– Nem! – szakad fel a torkomból a szó, mielőtt egyáltalán ráeszmélnék, hogy talpra ugrottam. A szék élesen csikordul a padlón, miközben tekintetem az anyámra tapad. Ismerem ezt a pillantást a szemében – azt, amelyik elárulja, hogy bármit is tervez, az nem jelent jót.

Szemöldöke a magasba szalad, meglepetést színlelve. – Nem? Mi nem, gyermekem?

– Nem, anyám. – A hangom beleremeg az ingerültségbe. –