GENEVIEVE.

A padlón feküdtünk, a karja a derekam köré fonódott, és úgy húzott magához, mintha arra számítana, hogy kámforrá válok, ha csak egyetlen másodpercre is lazít a szorításán.

Megpróbáltam felülni, de ő szorosabbra vonta a karját.

„Maradj.”

„Nem lehet. Haza kell mennem” – válaszoltam.

„Ez az otthonod” – mondta lehunyt szemmel. A hangja lágy volt és szinte álmos, mintha olyan régóta szorítot