A jeges esővíz lecsepegett a túlméretezett kapucnis pulóverem aljáról, ritmikus, üreges kopogással érve az előcsarnok makulátlan márványpadlóját. Megdermedve álltam. Átázott ruháim a dideregő testemhez tapadtak, mély, metsző hideget küldve egyenesen a csontjaimba. Pontosan a folyosó közepén állva, sötét hóhérként tornyosulva, apám visszabámult rám. Acélos, gyilkos tekintete a padlóhoz szögezett. A köztünk lévő súlyos csend olyan sűrűnek érződött, hogy meg lehetett volna fulladni benne. Nagyot nyeltem, megérezve a szám szélén megmaradt eső ízét, és felkészültem a viharra, amiről tudtam, hogy mindjárt kitör.

Egyetlen figyelmeztető szó nélkül előrelendült. Nagy keze zúzós szorítással kulcsolódott a felkaromra. A nyomás mélyen az izmomba vájt, a csonthoz dörzsölődve. Előrebotlottam, a tönkrement cipőm megcsikordult a csempén. Rémisztő erővel taszított végig a folyosón, egyenesen a konyha világos, klinikai fényébe hurcolva. Lefelé kényszerített, a vállamat lökdösve, amíg be nem roskadtam egy kemény fa konyhaszékbe.

– Mi a faszért hívott fel az imént az igazgatód? Azt mondta, hogy meg sem jelentél a délutáni óráidon – üvöltötte, a nyál kirepült az ajkai közül, és a hideg arcomnak csapódott.

Az arca veszélyes vörös árnyalatot öltött. A nyakán lévő erek kidagadtak a drága inggallérja felett. Visszahúzódtam a szék kemény faorsóihoz, remegve a hidegtől és a belőle sugárzó puszta rettegéstől. A polírozott bőrcipőjét bámultam, képtelen voltam a szemébe nézni.

– Nem maradhattam ott. Megint megaláztak. El kellett jönnöm – mondtam halkan, a hangom alig kapart egy törékeny suttogás fölé.

Fölém hajolt, nagy, fojtogató árnyékot vetve, ami kizárta a mennyezeti lámpa fényét. Nem érdekelte a fájdalom, amit azokon a folyosókon elszenvedtem. Csak a makulátlan imidzsével törődött.

– Ott maradsz, és együtt élsz vele. Eltűröd. Ez nem választás kérdése – ordította, a puszta hangerőtől megremegett az üveg a konyha ablakaiban.

Egyetlen másodperc habozás nélkül hátrahúzta a hatalmas karját. Összezárt öklét egyenesen az arcom közepébe vágta. Az ütés az orromon és az arccsontomon robbant szét a fehér fény vakító felvillanásában. Az ütés puszta ereje hátrabillentette a nehéz faszéket. A kemény linóleumpadlóra zuhantam, a szék szilánkokra tört a súlyom alatt. A koponyám visszapattant a földről, amitől a fogaim egymásnak csapódtak.

Mielőtt egyáltalán felfoghattam volna az állkapcsomon kivirágzó gyötrelmes fájdalmat, a kezei újra rajtam voltak. Megragadta a szakadt, vizes pulóverem vastag gallérját, és felfelé húzott. A levegőben lógatott, a lábujjaim alig súrolták a padlót.

– Tényleg? Megaláztak téged? Hát, szokj hozzá. Ilyen az élet – köpte a szavakat az arcomba nyers undorral.

Aztán kegyetlen, brutális támadást indított. Hátrahúzta a karját, és nehéz ütésekkel püfölte a hasamat. A csapások minden csepp levegőt kivertek a tüdőmből, zihálva és a semmin fuldokolva hagytak. A látásom sötét foltokkal úszott. Még csak könyörögni sem tudtam neki, hogy hagyja abba. Stabilan tartott a galléromnál fogva, és többször is kézfejjel arcon csapott. A hús a húson tompa, csattanó hangja visszhangzott a konyhaszekrényeken. Vastag, meleg vér ömlött az összetört orromból. Nehéz patakban folyt le az államon, karmazsinvörösre festve az ingem elejét.

Amikor végre elégedett lett az általa okozott fizikai károkkal, elengedte a galléromat. Úgy estem a padlóra, mint egy törött baba. Maréknyi szorítással ragadta meg az átázott hajamat, az ujjpercei köré csavarva azt. Fojtott zihálást hallattam, ahogy kivonszolta az ernyedt testemet a konyhából, végig a hosszú folyosón. Az oldalam fájdalmasan a padlódeszkákhoz dörzsölődött, víz- és vérfoltos nyomot hagyva magam után.

Megállt az apró, koromsötét szekrény előtt, ami a fő lépcső alatt volt. Feltépte az ajtót, és erővel bedobott. A vállam erősen a hátsó falnak csapódott. A szűk tér azonnal fojtogatott. Bacsapta az ajtót, és a nehéz retesz rémisztő, határozott kattanással csúszott a helyére.

– Ott maradsz és éhen döglesz, engem egyáltalán nem érdekel, te haszontalan selejt.

Végső ítélete átszivárgott az ajtó vastag fáján. Hallottam a lépteinek nehéz dobbanását, ahogy elsétál, a sötétben rekedve hagyva engem. A szekrény elképzelhetetlenül szűk volt. Kénytelen voltam görnyedve állni a sötétségben, alig tudtam mozgatni a zúzódásokkal teli végtagjaimat. A saját vérem fémes szaga betöltötte a szűk levegőt. Ahogy a heves szívverésem a fülemben lüktetett, a létezésem abszolút valósága megtelepedett. Félelmetes tisztasággal tudtam, hogy nem élem túl sokáig ezt a poklot.

Olyan csapdába estem, amiből nem volt kijárat. Otthon apám bántalmazó, zsarnoki irányítása alatt voltam csapdában, a dühe bokszzsákjává lefokozva. Az iskolában Vanessa és a többiek végtelen, szadista fizikai zaklatásával néztem szembe. Egyszerűen nem maradt menekülési útvonal a földön.

Gondolataim Zane-re terelődtek, a fiúra, akire egykor az életemet bíztam. Ő ma ott volt. Pontosan látta, mi történt a menzán, amikor Vanessa és Blair szétszedtek. Látta a rettegésemet, és nem érdekelte annyira, hogy közbelépjen vagy segítsen. Csak elsétált a barátaival. Az egész világ cserbenhagyott.

A fojtogató sötétségben állva, a könnyeim az arcomon száradó vérrel keveredtek, rájöttem, hogy csak egyetlenegy módom maradt, hogy visszaszerezzem a hatalom egy apró szikráját a saját nyomorult életem felett. A döntés a sötétben virágzott ki, rémisztő, hideg békét hozva. Meghoztam a végső döntésemet.

Az egész éjszakát halálos, gyötrelmes csendben töltöttem. A görcsbe rándult izmaim tiltakozva sikoltottak, de nem voltam hajlandó hangot kiadni. Csak néhány szobával arrébb apám a gazdag üzlettársait szórakoztatta. Hallottam a drága poharak tompa koccanását és a harsány nevetésüket. Rettegtem attól, hogy egy még rosszabb verést váltok ki, ha a legkisebb zajt is csapom. A saját számba haraptam, elviselve annak a gyötrelmét, hogy óráról órára a sötétben álltam.

Másnap reggel a ház tompa zajai új napot jeleztek. Feszülten figyeltem, amíg meg nem hallottam a nehéz bejárati ajtó csapódását. A rezgés végigfutott a padlódeszkákon. Biztos voltam benne, hogy végre elindult a vállalati irodájába, ezért vakon nyúltam fel a koromsötét térben. Végigtapogattam az ajtókeret felett elrejtett párkányt. A nyers ujjaim hideg rezet súroltak. A rejtett pótkulcs volt az, egy titok, amit évek óta őriztem. Megragadtam, belülről becsúsztattam a zár mechanizmusába, és elfordítottam. A retesz kattanva kinyílt.

Kinyomtam az ajtót, hogy kiszabadítsam magam. A folyosón átszűrődő reggeli fény csípte a fényhez szokó szemeimet. Kimerülten, csontig hatolóan fájva és vérezve, mint egy szellem, egyenesen a privát irodájába sétáltam.

A szobának áporodott szivarfust és drága bőr szaga volt. Egyenesen a nehéz tölgyfa íróasztalához sétáltam, és kihúztam az alsó fiókot. A sima fekete tok pontosan ott volt, ahol tudtam, hogy lennie kell. Kivettem, és a polírozott fára fektettem. Felpattintottam a zárakat. Benyúltam, és előhúztam a nehéz, hideg fém fegyvert. A súlya lehorgonyzott a sötét célomhoz. Stabil, zsibbadt kezekkel ellenőriztem a tárat, megbizonyosodva róla, hogy töltve van. A sárgaréz golyók megcsillantak az asztali lámpa fényében.

Tudtam, hogy az iskolaigazgató hamarosan újra fel fogja hívni apámat a második egymást követő hiányzásom miatt. Ketyegett az óra. Tudtam, hogy sietnem kell, mielőtt megkapja a hívást, és dühöngve hazarohan, hogy újra megbüntessen.

Hirtelen agresszív, gyors kopogás tört ki a bejárati ajtón.

A puszta ereje megrengette a fakeretet, élesen visszhangozva a ház csendjében. A szívem holtában megállt a mellkasomban. A nyers adrenalin friss hulláma árasztotta el az ereimet. Feltételezve, hogy apám korán visszatért, hogy befejezze, amit előző este elkezdett, szorosan a markomba szorítottam a markolat hideg fémjét. A remegő ujjamat határozottan a ravaszra csúsztattam.

Biztos voltam benne, hogy ma brutális halált fogok halni a kezei által, függetlenül attól, hogy mit csinálok. Addig verne, amíg a szívem meg nem áll. Az irodájában állva, érezve a fegyver nehéz súlyát, rájöttem, hogy nincs mit vesztenem.

Kimasíroztam az irodából, be a grandiózus márvány előcsarnokba. Felemeltem a karom, a nehéz fegyverrel egyenesen a bezárt bejárati ajtó felé integetve. Kifordultam magamból, messze túllökve a józan ész határán.

– Tűnj a kibaszott távol tőlem, apa. Te és az összes seggfej, akiknek eladtál, azok a seggfejek az iskolában, akik sosem hagynak békén... mindannyian a pokolba mehettek! Gyűlöllek téged, apa, és remélem, a pokolban fogsz rohadni. Mert egy olyan valaki, mint te, nem érdemel kevesebbet – üvöltöttem teli tüdőből, a hangszálaim szakadoztak a gyűlöletem nyers erejétől.

Hirtelen egy fülsiketítő puskalövés dördült.

A robajló robbanás visszhangzott a márványpadlókon és a magas mennyezeteken, fájdalmasan csengve a fülemben. Vakító, égető fájdalom hasított a fejembe. Azonnal a padlóra zuhantam, az arcom a hideg csempének csapódott. Éreztem, ahogy a vérem a fejem köré gyűlik, átáztatva a hajamat és szétterjedve a padlón. A látásom lassan elkezdett elhalványulni egy sötét, hívogató eszméletlenségbe. Épp amikor a szemem kezdett lecsukódni, láttam, ahogy a nehéz bejárati ajtó hangos robajjal kivágódik. Magas, kétségbeesett alakok tűntek fel, sziluettként kirajzolódva a hirtelen fényáradatban, pont a halványuló szemeim előtt.