Sloane dermedten ült a kietlen hegyi út durva aszfaltján. A világ szédítő, zavaros körökben forgott körülötte, mígnem a fejsérülése okozta szédülés tompa lüktetéssé nem szelídült. Reszketve a hűvös levegőn, felemelte remegő kezét, hogy átkutassa a kölcsönkapott, túlméretezett kapucnis pulóver zsebeit. Ujjai néhány soványka érmét és gyűrött bankjegyet érintettek meg. Kihúzta, majd a halvány fényben megszámolta őket. Egy húszdolláros, két ötös és két ötvencentes érme.

Harmincegy dollár.

Ez a pénz a ruhadarab eredeti tulajdonosáé volt, nem az övé. Jaxon ráripakodott, hogy hívjon taxit, fittyet hányva a két évvel ezelőtti valóságra. Amikor a Kensington család a pokoli Fort Monroe javítóintézetbe száműzte őt, mindentől megfosztották. Elvették a bankkártyáit, a telefonját, a méltóságát és a nevét. Azt hangoztatták, meg kell tanulnia luxus nélkül élni. Még a hajgumijait is elkobozták. Semmije sem maradt azon a ruhán kívül, amit épp a hátán viselt.

Olyan szorosan markolta a maréknyi aprót, hogy az érmék belevájtak a tenyerébe; éles fájdalom nyilallt a mellkasába. Mintha a megtört szíve – amelyről azt hitte, már régen halott – fizikai valójában sajgott volna fel. Lassan a zúzódásokkal teli fejére húzta a kapucnit, hogy védekezzen a metsző szél ellen. Visszacsúsztatta a kölcsönpénzt a zsebébe, majd feltápászkodott a könyörtelen talajról. Lehorzsolt térde égett, a murva felsértette a tenyere bőrét.

Nekivágott a kimerítő, magányos menetelésnek lefelé a csalóka hegyi úton. Minden egyes lépésnél fájdalom lüktetett végig a lábán, eleven mementójaként annak, hogy sorsára hagyták. A szél vonyítva tépte törékeny testét. Az órák szinte észrevétlenül folytak el, miközben egyik lábát rakta a másik után. Már sűrű, nehéz éjszaka borult a tájra, mire végül elérte a városhatárt.

Eközben Jaxon kényelmesen visszasétált a Kensington-birtokra. Könnyűszerrel megnyerte az utcai versenyt, az estét pedig a barátaival való ünnepléssel töltötte. Belépett a magas kétszárnyú ajtón, ám a levegőben azonnal megérezte a fojtogató feszültséget. A családja a nappaliban gyűlt össze. Chloe a plüsskanapé közepén ült. Szemei vöröslöttek a visszafojtott könnyektől.

Declan nem messze tőle állt, szigorú tekintettel. Dühösen meredt az öccsére.

– Megmondtuk, hogy menj el Sloane-ért. Miért csak most érsz haza? És miért nem vetted fel a telefont? – kérte számon Declan.

Jaxon megtorpant. Előhúzta a készülékét a zsebéből, és észrevette a nem fogadott hívások sorát. Felhorkant, vonásaira gúnyos mosoly ült ki.

– Mondtam, hogy ma versenyem van. Ha Chloe nem kért volna rá, a kisujjamat se mozdítottam volna, hogy elhozzam – vágott vissza Jaxon.

Visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és beljebb lépett a szobába, végigpásztázva a szülei feszült arcát. Észrevette Chloe könnyáztatta orcáját. A gúnyos mosoly eltűnt, helyét felháborodott fintor vette át.

– Hol van? Hozzátok elő! Ma móresre tanítom! – jelentette ki hangosan Jaxon. Arra számított, hogy Sloane fent rejtőzik a szobájában, és manipulálja a helyzetet, ahogyan mindig is tette. Feltűrte az ingujját, készen a harcra.

Döbbenetére Sylvia lépett előre. Homlokát aggodalmas ráncok barázdálták.

– Hát Sloane nem veled jött vissza? Azt hittük, azért nem veszed fel, mert nem hagyja. Nem tért vissza – tárta fel Sylvia.

Declan elméjében összeállt a rút kirakós. Szeme összehúzódott az aranykeretes szemüvege mögött.

– Az út szélén hagytad, és elmentél versenyezni, igaz? – vádolta meg Declan.

Bár a bűntudat hirtelen nyilallása áttörte magabiztosságát, Jaxon makacsul kitartott. Gyűlölte Declan faggatózásait.

– Nem mintha nem ismerné az utat. Fogadtam erre a futamra. Ha veszítek, nekem kellett volna vacsorát állnom, és semmi kedvem nem volt a hisztijeivel bajlódni – védte magát Jaxon.

Megérezve a felborult egyensúlyt, Chloe felállt, és megrángatta Declan élére vasalt ingujját. Alsó ajka megremegett, miközben ártatlan könnyfátylon át nézett fel rá.

– Inkább azt kellett volna mondanom mindenkinek, hogy magamtól estem le a lépcsőn. Nem az ő hibája volt. Ez az egész az én hibám – zokogta. Másodpercek leforgása alatt önmagát tette meg a tragédia középpontjává. – Declan, menjünk, keressük meg Sloane-t! Bocsánatot kérek tőle. Biztos vagyok benne, hogy hazahozhatjuk.

Látva Chloe könnyeit, Jaxon múló bűntudata azonnal elillant. Ismét felhorkant, ragaszkodva ahhoz, hogy Sloane csupán a szokásos játszmáit űzi.

– Nem kell bocsánatot kérned tőle! Chloe, ez nem a te hibád – förmedt rá Jaxon. Karba tette a kezét a mellkasán, a hangjából sütött a magabiztosság. – Ha meg akarod keresni, Declan, tessék, menj csak! Én nem megyek. Nem hiszem el, hogy tényleg eltűnt. Csak a figyelemért csinálja. Valaki, mint ő, akinek csak a pénz és a státusz számít... kizárt dolog, hogy elhagyná a családunkat.

Pontosan ebben a pillanatban a pompás előcsarnok nehéz csendje megtört. Egy szobalány lépett a szobába, idegesen tördelve a kezét.

– Miss Vance visszatért – jelentette be a szobalány.

Az egész család az ajtó felé fordult, a döbbenettől szavuk is elakadt. Hitetlenkedve meredtek az előttük álló alakra. Képtelenek voltak összeegyeztetni ezt a lesoványodott, megtört lányt azzal a tüzes, makacs Sloane-nal, akit egykor ismertek. Feje mélyen meghajolt a megalázkodástól. Vállai előregörnyedtek. Kezét szorosan összefonva tartotta a dereka előtt. Ruhái úgy lógtak csontos testén, mint rongyok a madárijesztőn.

Megtörve a csendet, Jaxon kárörvendően felhorkant. Rámutatott az ujjával, hangja végigvisszhangzott a termen.

– Látjátok? Tudtam, hogy nem bírja ki! Még csak nem is kerestük, és visszarohant, pont mint egy kóbor kutya – hirdette fennhangon Jaxon.

Richard előrelépett. Nyoma sem volt benne empátiának kimerült lánya iránt; rideg, kemény pillantással mérte végig.

– Lány létedre mit keresel ilyen későn odakint? Meg akarsz szégyeníteni minket? – dorgálta meg Richard.

A család felkészült a robbanásra. Arra számítottak, hogy a szokásos hangos kifogásaiba kezd. Várták a teátrális önvédelmet és az elkerülhetetlen kiabálást. Már ott lebegett a nyelvük hegyén a saját kioktatásuk.

Ehelyett Sloane mozdulatlan maradt. Amikor végre megszólalt, a hangja fakó volt és kongó, mentes minden felismerhető emberi érzelemtől.

– Sajnálom. Nem fordul elő többé.

Bocsánatkérésének váratlan alázatossága vákuumként hatott. Azonnal elnémította a tágas szobát. Az ellenségesség kínos zavarodottsággá párolgott. Richard szája keskeny vonallá szorult, előkészített hegyibeszéde a torkán akadt. Declan összeráncolta a homlokát, éles tekintete végigpásztázott a lány megviselt külsején.

Sylvia, akiben felébredt az anyai ösztön egy hirtelen felvillanó emléke, előrelépett. Csökkentette a köztük lévő távolságot, és gyengéden kezébe vette Sloane remegő kezét.

– Sloane, olyan sokat fogytál... Nehéz volt az élet a Fort Monroe-ban? – kérdezte Sylvia, hangja az anyai aggodalom ritka lágyságával csengett.

Abban a pillanatban, ahogy a szavak elhangzottak, Sloane a tiszta rettegés szobrává dermedt. Miután két kíméletlen éven át szenvedte el a szörnyű elhagyatottságot egy olyan intézményben, ahol a diákokkal rosszabbul bántak, mint a vadállatokkal, a családi aggodalomnak ez a hirtelen megnyilvánulása a bánat zúzó hullámát zúdította megviselt lelkére. Eszébe jutottak a hideg cellák, az éhezés és a végeláthatatlan napok, mikor arra várt, hogy valaki eljöjjön és megmentse. Soha senki nem jött. Elhajították, és hátra sem néztek. Azt hitte, már megtanulta elfogadni. Sylvia kezének melege azonban azzal fenyegetett, hogy szilánkokra töri a szívét óvó törékeny jégpáncélt.

Mielőtt Sloane bármilyen biztonságos választ megfogalmazhatott volna, Chloe közéjük lépett. Kinyújtotta a kezét, és megragadta Sloane másik kezét. Hangjából kicsinyes féltékenység áradt.

– Sloane, tényleg rengeteget fogytál! Ha úgy öltöznél fel, mint régen, még jobban néznél ki – mondta Chloe, Sloane vékony csuklóját bámulva. – Nem úgy, mint én. Folyton mondogatom, hogy le akarok fogyni, de semmi sem használ. Anya szerint nem vagyok kövér, aztán meg folyton nassolnivalóval töm, és tönkreteszi a terveimet. Bárcsak olyan lehetnék, mint te! Hogy csak úgy, ilyen könnyen lefaragjam a kilókat.

Chloe egyetlen számító pillanat alatt felszínes szépségideállá torzította Sloane szisztematikus éheztetésének brutális valóságát. A bántalmazás lidércnyomását irigyelt fogyókúrás sikerré formálta át.

Sylvia, aki mindig készséggel dédelgette vér szerinti lányát, készpénznek vette a mesét. Figyelmen kívül hagyta Sloane fakó arcát és száraz bőrét. Chloe duzzogása elterelte a figyelmét, így elengedte Sloane kezét, hogy megvigasztalja a másik lányát.

A halvány melegség, amely fellobbant Sloane megdermedt szívében, a másodperc törtrésze alatt kialudt. A jég keményebbre fagyott, mint valaha. Nézte, ahogy Sylvia elfordul tőle. Nézte, ahogy a család Chloe kreált bizonytalanságai körül forog. Sloane gyötrelmes lassúsággal húzta vissza üres, remegő kezeit a túlméretezett ruhaujjak menedékébe.