Dermedten álltam az aszfalt szélén, míg az elhaladó motorok nehéz dübörgése átvibrált a bakancsom talpán. Jaxon ujjai rákulcsolódtak a kezemre, szorítása megfeszült, amint a bőrbe öltözött motorosok elviharzottak mellettünk. Néhány férfi egy-egy röpke pillantást vetett az irányomba, tekintetük a bizonytalan felismerés szikrájával időzött el rajtam.

– Sloane, van valami, amit el kellene mondanod nekem? – kérdezte Jaxon, hangja megfeszült a távolodó motorok zúgásában.

– A bátyáim barátai voltak, még amikor Los Angelesben éltünk. Fogalmam sincs, mit keresnek most ebben a városban. – A tekintetemet az eltűnő hátsó lámpákon tartottam.

– Ez azt jelenti, hogy a ti házatokban fognak lógni? Mert az garantáltan felkelti a helyi rendőrség figyelmét. Pillanatok alatt elkezdenek majd szaglászni a szigorúan megfigyelt házatok körül. – Áthelyezte a testsúlyát, a lehetséges következmények miatti szorongása szinte kézzel fogható volt.

– Csak nekem van kulcsom a lakásomhoz. Ha a zsaruk szimatolni kezdenek, őszintén megmondhatom, hogy nem tudok semmiről. Soha nem vagyok otthon, szóval ez még csak nem is hazugság. – Felé fordultam, és szenvtelen maradt az arckifejezésem.

– Te már mindent kitaláltál, nem igaz? – Jaxon élesen fújta ki a levegőt.

– Bébi, már évek óta kidolgozott vészforgatókönyvem van. Tizenöt éves korom óta pontosan tudom, mit mondanék a rendőrségnek. – Feszült mosolyt küldtem felé, és nem hagytam, hogy a félelme kizökkentsen.

– Jogos – motyogta, bár az állkapcsa továbbra is megfeszült.

– Jobb, ha elmegyek az étterembe, és megnézem, mi folyik ott. – Hátráltam egy lépést, és az utca végébe mutattam.

– Akarod, hogy veled menjek? – ajánlotta fel azonnal.

– Nem, jobb lenne, ha egyedül mennék. – Megráztam a fejem.

Odahajolt, és egy gyors csókot nyomott az ajkamra. Ott, a járdán váltak el útjaink. Jaxon elindult vissza a saját lakása felé, engem pedig magamra hagyott a városba vezető magányos sétán. Tudtam, hogy stresszel a rendőrségi vizsgálódás miatt, de a Sakálok hirtelen érkezése engem egy cseppet sem zökkentett ki. Megvolt az előre megfontolt felkészültségem, és már csak a küszöbön álló káoszra kellett felkészülnöm.

Abban a pillanatban, hogy elértem a családom éttermét, arcon csapott a helyzet súlyos valósága. A Sakálok nehéz motorjai már glédában álltak rögtön a bejárat előtt. Vettem egy mély, nyugtató levegőt, majd benyomtam a bejárati ajtót, és beléptem egyenesen az érzékszerveket bombázó túlzott ingerekbe. A helyiség faltól falig tömve volt zajos motorosokkal. A terem közepén vették körül a négy bátyámat. A levegő sűrű volt az állott úti por és a bőr szagától, a fülsiketítő fecsegés pedig elnyomta az ajtó feletti csengő hangját.

Egy pillanatra megálltam hátul, és hagytam, hogy átmosson az invázió hangereje. Nem sokkal később a legidősebb bátyám, Maddox, meglátott, ahogy átvágok a sűrű tömegen.

– Sloane, ugye emlékszel a srácokra? – kiáltott ki Maddox, a körülötte álló hatalmas férfiakra mutatva.

– Igen, emlékszem. Kicsit nehéz lenne elfelejteni. – Keresztbe fontam a karom, és kitartottam a helyem.

A klub félelmetes elnöke megfordult. Stryker tágra nyílt szemekkel meredt rám, és úgy nézett, mintha szó szerint kísértetet látott volna.

– Sloane. A kis Sloane – motyogta Stryker hitetlenkedve.

– Igen, a kis Sloane – válaszoltam, közvetlenül azelőtt, hogy áthidalta a távolságot, és egy váratlan ölelésbe vont.

– A francba is, lehettél vagy tizenegy éves, amikor utoljára láttalak. – Húzódott el tőlem, és rácsodálkozott a magasságkülönbségre.

– Eltelt egy kis idő – értettem egyet simán.

– Hát, azt meg kell hagyni. Nézz csak magadra, teljesen felnőttél. – Megdöbbenve mért végig.

Széles válla fölött azonnal elkaptam egy mérges pillantást. Az asszonya tőröket szórt rám a tekintetével, a szemeiből sugárzott a féltékenység. Figyelmen kívül hagytam az ellenségességét, és továbbra is a klubelnökre koncentráltam, hogy megszilárdítsam a régóta fennálló státuszomat.

– Szóval, mi járatban van itt hirtelen a klub? – kérdeztem egyenesen.

A bátyám, Gage előrelépett, hogy közbeavatkozzon, mielőtt Stryker válaszolhatott volna.

– A srácoknak van némi helyi elintéznivalójuk a környéken, és megkérdezték, hogy meghúzhatják-e magukat nálunk. Azt gondoltuk, nem bánod, tekintve, hogy ezek a srácok gyakorlatilag a kishúguk tiszteletbeli címét adományozták neked – magyarázta Gage, és kérlelő pillantást vetett rám.

– Azt hiszem, rendben van. Csak ne verjétek szét a helyet – szögeztem le az egyetlen határozott feltételemet.

– Megígérem, hogy a legjobban fogunk viselkedni – nevetett Stryker, és a mély hangja visszaverődött a falakról.

Beljebb navigáltam a teremben, végigfuttatva a tekintetemet a gyermekkoromból ismert, viharvert arcokon. Új arcok is voltak. Számomra ismeretlen, Jelölt felvarrós srácok láthatóan majd' elestek a saját lábukban is, olyan szánalmas próbálkozásokkal akarták felkelteni a figyelmemet, és kidüllesztették a mellkasukat, amikor elmentem mellettük. Semmit sem tudtak rólam, és az arroganciájuk nevetséges volt. Figyelmen kívül hagytam őket, és hagytam, hogy a tekintetem a terem sötét hátsó része felé vándoroljon.

Ekkor vettem őt észre.

A Góliátot.

Tornyosulva állt a legsötétebb sarokban, egy majdnem kétméteres alak, akinek testét egymásra halmozódó, ijesztő izmok építették fel. Pont mint a ködös gyermekkori emlékeimben, most is csendben húzódott meg a háttérben. Mozdulatlan maradt a lármás ünneplés közepette. De ezúttal a súlyos tekintete rajtam csüngött. Nem volt hajlandó félrenézni, sötét szemei fojtogató súllyal követték minden mozdulatomat. A levegő szikrázott közöttünk, és a néma megfigyelése alatt a pulzusom magasabb fokozatba kapcsolt.

Egy kétségbeesett, tiszta pillanatot keresve utat törtem magamnak a megizzadt tömegben a hátsó kijárat felé. A bátyám, Wyatt, pont akkor kapta el a karomat, amikor elértem az ajtókat, és kihúzott a külső erkélyre, távol a benti buli zajától. A hűvös esti levegő a kipirult bőrömnek csapódott, de semmit sem segített, hogy lehűtse a mellkasomban forrongó frusztrációt.

– Meddig maradnak itt? – követeltem a választ, miközben védekezésképpen összefontam a karomat a mellkasom előtt.

– Nem tudom. Egészen ma reggelig még csak nem is tudtuk, hogy jönnek. – Wyatt felsóhajtott, és beletúrt a hajába.

– A helyi rendőrség már amúgy is minden lépéseteket figyeli. Az, hogy behozod ezt a bandát a házunkba, mindent csak rontani fog – szegeztem a mellkasának a mutatóujjamat, nem próbálva megcukrozni a súlyos jogi kockázatokat.

Wyatt leeresztett, széles vállai megereszkedtek, ahogy bocsánatkérő pillantás suhant át az arcán.

– Tudom, és sajnálom, hogy belekevertelek téged ennek a káosznak a közepébe. De ismered a helyzetünk valóságát. Egyszerűen nem mondhatunk nemet ezeknek a bizonyos embereknek – vallotta be halkan, és szavainak sötét igazsága súlyosan lógott a levegőben.

Magamban elismertem a tartozást, ami a fivéreimet a Sakálokhoz kötötte. Csapdába estek, és rajtuk keresztül én is.

– Igen, tudom. Csak legyetek óvatosak. Nem akarok a helyi rendőrfőnöknek egyetlen okot is adni arra, hogy engedélyt szerezzen, és újra átkutassa a kibaszott házunkat – adtam ki egy szigorú figyelmeztetést, a hangomat méreg hatotta át, amint eszembe jutott, hogy azok a jelvényesek feldúlják az otthonunkat.

Wyatt hátradőlt az erkély korlátján, és megvillantott egy halvány, arrogáns félmosolyt.

– Hát, ha a főnök mégis átkutatja a házat, biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy formai hibát az engedélyben, és ismét sikeresen bepereled – viccelődött, próbálva könnyíteni a fojtogató hangulaton.

Én csak megráztam a fejemet a vakmerő magabiztosságán. Azt hitte, a pereskedési múltam legyőzhetetlenné tett minket, de a küszöbön álló veszély nagyon is valós volt. A kimondatlan fenyegetés súlya nehezedett a vállamra. Kimerztem a csendes utcára, miközben az a feszült kérdés lebegett a fejemben, vajon az én jogi fenyegetőzéseim tényleg sakkban tartják-e majd az agresszív rendőrfőnököt.