A következő néhány hét ólomlábakon vánszorgott. Minden egyes nap rosszul voltam, de Ryder – vagy ahogy időközben elneveztem, a Terhesvitamin-rendőrség – igazi szent volt, még olyankor is, amikor legszívesebben letéptem volna a fejét.

Mindig ott volt, hogy simogassa a hátamat, kekszet hozzon, és fogja a hajamat, amíg hánytam. Egyetlen egyszer sem panaszkodott, még akkor sem, amikor hajnali háromkor