Sienna nézőpontja

„Boldog szülinapot, csajszi!”

A legjobb barátnőim ikerhangja visszhangzott a zsúfolt folyosón, abban a pillanatban, ahogy beléptem a főbejárat dupla ajtaján. Chloe és Maya szinte rám vetették magukat egy öleléssel.

Ma volt a tizenhatodik születésnapom. A legtöbb vérfarkas tini számára ez egy mérföldkő, ami megér egy hatalmas bulit. Számomra csak egy újabb kedd, amit túl kell élni.

Chloe belém karolt, és húzott magával a folyosón. „Átjössz ma suli után? Anyáéknak van számodra valamije.”

Feszülten rámosolyogtam. Chloe szülei voltak a Crimsonmoon falka alfája és lunája. Az iskolánk, a Crimson Moon Gimnázium, szinte úgy működött, mint egy kiterjedt egyetemi kampusz, hogy öt különböző terület farkasait be tudja fogadni: a Crimsonmoon, az Ironmoon, a Scarlet Moon, a Gale Moon és az Ashen Moon falkákét. A gazdag végzősök és az elit gyakran a kampusz kollégiumaiban laktak, úgy kezelve a helyet, mint a saját személyes királyságukat. Én határozottan nem tartoztam ebbe a királyságba.

„Suli után dolgoznom kell, és csak későn végzek” – mondtam Chloénak.

Chloe a homlokát ráncolta, arcán aggodalom tükröződött. „Gideon érted megy, ha kell, és ma este nálunk maradhatsz.”

Gideon a bátyja volt. Mindig is védelmezően lépett fel, ha rólam volt szó, de nem akartam szánalom tárgya lenni. Chloe pontosan tudta, milyen rossz az otthoni helyzetem, bár megeskettem, hogy titokban tartja. Nem kockáztathattam, hogy az alfa szülei rájöjjenek és beavatkozzanak.

„Talán holnap. Akkor szabadnapos vagyok” – feleltem.

Chloe bólintott, elfogadva a kompromisszumot. Bekanyarodtunk a sarkon, a szekrényem felé tartva.

Valami hideg és nehéz csapódott az arcom oldalának.

Víz robbant szét az arcomon, eláztatva a hajamat és az ingem gallérját. A pattanó gumi éles fájdalma hasított az államba. Mielőtt egyáltalán felfoghattam volna a sokkot, egy újabb lufi csapódott a mellkasomnak. Majd egy harmadik a vállamnak.

Felemeltem a kezem, hogy védjem az arcomat, és hátrafelé botladoztam, miközben minden oldalról gumilövedékek záporoztak rám. Megcsúsztam a tornacipőm alatt növekvő tócsán, és hatalmasat esve a linóleumpadlóra zuhantam.

Nevetés tört ki a folyosón. Kipislogtam a vizet a csípő szemeimből, és felnéztem. Tessa, Brianna és Damon álltak néhány lábnyira, az oldalukat fogva gúnyolódtak rajtam.

Aztán Caleb lépett előre.

Ő volt az Ironmoon falka leendő alfája, és az életem megrontója. Egy nagy ipari szemeteszsákot tartott a kezében. Mielőtt el tudtam volna mászni, a zsákot egyenesen a fejem fölé fordította.

Vastag, fojtogató fehér lisztfelhő zúdult rám. Beborította a nedves hajamat, rátapadt az átázott ruhámra, és száraz, krétás pasztával töltötte meg a számat. Ott ültem a vizes padlón, úgy festve, mint egy kidobott szellem.

Caleb undorítóan édes mosollyal az arcán nézett le rám.

„Boldog szülinapot, lúzer!” – gúnyolódott.

Az üres műanyag zsákot a lábamra dobta, és elsétált, a bandája hűséges kutyákként követte.

Chloe térdre esett mellettem, a szemei lángoltak a dühtől. „Nem hiszem el, hogy liszttel dobált meg! Szétrúgom a seggét. Nem! Gideonnál fogom elérni, hogy szétrúgja a seggét. Tudod, hogy utálja, amikor Caleb zaklat téged.”

Megragadtam a csuklóját, a kezem remegett. „Tudom, de ne mondd el neki! Nem akarom, hogy bajba kerüljön. A békeszerződésnek sem tenne jót.”

Chloe vékony vonallá préselte az ajkait, tudta, hogy igazam van. A Crimsonmoon falka a születésem éve óta törékeny békeszerződést tartott fenn az Ironmoon falkával. Nem hagytam, hogy az én szánalmas létezésem legyen az oka annak, hogy a falkáink háborúba induljanak.

Tíz perccel később elbarikádoztuk magunkat a lányvécében. Levettem a tönkretett ruháimat, és lemostam a bőrömről a ragacsos pasztát. Mindig tartottam egy váltás ruhát a szekrényemben, mert Caleb részéről egy ilyen húzás mindennapos dolognak számított.

„Szólnunk kell a szüleimnek, hogy tehessenek ez ellen valamit” – ragaszkodott hozzá Chloe, miközben kiléptem a fülkéből egy száraz farmerben és egy kifakult pulóverben.

„Jól vagyok, ígérem. Menjünk órára.” Felkaptam a nedves hátizsákomat.

Az első óránk matematika volt. Pont a csengő megszólalásakor csúsztunk be az ajtón.

Mrs. Hensley a tábla elől meredt ránk. „Milyen kedves, hogy ti ketten is csatlakoztatok hozzánk. Üljetek le.”

A hátsó sorban lévő asztalunkhoz siettünk, és leültünk Maya mellé, aki aggódva végigmért.

Maya közelebb hajolt. „Jól vagy?”

Némán bólintottam, és elővettem a tankönyvemet.

Mrs. Hensley utasította az osztályt, hogy a 32. és 33. oldalon dolgozzanak. A terem elcsendesedett, csak a ceruzák sercegését lehetett hallani. Néhány perc múlva valami kemény dolog csapódott a tarkómnak. Megdörzsöltem a fejbőrömet, és hátrafordultam. Caleb két sorral hátrébb ült, halkan fütyörészett, és a mennyezetet bámulta, mintha csak egy ártatlan bámészkodó lenne.

Visszafordultam a könyvemhez. *Puff.*

Valami megint fejbe talált. Lenéztem a padlóra, és két összegyűrt, szorosan golyóvá formált füzetlapot láttam. Megfordultam a székemben, és elkaptam a tekintetét.

Caleb gúnyosan felvonta a szemöldökét. „Mit bámulsz, lúzer?”

Újra előre fordultam, a vérem forrni kezdett. *Puff.* Egy harmadik papírgalacsin pattant le a vállamról. A ceruzámat az asztalra csaptam.

„Fejezd be a dobálást!” – csattantam fel.

A teremben síri csend lett. Mrs. Hensley nehéz, túlzó sóhajt hallatott, és összefonta a karját.

„Valami baj van, Sienna?” – kérdezte Mrs. Hensley. A hangja éles és bosszús volt.

Összehúztam magam a székemben. Mrs. Hensley az Ironmoon falka tagja volt. Két lábon járó istenként tisztelte Calebet. Nulla esély volt rá, hogy valaha is az én pártomat fogja.

„Nem. Semmi baj. Sajnálom” – válaszoltam, a nyitott tankönyvemet bámulva.

Caleb felemelte a kezét, a hangjából csöpögött a megjátszott aggodalom. „Nekem van egy problémám. Sienna folyamatosan engem bámul, és furcsa dolgokat mond nekem. Kényelmetlenül érzem magam tőle.”

Felkaptam a fejem. „Nem, nem is igaz! Ő dobál engem. Már háromszor megcsinálta.”

Caleb megrázta a fejét, egyenesen a tanárnőre nézve. „Ez nem igaz! Mrs. Hensley, maga egész életemben ismert engem. Sienna csak próbál bajba keverni. A múltkor azt mondta nekem, hogy szerelmes belém, és a barátnőm akar lenni, én meg elutasítottam. Erre elkezdett zaklatni.”

A gyomrom összeszorult. „Nem, nem tettem. Hazudsz.”

Mrs. Hensley az asztalára csapott. „Elég volt, Sienna! Nem találhatsz ki történeteket valakiről csak azért, mert dühös vagy, amiért nem kedvel. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, és te igent mondtál. Azonnal kérj bocsánatot az ifjú alfától!”

„De…”

„Nincs de, Sienna. Tudod mit, menj ki.” Merev ujjával a nehéz faajtó felé mutatott.

Remegő kézzel összeszedtem a könyveimet, és bepakoltam őket a táskámba. Ahogy elértem az ajtót, Caleb hangja csendült fel, hangosan és tisztán, hogy az egész terem hallja.

„Sajnálom, Sienna, de egy fattyú, akinek egy segélyből élő, alkoholista kurva az anyja, nem az én esetem.”

Kegyetlen nevetés tört ki az osztályterem minden sarkából. A hang szétszakította a mellkasomat. Addig haraptam belülről a számat, amíg vérízt nem éreztem, elszántan, hogy egyetlen könnycseppet sem ejtek. Nem voltam hajlandó előtte sírni. Kivágtam az ajtót, és gyakorlatilag kirohantam az üres folyosóra.

Egy pillanattal később az ajtó újra kinyílt. Chloe és Maya kicsúsztak rajta, és odasiettek hozzám. Chloe a vállamba kapaszkodott, és szorosan megölelt.

„Jól vagy?” – kérdezte Chloe halkan.

„Jól vagyok. Csak elegem van belőle, hogy zaklat” – suttogtam, a fejemet a hideg szekrényeknek döntve.

Maya felháborodottan cöccentett, a kezét ökölbe szorította. „Nem hiszem el, hogy Mrs. Hensley úgy tett, mintha Caleb nem mondott volna semmit neked. Ki kellett volna dobnia.”

Megráztam a fejem. „Igen, de tudod, hogy ő is abból a falkából származik. Soha nem menne szembe vele miattam. Senki sem tenné. Szegény vagyok, és egy senki. Ő meg a falkája leendő alfája.”

Chloe elhúzódott, és dühösen rám meredt. „Nem vagy senki, és nem helyes, ahogy bánik veled, és hogy megússza. Ne becsüld le magad!”

A délelőtt hátralévő része a szorongás ködében telt el. Mire megszólalt az ebédszünetet jelző csengő, az idegeim a pattanásig feszültek. Lesétáltunk a menzára, átverekedtük magunkat a zsúfolt soron, és elfoglaltuk a szokásos asztalunkat az ablakok közelében.

Tíz percig a dolgok normálisnak tűntek. Chloe és Maya egy viccet meséltek, és még egy őszinte nevetést is sikerült kipréselnem magamból.

Aztán árnyék vetült az asztalunkra.

Felnéztem. Tessa az asztalunk túloldalán állt, a testtartása merev volt, a szemei pedig holtbiztosan rám szegeződtek.

„Úgy hallottam, rá akartál mászni a pasimra” – gúnyolódott Tessa.

Ledobtam a műanyag villámat a tálcára. „Nem, nem tettem.”

Tessa rácsapott az asztalra. „Azt hiszed, hiszek neked? Caleb elmondta nekem, te ribanc. Ő sosem jönne össze veled.” Közelebb hajolt, és felemelte a hangját, hogy a környező asztaloknál is hallják. „Azt mondta, le akartad szopni a faszát, és ő elhajtott. Annyira kétségbeesett vagy, hogy az már siralmas.”

Az arcom égett a hirtelen, tüzes megaláztatástól. „Ez nem igaz. Hazudik.”

Caleb közvetlenül Tessa mögött bukkant fel, a karját a lány derekára csúsztatva. Lenézve rám vigyorgott, úgy nézett ki, mint egy ragadozó, amelyik sarokba szorít egy sebesült nyulat.

„Ne tagadd. Tudod, hogy rám vetetted magad” – mondta Caleb simán. „Úgy viselkedtél, mint egy rongy, térdre ereszkedtél, és könyörögtél, hogy megkóstolhasd a farkam.”

Chloe felpattant a székéből, majdnem felborítva azt. „Pofa be, Caleb. Ő sosem tenne ilyet.”

Caleb vállat vont, a vigyor nem tűnt el az arcáról. „Nos, akkor te tényleg nem ismered a barátnődet. Szóval nincs okom hazudni.”

Felálltam, a térdem annyira remegett, hogy alig bírtam megtartani a saját súlyomat. „Nem tettem. Esküszöm…”

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Tessa felkapott egy nyitott vizesüveget egy közeli tálcáról, és a tartalmát egyenesen az arcomba vágta.

A hideg víz a szemembe fröccsent, és lecsorgott az államon.

Az egész menzán harsány nevetés tört ki. Diákok tucatjai mutogattak rám, gúnyolódtak és suttogtak. Maya mély, gyötrelmes szánalommal a szemében meredt rám. Chloe előrevetődött, káromkodva ordított Calebre és Tessára, készen arra, hogy széttépje őket.

Nem kaptam levegőt. A menza falai mintha rám zárultak volna. Egyetlen másodpercig sem bírtam tovább elviselni, hogy úgy kezelnek, mint a szemetet.

Sarkon fordultam, és kirohantam a menzáról. A nevetésük hangja végig üldözött a folyosón. Már eljátszottam a gondolattal, hogy a tanév végén iskolát váltok, de ahogy a tornacipőm az aszfalthoz ért odakint, rájöttem, hogy nem várhatok addig.

Lépések dobogását hallottam magam mögött.

„Sienna, várj!” – kiáltotta Maya, és kocogott, hogy utolérjen az udvar szélén. Kinyújtotta a kezét, enyhén zihált. „Ne hagyd, hogy kikészítsenek.”

Letöröltem a csöpögő vizet az államról, minden egyes szaggatott lélegzetvétellel zihálva.

„Nem bírom ezt tovább, Maya. Végeztem ezzel a sulival.” A kampusz kapuján túlra bámultam, a döntésem kővé szilárdult. „Megkérdezem Donovan alfát, hogy átmehetek-e az emberek iskolájába.”