Harper fészkelődött a fagyos kőpadlón, térdét szorosan a mellkasához húzva, kétségbeesetten próbálva megőrizni fogyatkozó testhőjét. A nyirkos padlóból sugárzó hideg könyörtelen volt, de ő félretolta a kényelmetlenséget, és energiáját a szomszédos cellából beszélő hangra összpontosította. A következő néhány órát a félhomályban ülve töltötte, és a bonyolult modern világot magyarázta Vesperosnak.

Frusztráló feladat volt.

„Tehát ezt a kis, lapos üveg- és fémnégyzetet a tenyeredben tartod, és ez mindenhez kapcsolódik?” – kérdezte Vesperos. Érdes hangja átvisszhangzott a vasrácsokon, némi csendes kíváncsisággal átszőve.

Harper meglengette a kezét a csípős levegőben, úgy gesztikulálva, mintha az eszköz levegőbe rajzolása megkönnyítené a megértést. „Pontosan. Okostelefonnak hívják. Nincsenek vezetékei. Egy láthatatlan hálózatra csatlakozik, amit internetnek hívunk. Használhatom arra, hogy valakivel a bolygó túloldalán beszéljek valós időben. Részletes térképeket tudok előhívni, hogy navigáljak a világ bármely városában. Van egy nagy felbontású kamerája, ami tökéletes, azonnali fényképeket készít. Még szinte bármilyen valaha kiadott könyvet is el tudok olvasni, ott rögtön a világító képernyőn.”

Súlyos szünet töltötte be a sötét teret közöttük. Harper hallotta a víz egyenletes csöpögését valahol a távoli sarokban.

„És ez a boszorkányság elérhető az egyszerű ember számára is?” – kérdezte Vesperos, és hangjába hitetlenkedés vegyült.

Harper hosszan kifújta a levegőt, és az ölébe ejtette a kezét. „Ez nem boszorkányság, hanem technológia. És igen, nagyjából mindenkinek van. Szó szerint még a gyerekeknek is. Az egész emberi tudás összessége a zsebünkben lapul, de leginkább arra használjuk, hogy macskás képeket nézegessünk és idegenekkel vitatkozzunk az interneten.”

Mély, reszelős kuncogás szűrődött át a vasrácsokon. Sötét, öblös hang volt, ami mintha ellentétben állt volna a komor valósággal.

„Neked elmagyarázni a wifit olyan, mintha egy belső égésű motort próbálnék megértetni egy középkori lovaggal” – mormolta Harper, fejét a durva kőfalnak döntve.

„Biztosíthatlak, értem a motor fogalmát, Harper” – válaszolta Vesperos, és hangjába egy csipetnyi őszinte derű vegyült.

A globális eseményekről szóló töredékes tudása alapján Harper rájött, hogy a férfi legalább a második világháború óta be volt zárva ebbe a koromsötét tömlöcbe. Tudott a konfliktusról, a jegyrendszerről, a bombázásokról, de fogalma sem volt, hogyan vagy mikor ért véget. Ez azt jelentette, hogy ezt az ősi vámpírt több mint nyolcvan hosszú éven át éheztették ebben a nyomorult veremben.

Nyolcvan év a sötétben.

Döbbenetes, rémisztő mennyiségű idő volt. Felért egy teljes emberi élettartammal. Harper tudta, hogy ha őt nyolc évtizedre elzárták, és ebbe a fénytelen űrbe vetették volna, már régen elvesztette volna az eszét. Őrjöngő elmebeteg lenne, vagy talált volna egy módot arra, hogy véget vessen a saját szenvedésének. Vesperos azonban épelméjű maradt. Csendben ült a cellájában, éleslátó kérdéseket tett fel a repülőgépekről, az űrutazásról és a modern orvostudományról. Feszülten figyelt, és szórakoztatónak találta a lány hevesen gesztikuláló magyarázatait.

A beszélgetés csak akkor szakadt meg, amikor a lépcső tetején lévő nehéz vasajtó tiltakozva megnyikordult.

Nehéz csizmák csattogtak lefelé a meredek kőlépcsőn. Harper megfeszült, hátát szorosan a falnak vetve. Ugyanaz a hatalmas férfi, aki korábban a döglött patkányt hozta, a vasrácsokhoz lépett. Ezúttal egyetlen, soványka, papírtörlőbe csomagolt sonkás-sajtos szendvicset hozott, egy kis műanyag pohár vízzel együtt. Átcsúsztatta a szűkös fejadagot a rácsok alatti résen, sarkon fordult, és egyetlen szótag kiejtése nélkül visszamasírozott a lépcsőn felfelé.

A csendes magány visszatért a tömlöcbe.

Harper percek alatt felfalta a szendvicset. A szikkadt kenyér és a sós sonka úgy ízlett az éhező gyomrának, mint egy Michelin-csillagos menü. A kis pohár vízzel öblítette le, minden cseppjét kiélvezve.

Amint az étel leülepedett, az adrenalin, ami eddig talpon tartotta, elillant. Puszta fizikai kimerültség lett úrrá meggyötört testén. Szemhéja elnehezült, nem akart nyitva maradni. Összegömbölyödött a fagyos, könyörtelen pincepadlón, kezét a térde közé dugva. A metsző hideg a csontjaiba hatolt, de a kimerültsége túlságosan elsöprő volt ahhoz, hogy küzdjön ellene. Mély, álomtalan álomba zuhant.

Órákkal később Harper riadtan ébredt.

A szíve a bordáit verdesve kalapált, és a lehelete párafelhőt képzett a fagyos levegőben. A tömlöcöt még mindig sűrű sötétség burkolta be.

„Tudtad, hogy beszélsz álmodban?” – visszhangzott Vesperos rekedt, szórakozott hangja a sötétből, visszarántva őt a valóságba.

Harper hosszan kifújta a levegőt, kezével végigsimítva az arcán. „Így mondják. Olyan is volt, hogy álmomban megütöttem az ébresztőórámat. Nem is szólt. Egyszerűen csak behúztam neki egyet az éjszaka közepén. Öröm volt elmagyarázni, miért késtem el aznap a munkából.”

„Ébresztőóra?”

„Egy gép, amit arra terveztek, hogy szörnyű, visító hangokat adjon ki, hogy felébresszen a munkához. Bedugod a falba, beállítasz egy időpontot, és ordít rád” – mormolta Harper, áthelyezve a testsúlyát.

Összerezzent, amint éles, tűszúrásszerű zsibbadás tört rá a lábában. A hideg kő elszívott testéből minden csepp hőt. A lába olyan volt, mint egy tömör jégtömb, nehéz és érzéketlen. Tenyerével dörzsölni kezdte a combját, próbálva valami melegségfélét visszakényszeríteni fagyos, zsibbadt lábába. A tenyere súrlódása a nadrágon semmit sem segített elűzni a csontig hatoló hideget.

Kétségbeesett próbálkozásai félbeszakadtak.

Fentről léptek nehéz, baljós dobbanása visszhangzott. A pince vaskapujának hangos, bántó nyikordulása a rettegés újabb hullámát indította el Harper mellkasában. A nehéz csizmák céltudatosan és agresszíven ereszkedtek le a kőlépcsőn.

Ugyanaz a hatalmas sofőr, aki elrabolta, állt meg a cellája előtt. A vasrácsok túloldalán tornyosult, nyers megvetéssel meredve le rá. Homokbarna haja kócos volt, sötét szeme szikrányi együttérzést sem mutatott a lány reszkető alakja iránt.

Harper érezte a zsigeri késztetést, hogy meghunyászkodjon, de a védekező, borotvaéles szarkazmusára támaszkodott, hogy elrejtse a félelmét. Nem volt hajlandó megadni ezeknek a szörnyetegeknek azt az elégedettséget, hogy lássák őt megtörni. Fejben már kiosztott a vadállatnak egy találó, sértő becenevet.

Harper a legfényesebb, legművibb mosolyát villantotta fel, amit csak ki tudott préselni magából. „Jó reggelt, Tökfej. Minek köszönhetem a látogatásodat?”

Tökfej figyelmen kívül hagyta a szóbeli döfést. A zsebébe nyúlt, és elővett egy nehéz vaskulcsot. Beledugta a zárba, és hangos, fémes csattanással elfordította. Kitárta a cella ajtaját, és intett neki, hogy jöjjön ki.

Harper a fagyos padlóra tenyerelt, és megpróbált felállni. Felfelé nyomta magát, de zsibbadt, megfagyott lába cserbenhagyta. A térde abban a pillanatban megroggyant, ahogy a súlya ránehezedett. Előrebukott, és egy durva nyögéssel visszazuhant a kemény kőre. Fájdalom hasított a csípőjébe és a vállába.

A hatalmas farkasember végignézte a küszködését. Sötét szórakozottsággal horkantott fel a szánalmas esésén, karját széles mellkasa előtt összefonva.

Forró düh lángja hasított át Harper pánikján.

„Próbálj te normálisan mozogni, amikor alig érzed a rohadt lábadat, seggfej!” – csattant fel Harper, gyilkos pillantást vetve az önelégült arcára.

Furcsa, olvashatatlan kifejezés suhant át az óriás farkasember arcán. A szórakozottság eltűnt, helyét egy furcsa feszültség vette át az állkapcsában. Belépett a cellába, egyetlen lépéssel eltüntetve a köztük lévő távolságot.

Mielőtt Harper elhúzódhatott volna, a hatalmas kéz rászorult a bicepszére. A szorítása vasmarokként ölelte körbe a karját. Talpra húzta, egyetlen folyamatos, megállíthatatlan mozdulattal felrántva, és stabilan tartotta, miközben a lány zsibbadt lába inogott alatta.

Harper zihált, a szeme tágra nyílt.

Ahogy hozzáért, a férfi teste intenzív, perzselő hőt sugárzott magából. Természetellenes volt. Olyan volt, mint egy sétáló, lélegző kemence, amit a maximális fokozatra állítottak. A perzselő melegség egyenesen átütött a ruhaujj vékony anyagán, édes megkönnyebbüléssel sújtva fagyott csontjait. Harper azt kívánta, bárcsak magába szívhatná ezt a hőt. Az a késztetés, hogy kapaszkodó koalaként kulcsolja karját a férfi hatalmas törzse köré, és minden csepp melegét ellopja, elsöprő volt. Szívesen vált volna hőszívó vámpírrá, ha ez azt jelentette volna, hogy soha többé nem kell éreznie ezt a fagyos nyirkosságot.

A szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta, sötét szeme a lány arcára szegeződött, mielőtt elengedte volna a megzúzott karját.

Harper gyászolta az átmeneti, személyes hősugárzója azonnali elvesztését. A pincelevegő visszacsapódott rá, és kétszer olyan hidegnek érződött, mint azelőtt.

„Indulj!” – ugatta a nyers parancsot, vastag ujjával a felfelé vezető kőlépcső felé mutatva.

„Hová?” – kérdezte követelőzően Harper, miközben ösztönösen dörzsölte a karját ott, ahol a férfi keze volt, a fantomhőt kergetve.

„Fogd be, és indulj!” – vicsorgott a férfi, és hangjában durva éllel lépett felé.

Harper lenyelte a következő visszavágását. Visszapillantott Vesperos cellájára. Kutatta a homályt, és összeszorult szívvel vette tudomásul, hogy az ősi vámpír mélyen visszahúzódott az áthatolhatatlan árnyékok közé. Figyelmen kívül hagyta a lány létezését. Nem adott ki hangot, nem mondott búcsút, és beleolvadt a ketrece sötétségébe.

Mindig úgy viselkedett, mintha a lány ott sem lenne a szobában, valahányszor a fogvatartóik lementek a tömlöcbe. Harper rájött, hogy ez egy okos, taktikai lépés volt. Elrejtette bimbózó, bizarr bajtársiasságukat a farkasok elől. A legkevésbé sem hiányzott nekik, hogy ezek a vadállatok rájöjjenek, beszélgetnek egymással. Bár, ahogy elfordult, Harper szorongással teli nyilallással a szívében azon tűnődött, vajon korábban csak a nyolcvan éve tartó éhezés és az emberi vér szaga iránti kétségbeesett sóvárgás miatt ólálkodott-e ilyen közel a cellájához. A gondolattól újabb hidegrázás futott végig a gerincén, aminek semmi köze nem volt a hideghez.

Kiment a cellából, arra kényszerítve zsibbadt lábát, hogy előre vigye. Minden lépés esetlen küzdelem volt, de nem volt hajlandó újra megbotlani Tökfej előtt.

„Menj jobbra!” – morogta Tökfej, amint felértek a meredek lépcső tetejére.

A nehéz, vassal megerősített tömlöcajtó szörnyű véglegességgel csapódott be mögöttük. A dübörgő visszhang csengett Harper fülében, elvágva minden visszavonulási lehetőséget. A nehéz retesz hangos csattanással csúszott a helyére. Kizárták a pincéből, de korántsem volt biztonságban.

Egy eltúlzott, gépies, masírozó lépéssel álcázta feltörő rettegését és kalapáló szívét. Az állát felemelte, a vállát kihúzta. Harper követte a nyers utasításokat, és elindult a tágas kúrián keresztül.

A hideg, nyirkos kőfalakat végtelen, kanyargós, pazar folyosók váltották fel. Mély, drágakőszínekben pompázó, vastag plüss-szőnyegek tompították a lépteiket. Elegáns réz lámpatestek vetettek meleg, aranyló fényt a falakat szegélyező drága tájképekre. A hely puszta luxusa megdöbbentő volt. Még abszurdabbá és kegyetlenebbé tette a mocskos pincében töltött fogságát. Ki élt egy ilyen kastélyban, miközben embereket tartott bezárva egy lent lévő tömlöcben?

Előre szegezte a tekintetét, nem engedve, hogy Tökfej meglássa a fojtogató pánikot. Minden kanyar, amit tettek, olyan volt, mintha egyre mélyebbre hatolnának egy labirintusban, amiből sosem fog kiszabadulni.

Végül megálltak.

Harper egy jellegtelen, tömör tölgyfa ajtó előtt torpant meg. Pontosan úgy nézett ki, mint az a tucatnyi másik ajtó, ami mellett elhaladtak, de a hatalmas kísérőjéből hirtelen sugárzó feszültség mást sejtetett.

Tökfej előlépett. Felemelte hatalmas öklét, és kétszer koppintott a fára.

A csend egy hosszú, gyötrelmes másodpercig nyúlt el.

„Szabad!” – szólt ki egy mély, tekintélyt parancsoló hang a túloldalról.