gyűlöltem. Cinkosok voltak ebben a rémálomban.

"Amióta az eszemet tudom, ti mindannyian pokollá teszitek az életemet, és ez a liba vezeti minden egyes támadásotokat! Hogy meritek azzal vádolni, hogy ártottam neki, amikor ez mindig is pontosan fordítva történt?!"

Hangomat selymes gúnyra váltottam, ügyelve arra, hogy szavaim végigszálljanak a halálos csendbe burkolózó tornatermen. Akaratom szerint mindenki hallotta a képmutatását.

"Annyira képmutató vagy, még a saját makulátlan hírneved árán is? Azt hittem, te vagy a falka felsőbbrendű Béta nősténye. Az érinthetetlen méhkirálynő. Hogyan intézhetett el egy felsőbbrendű Béta nőstényt ilyen könnyen egy olyan gyenge, alacsony rangú ringyó, mint én?"

Chloe összerezzent a szavaim súlya alatt. De nem volt hajlandó kiesni a szerepéből. Még rátett egy lapáttal a szánalmas áldozat-rutinjára. Hangosabban zokogott, és még szorosabban csimpaszkodott Dare izmos testébe, mintha az élete múlna rajta.

"Váratlanul értél! Csak felelősségre vontalak, amiért mélységes szégyent hoztál a falkára, mielőtt nekem rontottál, mint valami veszett kóbor!"

A gyenge kifogást célzott támadásként vetette be, próbálva engem irányíthatatlan fenyegetésként beállítani. Összeszorítottam a fogam. Bármit megadtam volna azért, hogy itt és most kitépjem a torkát.

Dare éles vonásain őszinte zavarodottság suhant át. Lenyézett Chloéra, az álla megfeszült, majd sötét tekintetét visszavetette rám. Összeráncolta a szemöldökét, mintha kihagyott volna egy fontos darabot a kirakósból.

Nem voltam hajlandó tovább eltűrni a tudatlanságát színlelő műsorát. Hülyét akart játszani, miközben a barátnője szégyenfoltnak nevezett? Úgy akart tenni, mintha semmit sem tudna a kínzásokról, amiket ő maga irányított? Rendben. Tegyük ki a kártyákat az asztalra. Szilárd, rendíthetetlen tekintettel meredtem az Alfa örökösre, helyhez szegezve őt.

"Ne játszd az ártatlant, Dare, és neked, Chloe, semmi jogod ahhoz, hogy ringyónak nevezz. Ha levetkőztem a barátodnak, az csak azért volt, mert egy kétségbeesett alkut kötöttem vele, és ő kifejezetten ezt követelte."

Hangos zihálás söpört végig az összegyűlt tömegen. A suttogások futótűzként törtek ki, visszhangozva a lelátókról. A megbotránkozott tekintetek csak szították a mellkasomban égő tüzet.

Chloe kifestett arca a sötét keserűség gyomorforgató árnyalatát vette fel. A követelés nyilvános felfedése egyenesen a felfuvalkodott egóját találta telibe. Szeme tágra nyílt, és néma kérdéssel kapta fel a fejét Dare-re. Tökéletes kapcsolatuk illúziója mindenki szeme láttára repedezett. De egyetlen másodpercet sem adtam nekik, hogy magukhoz térjenek.

"Nem gondoltam, hogy megszegi az alkunkat, és órákkal a kis előadásom után kiszivárogtatja azokat a videókat" – jelentettem ki határozottan, nem engedve el az Alfa örökös tekintetét.

"Ezt hogy érted?"

Dare előrelépett, testtartása merev volt. Egy hajszálnyi távolságot tett maga és Chloe közé. Szemöldöke mélyebbre ráncolódott, és zavarodottság festődött az arcára.

Elegem volt a színleléséből. Tönkretette az életemet, sárba tiporta a méltóságomat, megalázott az egész falka előtt, és most ő akarja játszani a tudatlan kisfiút? A bennem lévő düh forrón és könyörtelenül forrt fel.

"Fejezd be a színjátékot, Dare. Elég volt!"

A frusztráció és az árulás forró könnyei csípték a szemem sarkát. Pislogva fojtottam vissza őket, nem engedve, hogy lecsorduljanak. Kitartottam, az eltört orrom lüktetett, az államon még mindig ragacsos volt a friss vér.

"Amíg be nem sétáltál ide, azt hittem, azzal tetted a legrosszabbat, hogy tegnap este kiadtál rólam egy videót. Azt hittem, ez az abszolút mélypont, ameddig süllyedni tudsz. De nyilvánvalóan tévedtem. Te vagy a legrosszabb ember a bolygón!"

Belső farkasom kétségbeesetten vonyított a rendelt társunkhoz intézett durva szavaim hallatán, de én irgalmatlanul elnyomtam Nessát az elmém legsötétebb sarkába. Most nem volt szükségem arra, hogy befolyásolja a döntéseimet. Túl kellett élnem. Vissza kellett vágnom.

Imádott Alfáját ért közvetlen sértésem hallatán Chloe felhagyott a törékeny áldozat szerepével. Ellökte magát Dare-től, és kiegyenesedett. A szokásos agresszív, gonosz lányos vicsorgása egy szempillantás alatt átvette a műkönnyek helyét. Kivillantotta a fogát, készen arra, hogy megvédje a férfiját az alacsony rangú ómegával szemben, aki a sorból kilépve mert megszólalni.

"Hogy mersz így beszélni vele?" – követelte éles, arrogáns, tekintélyt parancsoló hangon.

Ajkam lassú, gúnyos mosolyra húzódott.

Ránéztem a lányra, aki éveken át kínzott. Ránéztem a fiúra, aki hagyta neki, miközben a mellkasában ott hordozta a velem való szent társ-köteléket. A hatalom eltorzult érzése mosott végig zúzott testemen. Nem volt már mit vesztenem. Odanézett a méltóságom. Kiderült a titkom. A vérem a padlón volt. Nem fogok anélkül elbukni, hogy ne vágnék vissza ott, ahol a legjobban fáj nekik.

Alig vetettem még egy pillantást Dare-re. Olyan gőgös, közömbös viselkedést vettem fel, amiről tudtam, hogy mindkettőjüket fel fogja dühíteni. Felemeltem az állam, és a magas lóról néztem le a feltételezett felsőbbrendű Bétára.

"Tényleg nem hiszem, hogy ez bárkinek is a problémája lenne, és különösen nem a tied, ha a saját társamhoz olyan hangnemben beszélek, amit jónak látok, Chloe!"