Thalia

Csütörtökön hátra dőlök az anyósülésen, és próbálom kivenni a sötétített ablakokon át a késő délelőtti napfényt. Valerio keze birtoklóan pihen a lábamon, és mintha egy horgony lenne, ahogy visszavezetünk a város káoszába. A napokig tartó folytonos érintései után azt hiszem, megőrülnék, ha most elengedne.

És cseppet sem bánom, hogy a keze minden piros lámpánál egy kicsit feljebb kúszik, most