***Milena***

A mellkasomhoz szorítottam a telefont, és kivágtattam az ajtón, miközben a pulzusom a fülemben lüktetett. Silvano rekedt, pánikba esett hangja szüntelen, gyötrelmes körforgásként visszhangzott az elmémben. Megtámadták, brutálisan. Erősen vérzik. Lebénult. E kétségbeesett szavak puszta rémülettel döftek a szívembe, háttérbe szorítva a jogos harag minden cseppjét, amit alig néhány pillanattal azelőtt éreztem.

Az utca végén lévő droszt felé siettem, ügyet sem vetve a könnymarta arcomat ostorozó, csípős éjszakai levegőre.

Bevágtam magam a hátsó ülésre, és gyorsan elhadartam az úti célt a Silvano által leírt komor, félkész épülethez.

– Kérem, siessen!

A negyvenöt perces út végeláthatatlan lidércnyomásnak tűnt. A kopott bőrülés szélén ültem, összekulcsolt kezem görcsösen szorult az ölemben. Néma, kétségbeesett imák sorát suttogtam magamban, könyörögve bármely felsőbb hatalomnak, aki csak hallgat, hogy tartsa életben a bátyámat. Az ujjperceim elfehéredtek a feszültségtől. Egy parazita volt, aki csontig kizsigerelt, mégis ő volt az egyetlen családom ezen a nyomorult világon. Nem hagyhattam, hogy egyedül haljon meg valami isten háta mögötti árokban.

A taxi végül bekanyarodott a lepusztult ipari negyedbe. A kerekek csikorogva álltak meg a megadott koordináták határánál. Egy gyűrött bankjegyet hajítottam a középkonzolra, és még azelőtt kikászálódtam a kocsiból, hogy a jármű teljesen megállt volna, lemondva arról is, hogy megvárjam a visszajárót.

Besprinteltem a sötét, elhagyatott sikátorba. A levegő sűrű és bűzös volt, állott vizelet és fojtogató benzingőz maró szaga csapta meg az orromat. Köhögtem, a mellkasom zihált, miközben a veszélyes, törmelékkel borított úton botladoztam. Csak az égő hordók lobogó lángjai adtak némi fényt, hosszú, fenyegető árnyékokat vetve a repedezett, graffitivel mocskolt betonfalakra.

– Silvano! Silvano, hol vagy? – kiáltottam a sötétségbe, hangom minden szótagját pánik fojtogatta.

Bevettem egy éles kanyart, a cipőm megcsúszott a laza kavicson, és hirtelen földbe gyökerezett a lábam.

Négy tekintélyt parancsoló, elegáns fekete öltönyt viselő férfi állt laza félkörben. A narancssárga lángok baljóslatúan csillantak meg fényesre suvikszolt cipőjükön és kőkemény, könyörtelen arcukon. Közvetlenül előttük, a repedezett földön térdelt a testvérem, mélyen lehajtott fejjel.

Felkészültem az összetört, megvert teste látványának borzalmára. Felkészültem az erős vérzésre, amelyről a telefonban zokogott. Ám ahogy a szemem hozzászokott a pislákoló tűzfényhez, a szívem eszeveszett ritmusa megbotlott.

Nem volt vér. A ruhája is alig volt piszkos. Nyugtalan tekintetem a lábára vándorolt – ugyanarra a lábra, amelyről megesküdött, hogy már nem érzi –, és láttam, ahogy az izmai teljesen természetesen megfeszülnek, miközben áthelyezi a testsúlyát.

Silvano baljós, beteges örömmel tápászkodott fel, és határozottan rám mutatott.

– Ő az. Mondtam, hogy eljön.

A torkomon akadt a lélegzet. Az agyam felmondta a szolgálatot, miközben az előttem álló egészséges, sértetlen férfit bámultam.

A vezér előrelépett; sötét, nyomasztó aura áradt belőle. Nehéz cipője csikorgott a járdát borító üvegszilánkokon.

– Nocsak, nocsak. Milyen kedves, hogy csatlakoztál a mulatsághoz.

Lassan, remegve hátráltam egy lépést, miközben Silvano árulásának puszta súlya fojtogatta a torkomat.

– Silvano, mi folyik itt?

A hátam valami sziklaszilárd dolognak ütközött. Hátrakaptam a fejem, és két hatalmas, kopasz gorillával találtam szemben magam, akik fölém tornyosultak. Vastag, tetoválásokkal borított nyakuk és komor, fenyegető tekintetük újabb hidegrázást küldött végig a gerincemen. Mielőtt az agyam egyáltalán felfoghatta volna a veszélyt, előrelendültek. Húsos kezük vassatuként zárult a karomra, és a levegőbe emeltek.

Vak pánikban rugdostam magam körül, de ők könnyedén a levegőben tartottak. Előrecipeltek, és egyenesen a kegyetlen vezér elé dobtak a talpamra.

Kényelmetlenül közel lépett hozzám. Érdes ujjai az államba vájtak, felkényszerítve a fejemet. Jobbra-balra forgatta az arcomat, miközben rosszindulatú tekintetével testem minden egyes centiméterét végigmérte, akár egy olcsó árut a kirakatban. Kétes, aranyfogas vigyor terült el az arcán.

– Úgy tűnik, jó állapotban van. Talán még fontolóra is veszem az ajánlatodat, Silvano. A kínai vevőink biztosan egy vagyont fizetnek majd ezért a szépségért.

A szavak úgy értek, mint egy gyomros.

– Vevők? – ziháltam reszkető hangon.

Könnyes, rémült tekintetem a bátyámra vetült. Néma választ követeltem. Könyörögtem, hogy nézzen rám, mondja azt, hogy ez csak valami beteg tréfa.

Silvano érzéketlenül és gyáván elfordította a tekintetét.

– Bőven fedeznie kellene a tartozásomat. Csak vigyétek el. Már nem tartozom nektek semmivel. Áll az alku?

A szemében tükröződő kegyetlenség összetörte a családnak még azt a törékeny illúzióját is, amelybe a szívem utolsó erejével kapaszkodott.

Teljes döbbenettel bámultam rá. Forró könnyek gördültek le a szempilláimról, végigcsorogva hideg arcomon. A lesújtó felismerés olyan keményen talált el, hogy megbicsaklott a térdem. Már a hívása pillanatában tudnom kellett volna, hogy bajt jelent. De én, mint egy bolond, egyenesen a csapdájába sétáltam. Idecsalt, hogy eladjon emberkereskedőknek, pusztán azért, hogy kifizesse a saját szerencsejáték-tartozásait.

A vezér elengedte az államat, és elégedetten biccentett az embereinek.

– Gyerünk, fiúk! Mozgás!

A kopasz gorillák ismét csontzúzó erővel szorították meg a karomat. Tiszta túlélési ösztön robbant a mellkasomban. Hevesen küzdöttem a szorításuk ellen, a törzsem tekergetésével próbálva kiszabadulni.

– Engedjetek el! Silvano! Silvano, kérlek!

Silvano zsebre dugta a kezét, hangjából a megbánás legkisebb szikrája is hiányzott.

– Sajnálom, Milena, de magamat kell mentenem.

Hátravetettem a testsúlyomat, foggal-körömmel küzdöttem, nem voltam hajlandó még egy lépést tenni a sötét kijárat felé.

– Ezt nem teheted velem!

Az egyik fickó bosszúsan mordult egyet, és erősen meglökött. Előrebuktam, a lábam összeakadt, és kis híján arccal a koszos betonra zuhantam.

Egy érces, parancsoló bariton vágott át a kaotikus zűrzavaron.

– Miért nem engeditek el a hölgyet?

A hang szinte fizikai súlyként nehezedett a sikátorra, elnyomva az égő hordók ropogását. Dermedt, egyöntetű csend telepedett az erőszakos fogvatartóimra. A kopasz férfiak lépés közben fagytak meg, karomat szorító brutális fogásuk meglazult, miközben tágra nyílt szemekkel, rémülten pillantottak egymásra.

A sikátor bejárata melletti mély árnyak felé fordítottam a fejem. Bőrcipősarkak ritmikus, kimért kopogása visszhangzott a betonfalakon.

Egy makulátlan szürke öltönyt viselő, kifogástalanul öltözött férfi lépett elő a sötétségből. Ragadozó eleganciával mozgott; egyik kezét a nadrágzsebébe dugta, míg a másikkal égő cigarettát tartott az ajkai között. A parázs izzása élesen metszett állvonalat és feltűnő, veszélyes arcvonásokat világított meg. Minden oldalról legalább egy tucatnyi tekintélyt parancsoló, talpig feketébe öltözött, nehézfegyverzetű férfi kísérte. Mindegyikükből halálos szándék áradt, ami mindennél beszédesebb volt.

Az egyik kopasz férfi, aki fogott, rettegéstől fojtott hangon suttogta:

– A Lidérc az.

A gerincemen végigfutó hideg még metszőbbé vált. Ezek a hatalmas gorillák, akik az imént még érinthetetlennek tűntek, most remegtek.

A szürke öltönyös férfi néhány lépésre tőlünk megállt. Testőreinek serege tökéletes szinkronban torpant meg mögötte. Kivette a cigarettát a szájából, a repedezett földre ejtette, és fényes cipője sarkával eltaposta a parazsat.

A vezér nyelt egyet, igyekezve megőrizni a hidegvérét, miközben ideges vigyor rándult meg a szája szélén.

– Csak nem Rafael Valenti személyesen?

A szürke öltönyös férfi sima, ám minden humort nélkülöző hangon válaszolt:

– Látom, a nőket még mindig nem tiszteled.

A vezér kényszeredetten tartotta a mosolyát, bár a homlokán máris izzadságcseppek gyöngyöztek.

– Az üzletben nincsenek nemek.

Rafael ajka hideg, veszélyes mosolyra húzódott.

– Üzlet, mi?

A vezér Silvano felé biccentett a fejével.

– Tudja, hogy végtelenül tisztelem magát, Mr. Valenti. És azt is tudom, hogy nem szokása nőkkel és gyerekekkel szórakozni, de ebből most ki kell maradnia. Az a fickó ott, a bátyja, százhetvenezer euróval tartozik nekünk.

Rafael Valenti elfordította a fejét. Tetőtől talpig végigmérte Silvanót. A pillantása fojtogató volt, terhes a kimondatlan fenyegetéstől, amitől a bátyám úgy húzta össze magát, mint egy riadt patkány.

Rafael visszafordította a figyelmét a vezérre, és olyan döbbenetes ajánlatot tett, ami teljesen váratlanul ért.

– Mi lenne, ha kifizetném, amivel tartozik neked, és elvinném a lányt magammal?

Tágra nyílt, megrémült szemmel kaptam felé a fejem. Sötét, kiismerhetetlen tekintete az enyémbe fúródott.

A név. Az arc. A megrémült gorillák közt elhangzott suttogott álnév. Valódi kilétének hátborzongató valósága végül olyan erővel csapott le rám, mint egy elszabadult tehervonat.

Ez a férfi, aki előttem állt, nem holmi hétköznapi megmentő volt. Ő Rafael Valenti volt. A Valenti Corporation milliárdos vezérigazgatója és a Luna Ombra maffiaszindikátus vitathatatlan Donja.

Láttam már az arcát a luxusmagazinok címlapján, és olvastam a tetteiről a városi bulvárlapok legsötétebb rovataiban. Könyörtelen, két lábon járó paradoxon volt. Fittyet hányt az udvariasság minden szabályára, és úgy viselte a gonoszságot, mint egy kézzel varrt fátylat, miközben kifogástalanul pompázott a legfinomabb luxusban, amit csak pénzen meg lehetett venni. Kioltani egy életet éppolyan ösztönös volt számára, mint a lélegzetvétel. Ugyanolyan hanyag könnyedséggel ölt, mint ahogyan rágyújtott egy cigarettára – egyetlen csuklómozdulat, a ravasz meghúzása, és vége a játéknak. Hírhedt volt arról, hogy a véres halált közvetlenül az ellenségei küszöbére szállítja, ami kiérdemelte számára a Lidérc rettegett gúnynevét. Jól ismert utcai legenda járta: ha a Lidérc a nevedet mondja, még az isten sem menthet meg.

Gondolkodás nélkül ölt. És most felajánlotta, hogy megvásárol engem.

Hangtalanul nyeltem egyet. Az arcom hamuszürkévé sápadt a puszta félelemtől, ahogy átható tekintete rajtam maradt.

Ez… nem jelenthet semmi jót.