Sötétben vonaglom alatta, csípőmet hátratolva, hogy mélyebben befogadjam. Kibaszottul jó érzés. Olyan nyers szenvedéllyel és kétségbeeséssel ér hozzám, ami belülről kifelé haladva megráz. Az ilyen pillanatokért élek. Sikítok, fejemet hátravetem, ahogy elélvezek a farkán, rejtélyes férfim pedig még erősebben lök egyet, ahogy mélyen belém élvez. Nem védekezünk. Nem számít. Szeretem megszegni a szabályokat. Felnézek, kétségbeesetten látni akarom a férfi arcát, aki a feje tetejére állítja a világomat.

Amint a tekintetünk találkozik, a szemem kipattan.

Az álom szertefoszlik. Visszazuhanok lepusztult hálószobám komor, fojtogató valóságába. A sötétben fekszem, és a repedezett, vízfoltos mennyezetet bámulom. Az álom fantomhője elillan, helyét átveszi a ház nyirkos hidege. Próbálok visszaemlékezni, milyen érzés egy normális élet. Oly régóta abnormális már, hogy el is felejtettem. Évek óta a lehetetlenre vágyom. Igazi barátokat akarok szerezni, akik nem riadnak vissza a lehorzsolt ujjperceimtől. Egy normális állami gimnázium zsúfolt folyosóin akarok sétálni anélkül, hogy minden árnyékban fenyegetést fürkésznék. Stabil otthont akarok, amely nem változik néhány havonta, amikor a hullák nyoma megköveteli, hogy az éjszaka közepén csomagoljunk.

Kincaidnek születni tiltott fantáziává teszi ezeket a vágyakat. Mi vagyunk az Egyesült Államok leghatalmasabb vadászcsaládja. A vezetéknevem hallatán a hétköznapi emberek gyakorlatilag összeszarják magukat. Szánalmas kifogásokat keresnek, hogy meneküljenek előlem, megérezve a bőrömhöz tapadó erőszakot. Folyamatosan költözünk, hogy az élőhalottakra vadásszunk. A normális létezés egy hatalmas, visszhangzó nem. Néhányszor összeszedtem a bátorságomat, hogy megkérdezzem apámat, beiratkozhatnék-e egy helyi iskolába, csak egyetlen félévre. A válasz mindig ugyanaz volt. Túl veszélyes, és a gyakori költözés gyanút keltene a halandó hatóságok szemében.

Apám, Donovan, és a bátyáim, Colton és Corbin, elhivatott vadászok. Hűségesek a nagy tanácshoz és őseink véráztatta örökségéhez. A bátyáim a vadászat izgalmáért élnek, fürdőzve a vének dicséretében. Egyetlen lányként elvárják tőlem, hogy zokszó nélkül kövessem a példájukat. Alig néhány héten belül kötelezően végre kell hajtanom az első gyilkosságomat. Ezzel az egyetlen gyilkossággal szerzem meg hivatalos vadászengedélyemet a nagy tanácstól. Ez a közelgő mérföldkő halálos ítéletként nehezedik minden megmaradt reményemre, hogy egyetemre menekülhetek. Amint meghozom azt a gyilkosságot és elfogadom az engedélyt, örökre be leszek zárva a vadászfrakcióba. A sorsomat vérrel pecsételik meg.

Próbáltam már elszökni. Apámnak korlátlan erőforrások állnak a rendelkezésére. Kiváló a munkájában. Bármikor próbálok felszívódni, napokon belül a nyomomra bukkannak, és úgy hurcolnak vissza, mint egy szökött rabot. Csapdába estem az erőszak és a motelszobák véget nem érő körforgásában.

De ezúttal gondos tervem van. Készpénzt halmozok fel, a tanács nyomkövető hálózatának holttereit tanulmányozom, és eldobható személyazonosságokat hozok létre. Nagyon ki van centizve, a hibahatár pedig nulla. Ha az elkövetkező hetekben sikerül tökéletesítenem a bonyolult részleteket, talán kiszabadulhatok ebből az irányításból. Csak egy kicsit több időre van szükségem, hogy megbizonyosodjam róla: minden hibátlan. Különben ismét pontosan ebben az ágyban kötök ki, apám súlyos elvárásai alatt fuldokolva.

Kétségbeesetten vágyva valamilyen fizikai levezetésre, hogy elcsendesítsem száguldó elmémet, kicsúszom a vékony takaró alól. Kinyújtóztatom merev végtagjaimat, érezve a tegnapi brutális edzés tompa fájdalmát. Felkapok egy fekete leggingset, egy vékony sportmelltartót és a kopott futócipőmet. Lekapom a fejhallgatómat az éjjeliszekrényről, majd kilépek a bejárati ajtón a hajnali öt órai, fagyos esőbe.

Heavy metalt bömböltetek a hangszóróimon. Az agresszív gitárok és az üvöltő ének illik elmém kaotikus állapotához, dobhártyámnak dörömbölve, ahogy cipőm ennek az elmaradott, névtelen kisvárosnak a nedves aszfaltjához csapódik. Nem bánom az esőt. Hűsen tart. Szükségem van a fagyos hőmérséklet sokkjára, hogy a földön tartson. A tornácon lenyújtom a lábamat, mielőtt elindulnék. Hogy a futás felénél görcsöt kapjak, az olyan rémálom, amivel hajlandó sem vagyok foglalkozni ebben az istentelen órában.

A szokásos, kimerítő körömet futom. Elhagyom a helyi gimnáziumot, bámulom a rozsdásodó drótkerítést és az üres lelátókat, és a féltékenység szúrását érzem a tinédzserek iránt, akik a házi feladat miatt panaszkodhatnak a túlélési taktikák helyett. A megáradt folyó kanyargós, sáros partját követem. Végül átvágok a város szélén fekvő kísérteties, ködfödte temetőn, rutinos könnyedséggel kerülgetve az időmarta sírköveket. A testem büntetésre termett. A vadászvér megkülönböztet egy átlagos tizenkilenc évestől. Elég szívós vagyok ahhoz, hogy napok alatt kigyógyuljak egy lőtt sebből. Mélyen a DNS-embe van kódolva. Mégis, a szánalmas helyiek ezekben a vidéki városokban úgy merészelnek rám nézni, mintha a természet valami korcs szülötte lennék.

Hadd bámuljanak. A normális emberek rettegnek mindentől, amit nem értenek. Ezeknek az embereknek a fele középiskolai lemorzsolódott, aki a tíz évvel ezelőtti tizenöt másodperces hírnevébe kapaszkodik, mégis feljogosítva érzik magukat, hogy ítélkezzenek a csendes létezésem felett.

A futás az egyetlen igazi megkönnyebbülésem. A fagyos eső kiégeti az elfojtott dühöt, ami robbanással fenyeget a mellkasomban. Basszák meg a kisvárosok. Bassza meg az elmaradott gondolkodásmódjuk. Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a frusztrációt, fokozom a tempót, és gyorsabb mozgásra kényszerítem a lábamat. Az izmaimban lüktető égő érzés úgy hat, mint víz a tűzre, kitisztítja a fejemet, amikor a legnagyobb szükségem van rá.

A családom a nagy tanács hüvelykujja alatt működik. Az az árnyékszervezet gondoskodik róla, hogy minden anyagi szükségletünk ki legyen elégítve, nagyvonalú zsebpénzzel halmozva el a bátyáimat és engem, amit arra költhetünk, amire csak akarunk. Úgy találták ki, hogy engedelmesek maradjunk, és megakadályozzák a vadászok fiatalabb generációjának lázadását. Számomra ez mocskos vérdíj. Azt akarják, hogy az érdekükben a sötétben kockáztassuk az életünket, csinos árcédulát aggatva az engedelmességünkre.

Szakszerűen kiképeztek. A vének a korosztályom legjobb vadásznőjeként éltetnek, még akkor is, ha alig erőltetem meg magam. Megvan a harci tapasztalatom, ami igazolja a suttogó pletykákat. Mégsem követtem még el az első gyilkosságomat.

A tanács és apám számára ez az ingadozás hatalmas, növekvő probléma. Rossz fényt vet a Kincaid névre. Arra készteti a többi vadászfrakciót, hogy a hátunk mögött beszéljenek, azon tűnődve, vajon Donovan lánya gyenge vagy selejtes-e. Arra sarkallnak, hogy verjek karót egy szívbe, vagy vágjak le egy fejet.

Amit nem tudnak, hogy hónapok óta kerülöm a gyilkosságot.

Valahányszor egyedül vagyok egy vadászaton, egy sikátor árnyékában cserkészve vagy egy elhagyatott épületet megtisztítva, sarokba szorítom az éjszaka teremtményeit. Előhúzom a fegyveremet, és a falhoz szorítom őket. Látom a rettegést az izzó szemükben, ahogy a Kincaidek halálos csapását várják. De abban a pillanatban, amint biztos vagyok benne, hogy senki más nem figyel, leengedem a pengémet. Félrelépek, és szabadon engedem őket. A vámpírok és a teremtmények, akikre vadászni kényszerítenek minket, csak békében akarják élni az életüket, pontosan úgy, mint mindenki más. Nem mindegyikük ész nélküli szörnyeteg. Némelyikük csak egy újabb éjszakát próbál túlélni.

Ahogy a könyörtelen, jeges esőben sprintelek, tüdőm lángol az erőfeszítéstől, megkérdőjelezem a családom merev erkölcsét és az örökséget, amelyet állítólag át kellene vennem. Ki hatalmazta fel őket arra a döntésre, hogy kiirtsanak egy egész fajt, csak azért, amilyennek születtek?