Declan dermedten ült a vezetőülésben. Olyan szorosan markolta a bőrbevonatú kormánykereket, hogy az ujjpercei elfehéredtek. A módosított Reventón motorjának mély, gurgulázó dübörgése töltötte be a köztük lévő csendet, átremegve az alvázon, egészen a csontjaikig hatolva. Lassan elfordította a fejét, sötét tekintete a húgára szegeződött. Soha, senkinek nem beszélt a családban az illegális autóversenyzős hobbijáról. Féltve őrzött titok volt. Erre itt ült ez a lány, akit elméletileg elzártságban és nyomorban neveltek, és pusztán az alapjárat hangja alapján játszi könnyedséggel diagnosztizálta egy több millió dolláros hipersportkocsi egyedi fojtószelepét és könnyített főtengelyét.

– Ezt mind tudod? Hol szedted ezt össze? – kérdezte Declan. A hangjából kicsengő döbbenetet lehetetlen volt palástolni. A lány finom profilját bámulta, próbálva összeegyeztetni ennek a törékenynek tűnő lánynak a képét azzal a rendkívül technikai, vérbeli autós szókészlettel, amit az imént rázúdított. Hát nem egy hétköznapi lány volt, aki évekre elszakadt az otthonától? Honnan ismerte a profi versenysorozatokban használt egyedi fejlesztéseket?

Lexi még mélyebbre süppedt a prémium kagylóülésben. Hanyagul a tarkója mögé kulcsolta a kezét, a teljes ellazulás pózát véve fel. Egyenesen előre, a garázs betonfalára meredt a szélvédőn keresztül.

– A nemzetközi versenyek világából – felelte Lexi.

Hangja lusta volt, mentes mindenféle habozástól. A szavak szinte fizikai ütésként érték Declant. Úgy tűnt, a levegő egy szempillantás alatt elfogyott az utastérből. Még egy olyan fegyelmezett és távolságtartó embernek is, mint Declan, veszélyesen kihagyott a szívverése. A nemzetközi versenyvilág nem holmi csillogó, televíziós sportesemény volt. A beavatottak számára egy brutális, szabályozatlan alvilágot jelentett, amelyet vérdíj, halálos sebesség és könyörtelen szindikátusok hajtottak. Mérhetetlen családi vagyonával és társadalmi rangjával még ő sem juthatott a közelébe sem e sötét világ belső köreinek. Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy az elhidegült kishúgának bármilyen kapcsolata lehetett vele.

Lexi felé fordította a fejét, és meglátta a sápadt arcát. Vidám, ugrató mosoly terült el az arcán. A hideg, számító aura egy szempillantás alatt szertefoszlott, átadva helyét egy közönséges tizenéves lány üde ártatlanságának.

– Nyugi. Csak viccelek. A neten olvastam – vigyorgott Lexi.

Declan hosszú, szaggatott lélegzetet engedett ki. A feszültség elszállt széles vállából. A szíve végre visszatalált a normális ritmusához. Sebességbe tette a kocsit, és kivezette a föld alatti beállóból a reggeli napfényre. Azzal nyugtatta magát, hogy a magyarázat logikus. Bárki beleveszhetett a netes fórumok bugyraiba, hogy bemagolja az autóspecifikációkat. Ám egy apró, zaklató hang az elméje mélyén nem hagyta nyugodni. Amikor a lány kimondta azokat a szavakat, a szemében ijesztő, tagadhatatlan súly rejlett. Egyetlen törékeny másodpercig elhitte neki.

– Köztünk elmegy az ilyesfajta viccelődés, de ha valaki a versenyzők világából meghallja, nem biztos, hogy jól veszi. Szóval csak vigyázz magadra, rendben? – mondta Declan. Hangja szigorú volt, levetkőzte megszokott ridegségét.

Lexi a szeme sarkából rápillantott. Declan nem beszélt mellé. Az álla megfeszült, a tekintetét az előtte álló útra szegezte. Könnyen le tudta olvasni róla, hogy bár még nem fogadta el teljesen a visszatérését a Vance családba, őszintén féltette őt. Védelmező határokat húzott, belebújt a báty szerepébe.

Korábbi életében, ha bárki ki merte volna oktatni vagy ilyen figyelmeztetést mert volna intézni hozzá, Lexi kegyetlen verést mért volna rá. Gondolkodás nélkül eltörte volna a karját. Ám ma, ebben a dübörgő szuperautóban ülve az anyósülésen, a globális alvilág hírhedt királynője valami soha nem látott dolgot tett.

Lexi csendesen bólintott. Tényleg hallgatott rá, és nem vágott vissza a szokásos maró stílusában. Hagyta, hogy a figyelmeztetés leülepedjen benne, elfogadva a testvéri gondoskodás szokatlan melegét. Ha azok a csatában edződött öreg zsoldosok, akik egykor az Acéltépő alatt szolgáltak, ilyen kezesnek látják, kiguvadt volna a szemük a döbbenettől.

A Crowhavenen átvezető út felhőkarcolók és gondozott sugárutak elmosódott forgatagává vált. A Reventón magára vonzotta a tekinteteket az utcákon, minden kereszteződésben utána fordultak a fejek. Hamarosan a modern városkép átadta a helyét a terpeszkedő magánbirtokoknak, és feltűnt a Crown Crest Királyi Akadémia impozáns sziluettje.

A Crown Crest kétségkívül a legtekintélyesebb oktatási intézmény volt egész Crowhavenben. Kisajátította a város legkiválóbb pedagógusait, és a nyomasztó luxus auráját árasztotta magából. Az építészet lenyűgöző tisztelgés volt a régi normann stílus előtt. A főkapu hatalmas, tömör kőtömbökből épült, egy középkori erődítmény határozott, félelmet keltő hangulatát árasztva. A kapun való áthaladás azt jelentette, hogy kolosszális kerek oszlopok és zömök, megerősített bástyák alatt kellett elhaladni. Abban a pillanatban, amint az autó átlépte a küszöböt, a hangulat megváltozott. Sokkal kevésbé hasonlított egy középiskolára, mint egy királyi mesebeli kastély szigorúan őrzött birtokára.

Declan a keleti kapun keresztül irányította a sportkocsit, elkerülve a tágas udvarokat, és egyenesen a fő tanulmányi épület felé tartott. Beállt a bömbölő járművel a diákság elitje számára fenntartott, exkluzív VIP-parkológarázsba. A motor leállt, csendbe borítva a fülkét.

Declan kicsatolta a biztonsági övét, és felé fordult. Rövidre vágott frufruja simán simult a homlokára. Éles állkapcsával, mélyen ülő szemével és makulátlan iskolai egyenruhájában úgy festett, mint egy fiatal arisztokrata, aki épp most lépett le egy luxus divatfotózás díszletei közül.

– Ez az első napod. Tudod, hová kell menned? Akarod, hogy elkísérjelek az osztálytermedig? – ajánlotta fel Declan.

Lexi is kicsatolta a saját övét, és kitárta a nehéz autóajtót. Kilépett a sima betonra, és megigazította érintetlen egyenruháját. Meg kellett hagyni, a bátyja rendkívül jóképű volt. Nem csoda, hogy ekkora tisztelet övezte a megjelenését.

– Köszi – mondta Lexi. Szégyentelenül kihasználta az előnyöket, amelyeket egy befolyásos báty jelenléte biztosított számára az útjának egyengetésében.

– Szóra sem érdemes – felelte Declan. Bezárta a kocsit, és felvette a lépést mellette.

Váltásuk rövid és merev volt. A mód, ahogyan egymással beszéltek, még mindig nélkülözte az együtt felnőtt testvérek természetes melegségét. Inkább két feszengő idegenre hasonlítottak, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy udvariasak és civilizáltak maradjanak egymás közvetlen közelében.

Declan kivezette a garázsból a főépület pazar, márványpadlós folyosóira. A Crown Crest Királyi Akadémián mindenki ismerte Declan Vance-t. Ő volt az iskola társadalmi hierarchiájának egyik alappillére. Hirtelen felbukkanása az elsősök szárnyában azonnali hullámokat vetett a reggeli tömegben.

Amikor személyesen kísérte végig Lexit a folyosón, és megállt közvetlenül az Első Évfolyam A Osztályának ajtaja előtt, a folyosói zsibongás elcsendesedett. A teremben lévő diákok félbehagyták, amit csináltak, és csak bámultak. Szemek tucatjai szegeződtek Lexire, elemezve ismeretlen arcát, egyenruháját és az érinthetetlen Declan Vance-hez való közelségét.

– Hű, ki ez a lány? A suli szépfiúja, Dec személyesen kísérte fel a termünkig – suttogta egy lány a második sorban a padtársának. A szeme kerekre nyílt a döbbenettől.

– Újnak tűnik. Dec titkos barátnője, vagy mi? Még sosem láttam, hogy bárkit is kísérgetett volna – morogta egy másik diák, áthajolva a padsorok között.

– Hé, ne fesd az ördögöt a falra! Fejezd be a vad pletykák gyártását, mielőtt bajba keversz mindannyiunkat – sziszegte egy harmadik lány, rácsapva a barátnője karjára.

Az izgatott suttogás végighullámzott az osztályterem elülső felén. A lányok képtelenek voltak leplezni a kíváncsiságukat. Declan hozzá volt szokva ehhez az intenzív nyilvános figyelemhez. Az ajtóban állt, kifejezéstelen arcán a hűvös közöny álarcával. A szemét sem rebbentette a dagadó pletykák hallatán.

A köztük lévő sutaság ellenére Lexi a saját édestestvére volt. Declan túlságosan érett volt ahhoz, hogy hisztizzen vagy gyerekesen viselkedjen, nem úgy, mint Sienna. Bár még mindig ott bujkáltak benne a kétségek és az összetett érzelmek a családot évekkel ezelőtt szétszakító megrázó események miatt, a racionális énje legbelül tudta az igazságot. Lexi akkoriban nem volt más, mint egy mit sem sejtő, védtelen gyerek. Nem ő volt a hibás a tragédiáért. Ha a visszatérése óta hidegnek és távolságtartónak tűnt is, az leginkább azért volt, mert egyszerűen még semmiféle érzelmi kötelék nem alakult ki benne ezzel a húga arcát viselő idegennel szemben. De azt nem hagyhatta, hogy már az első napján a farkasok elé vessék.

– Ha bármi bajba kerülsz a suliban, csak gyere, és keress meg a Harmadik Évfolyam A Osztályában – mondta Declan. A hangja épp elég hangos volt ahhoz, hogy az első padsorokban fülelő diákok is meghallják. Letette a voksát, mindenkinek a tudtára adva, hogy a lány az ő védelme alatt áll.

Ezzel az utolsó utasítással Declan sarkon fordult, és elindult. Magas, magabiztos alakja eltűnt a nyüzsgő folyosón.

Lexi nézte a távozó férfit. Felvonta a szemöldökét, és halvány félmosoly bujkált a szája szegletében.

„Úgy látszik, Dec mégsem olyan szívtelen, mint hittem” – gondolta magában Lexi. Átlépte a küszöböt, és belépett az osztályterembe.

A mormolás újra fellángolt abban a pillanatban, amint belépett. Az osztályban ülő lányok folyamatosan oldalpillantásokat vetettek felé, méregetve az új jövevényt. Lexi ügyet sem vetett rájuk. Tartása laza volt, mégis parancsoló. Úgy mérte fel a termet, mint az új területére lépő oroszlán: ragadozó nyugalommal.

Mielőtt üres padot találhatott volna magának, egy lány határozott léptekkel egyenesen felé indult. A lánynak csinos, oldalra fogott lófarka volt, csillogó szeme és kedves, üde arca. Szinte rugózott a talpa, ahogy közeledett. Ragyogó, túláradóan barátságos mosolyt villantott Lexire, és kinyújtotta a jobb kezét, mintha már évek óta ismernék egymást.

– Szia! Hazel Brooks vagyok, az Első Évfolyam A Osztályának képviselője. Már mindent tudok rólad. Te vagy a legfiatalabb Vance, akit a Vance család nemrég hozott haza, ugye? A tanár úr megkért, hogy segítsek kiigazodni az egyetemen, és hozzalak képbe mindennel – hadarta Hazel izgatottan, nagy szemekkel pislogva Lexire.

Lexi nem viszonozta a sugárzó energiát. Tekintete megkeményedett, a másodperc töredéke alatt élessé és gyanakvóvá vált. Az alvilág megtanította neki, hogy a túlzottan barátságos idegeneknek általában hátsó szándékaik vannak. Kezét lazán az oldala mellett tartotta. Nem szokott csak úgy kezet rázni idegenekkel.

– Lexi Vance – közölte fapofával. A hangja hideg volt, hatásosan elvágva a cserfes bemutatkozást.

Hazel meg sem rezzent a jeges elutasítástól. Egyszerűen visszahúzta a kinyújtott kezét, és könnyed, zavartalan mosolyt villantott Lexire. Fél lépéssel közelebb lépett, és halkabbra fogta a hangját.

– Hát, Lexi, gondolom, ez azt jelenti, hogy mostantól barátok vagyunk. Új vagy még, szóval kismillió dolog van, amit nem tudsz erről a helyről. Ne aggódj, majd később mindent elmesélek töviről hegyire – csicseregte Hazel. Laza, fáradhatatlan barátságossága éles ellentétben állt Lexi megkeményedett külsejével.

Hazel még közelebb hajolt. Vidám arckifejezése megváltozott. Vonásain valódi aggodalom suhant át. Megragadta Lexit az egyenruhája ujjánál fogva, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, az osztályterem legtávolabbi, legelszigeteltebb sarka felé húzta, a hátsó öltözőszekrények mellé.

– De hidd el, van néhány dolog, amit most azonnal tudnod kell. Ha nem figyelsz, nagyon meg fogod égetni magad – figyelmeztette Hazel. Jobbra-balra pillantgatott, a tekintete körbejárt a teremben, hogy megbizonyosodjon róla, egyik osztálytársuk sem ólálkodik a közelben, hogy kihallgassa őket.

Lexi hagyta, hogy elrángassa. A falnak dőlt, összefonta a karját a mellkasán. Megtartotta unott arckifejezését, várva, hogy a lány kibökje a helyi pletykákat.

– Van itt az akadémiánkon hat nagyfejes, akikkel nagyon nem éri meg ujjat húzni – suttogta Hazel sürgetően. – Ketten közülük véletlenül épp a bátyád, a suli szépfiúja, Declan, meg a nővéred, a sulikirálynő, Sienna. Ezt a hatot az egész iskolában úgy ismerik, mint a három szépfiút és a három sulikirálynőt. Tulajdonképpen ők uralják ezt a helyet. Amit ők mondanak, az úgy van.

Hazel megállt, hogy vegyen egy gyors levegőt, és újra ellenőrizte a termet. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem hallgatózik, folytatta a zaklatott eligazítást.

– Két hatalmas, rivális táborra szakadtak. A bátyád, a nővéred és egy másik sulikirálynő alkotja a hatalmi harc egyik oldalát. Ők hárman hozták létre a saját uralkodó csoportjukat. Szabadfogású Küzdősport Klubnak hívják – magyarázta Hazel.

Lexi felvonta az egyik szemöldökét. Szabadfogású Küzdősport Klub. Úgy hangzott, mint egy ürügy arra, hogy a gazdag kölykök péppé verjék egymást, de illett Declan és Sienna agresszív személyiségéhez.

– A másik két szépfiú, meg egy sulikirálynő alkotja az ellenfelek táborát. Nekik megvan a saját bandájuk, ők viszik a Taekwondo Klubot – folytatta Hazel, hangját még egy oktávval lejjebb fogva. – Ez a két csoport ki nem állhatja egymást. A felszínen úgy tesznek, mintha az egész csak az iskolai szellemről meg az egészséges versenyszellemről szólna. De amikor a tanárok nem figyelnek, állandóan egymásnak esnek és verekednek a folyosókon meg az udvarokon. Ez egy kőkemény bandaháború.

Hazel szorosabban markolta Lexi kabátujját. Az ujjpercei elfehéredtek. A szemében lévő pánik valódi volt. Rettegve beszélt az iskola uralkodó osztályáról.

– A bátyád és a nővéred a Szabadfogású Küzdősport Klub magja. Dec viszi az egész műsort azon az oldalon. Most, hogy beiratkoztál ide, ez a hír fel fog robbanni az egyetemi fórumokon – suttogta kétségbeesetten Hazel.

Hazel olyan közel hajolt, hogy Lexi érezte zaklatott lélegzetvételét.

– Hamarosan minden egyes diák tudni fogja, hogy te vagy Dec és Sienna kishúga. És hidd el, amint a Taekwondo Klub csapata megneszeli, ki vagy, jobb, ha felkészülsz. Pillanatok alatt rád fognak szállni. Te vagy a tökéletes célpont, akivel sakkban tarthatják a bátyádat. Most kezdted itt, és úgy nézel ki, mint aki azt sem tudja, hogyan védje meg magát. Ha sarokba szorítanak, emberes pácban leszel.