RONAN.

Apám hátravetette a fejét, és felnevetett. Ez nem egy kuncogás volt. Nem is puszta szórakozottság.

Egy hangos, zengő hang volt, ami betöltötte az ebédlőt, és gúnyként pattant vissza a hideg kőfalakról.

– Túlbecsülöd magad, nem gondolod? – kérdezte, egy nem létező könnycseppet törölve le a szeme sarkából. – Te? – Tekintete lassan, megvetően végigsiklott rajtam. – Gyenge. Mindig is az voltál.