Átvetettem a vállamon a kopott hátizsákomat, és becsaptam az autóm ajtaját a Blufftoni Középiskola parkolójában. A csípős reggeli levegő az arcomba csapott, éles ellentétben az életem fojtogató valóságával. Egy megrögzött bűnözőkből álló családba születni súlyos teher volt, de egyenesen csodának számított, hogy egyetlen letartóztatási akta nélkül túléltem egészen a végzős évemig. A négy bátyám közül ezt egyik sem mondhatta el magáról. Mire elérték az én koromat, a bűnügyi nyilvántartásuk vastagabb volt, mint a legtöbb tankönyv. Szinte valami kifacsart családi beavatási rítusként tekintettek egy-egy elfogatóparancsra. Imádtak azzal ugratni, hogy én makulátlanul tiszta vagyok, kényelmesen megfeledkezve a hátam mögött lévő, brutális harcművészeti kiképzéssel telt évekről. Talán nem volt büntetett előéletem, de azért én is egy kicsit őrült voltam.

Anyám meghalt, amikor még csak négyéves voltam, és olyan űrt hagyott maga után, amit gyorsan kitöltött a káosz. Apám jelenleg a siralomházban ült Kaliforniában, és a napjait számolta. Tökéletesen megfelelt nekem, hogy ebben a csendes, szerény ohiói kisvárosban húztuk meg magunkat. Egy elszigetelt, kétszintes házban éltünk egy hatalmas tó partján, közvetlenül Bluffton mellett, sűrű erdővel körülvéve, szomszédok nélkül. Ez stratégiai döntés volt. A bátyáim kényelmes indítóállomásként használták a félreeső birtokot arra, hogy drogot csempésszenek a határon át Kanadába, valahányszor gyors fizetségre volt szükségük.

Hogy túléljem a gyanús alakok és az illegális csempészáruk folyamatos áradatát, lefoglaltam magamnak a pincét. A nyirkos helyiséget privát lakássá alakítottam át, elzárva azt a ház többi részétől. Vastag üvegablakokat és egy külön bejárati ajtót szereltettem az épület oldalára, garantálva a könnyű bejutást anélkül, hogy valaha is be kellene tennem a lábam az ő káoszukba. Lefektettem egy szigorú szabályt: rajtam kívül senki sem léphet be a szentélyembe. Egyetlen cél óvta meg a józan eszemet. Megfogadtam, hogy nem végzem tragikus statisztikai adatként, mint a családom többi része. Le fogok érettségizni, és elhúzok a pokolba innen.

Végigpásztáztam a nyüzsgő parkolót, és megláttam a barátaimat, akik a főbejárat közelében csoportosultak. Az irányító barátom, Jaxon, mereven állt Caleb és Kelsey mellett. Szokatlanul fojtogatónak tűnt körülöttük a levegő. Kelsey szorosan a mellkasa előtt fonta össze a karját. Az arca sápadt volt, és úgy nézett ki, mintha a sírás határán állna, ott helyben, a betonon. Caleb folyamatosan egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, szándékosan kerülve a szemkontaktust mindenkivel, aki elment mellette.

Jaxon áthidalta a távolságot, és meleg karjával átkarolta a derekamat. – Szia, bébi!

– Sziasztok. Mi a helyzet? Elég komolynak tűntök errefelé. – Letettem a táskámat a betonra, és fürkészni kezdtem a feszült arcukat.

– Semmi. Csak a mai napról beszélgettünk. – Jaxon egy feszült, cseppet sem meggyőző mosolyt erőltetett magára.

– Mi történik ma? – kérdeztem.

– A vizsgák, amiket mindig rögtön a tanévkezdés után varrnak a nyakunkba – szólalt meg Caleb, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha nem venném észre a nyilvánvalót.

– Ó. Ez minden? – Vontam fel az egyik szemöldökömet, leolvasva a róluk sugárzó ideges energiát.

– Persze neked nincs miért aggódnod. Mindig hibátlanra írod azokat a teszteket. – Jaxon a fejem oldalára nyomott egy puszit, a hangja erőltetett volt.

– Igen. Bocs emiatt. – Színpadiasan sóhajtottam egyet, úgy téve, mintha mindenki mást sajnálnék.

– Gyerünk. Be kell mennünk. – Jaxon megragadta a kezemet, és a téglaépület felé húzott.

Egy másodpercre megvetettem a lábam, és a vállam felett hátranéztem. – Minden rendben van Kelsey-vel?

– Igen. Miért? – Jaxon szorítása határozott maradt, és újra előrefelé húzott.

– Nem tudom. Úgy tűnt, mintha sírni akarna, vagy ilyesmi – mondtam.

– Nem tudom. Nekem nem mondott semmit. – Jaxon egy pillanatnyi habozás nélkül vállat vont.

– Oké. – Ejtettem a témát, semlegesen tartva a hangomat.

De annyiban hagyni a dolgot nem volt ilyen egyszerű. Tudtam az igazságot, még akkor is, ha fogalmuk sem volt róla, hogy átlátok rajtuk. Az emberek még mindig nem jöttek rá, hogy nekem hazudni látványos időpocsékolás. Mindig kiderítettem az igazságot, bármilyen mélyre is volt temetve. Sosem értettem teljesen, hogy az agyam miként dolgozza fel a finom mikro-kifejezéseket vagy a hangmagasságuk megváltozását, de a megtévesztést mindig kiszúrtam. Ezt hívtam az én szuperképességemnek. Jaxon gátlástalanul hazudott, a Kelsey-t körülvevő feszültség pedig sokkal mélyebbről fakadt, mint egy röpdolgozat.

A nap az órák és két kimerítő vizsga elmosódott, egyhangú sorozataként vánszorgott el. Az ebédidő még rosszabbnak bizonyult. A reggeli ideges feszültség beszivárgott a menzára is, ellenséges környezetté változtatva a megszokott asztalunkat. A barátaim egyetlen témában sem tudtak megegyezni, és a legapróbb dolgokon is egymásnak estek.

Mire kegyesen megszólalt az utolsó csengő, Jaxon és én találkoztunk, majd a megszokott rutinunkat követve elindultunk a főúton a város felé.

A délutáni nap perzselte az aszfaltot. Rövid ujjú felsőt viseltem, így a teljes karomat borító tetoválásaim szabadon maradtak, hogy a világ is láthassa. Nem tartott sokáig, mire elkezdődtek az ítélkező suttogások. Akárhányszor betettem a lábamat ebbe a konzervatív városba, nyílt, tolakodó bámulást kaptam. Azt gondolná az ember, hogy a helyiek mostanra már megszokták a varrataimat, de sosem hagytak ki egyetlen alkalmat sem a bámészkodásra. Nem ismerték a tetoválások mögött rejlő sötét történetet. Nem viseltem volna el a tűt, ha nem lett volna muszáj. Nyomós oka volt a festéknek, de itt senkit sem érdekelt az én igazságom. Csak az érdekelte őket, hogy veszélyesnek tűnök. Már hozzászoktam a meredő tekintetekhez, a figyelmen kívül hagyásuk pedig teljesen a véremmé vált.

Jaxon séta közben az enyémnek ütköztette a vállát.

Mielőtt megszólalhatott volna, egy mély, torokhangú vibrálás rázkódott át a bakancsom talpán. Fülsiketítő dübörgés visszhangzott az utcán mögöttünk, elnyelve a város alapzaját. Mindketten földbe gyökerezett lábbal megálltunk, és megpördültünk.

Motorok hatalmas falkája uralta a keskeny utat, és egyenesen felénk tartottak.

Nagyjából egy tucat motoros gurult szoros, agresszív formációban. Néhány férfi derekába nők kapaszkodtak, míg mások egyedül ültek a nehéz gépeken. A krómozott motorok úgy morogtak, mint a ketrecbe zárt vadállatok, megremegtetve a közeli kirakatok ablakait. A motorosok kihúzott háttal ültek, és olyan tekintélyt parancsoló, veszélyes aurát árasztottak magukból, amelytől a járdán lévő gyalogosok megdermedtek a félelemtől.

Összeszűkítettem a szemem, ahogy a sötét bőrdzsekijüket néztem. Mindannyian hajszálpontosan ugyanazt a fenyegető felvarrót viselték a hátukon. A hierarchia kristálytiszta volt, a sor végén haladó motorosok kisebb felvarrót viseltek, ami „Jelöltként” azonosította őket.

Megcsapott a kipufogógáz fojtogató szaga.

– A rohadt életbe. Ezek a Sakálok – suttogtam, a pulzusom pedig a bordáimnak kalapált.