**Sienna**

A metsző őszi szél átfújt az olcsó ceruzaszoknyámon, és libabőr futott végig a csupasz lábamon. Reszketve ültem az étterem teraszán, egy felvizezett italt kortyolgattam, és némán átkoztam a nyomorult napot, amit épp csak sikerült túlélnem. A délután nyomasztó súlya még mindig nehezedett a mellkasomra. Az arrogáns rémálom főnököm, Kaelen Kingston, még mindig ott kísértett a száguldó gondolataimban. A kíméletlen dorgálás, amit a napfényes tárgyalóban vágott a fejemhez, végtelenül visszhangzott a koponyámban. Lenyeltem a büszkeségemet. Meghajtottam a fejem, és behódoltam a kegyetlen hatalmának, pusztán azért, hogy megvédjem az álcámat.

Csontjaimig kimerült voltam. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy bemásszak az ágyba, és egy hétig csak aludjak. Nyúltam a kopott táskámért, készen arra, hogy otthagyjam ezt a teraszt és hazainduljak, amikor egy szék hirtelen megcsikordulása magára vonta a figyelmemet.

Arthur csúszott be a velem szemben lévő székbe. Vakító, alaposan begyakorolt mosolyt villantott. Tökéletesen szabott zakója egyetlen gyűrődés nélkül feszült széles vállán.

– Ma este ügyfeled van.

Összefontam a karomat a mellkasom előtt, hogy védekezzek a hideg ellen, és rideg pillantást vetettem a vidám ábrázatára.

– Részleteket, Arthur. Most azonnal.

A belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vastag, krémszínű borítékot. Két tökéletesen manikűrözött ujjával átcsúsztatta a fa asztallapon.

– A cím a megbízáson van. Pontban nyolckor várnak. Az ügyfeled egy rendkívül befolyásos üzletember, de a kiléte szigorúan titkos.

Bámultam a köztünk heverő névtelen borítékot. Arthur máskor oly közönyös zöld szemében valódi aggodalom villant fel, de éppoly gyorsan el is tűnt, ahogyan megjelent.

– Van valami, amit elhallgatsz előlem. Ki vele.

Arthur végigsimított a gondosan belőtt barna haján, és nehéz sóhajt engedett ki.

– Ezt a kérést valójában nem maga az ügyfél adta le. Egy barátja intézte és fizette ki. Meglepetésnek szánja.

Gyűlöltem a vakmegbízásokat. Egy hatalommal bíró, gazdag férfit meglepni az éjszaka közepén óriási hazárdjáték volt. Kiszámíthatatlan és hihetetlenül veszélyes. Az ügynökség listáján volt még vagy egy tucatnyi lány, akik kifejezetten élvezték ezt a fajta felelőtlen szarságot.

– Miért én? Rengeteg lányod van, aki készséggel kapna egy ilyen vak meló után járó pénzért.

– Mert te vagy az egyetlen, aki képes levezényelni egy ekkora horderejű dolgot. Kezeltél már kiemelt fontosságú, kiszámíthatatlan célpontokat. És egyébként is, e mögött a lehangoló, szürke kisegér álcád mögött te vagy a legkiválóbb csábítónk.

Felkaptam a borítékot az asztalról, és a táskámba süllyesztettem. A bóknak álcázott, burkolt sértés csak még jobban kikezdte az amúgy is pattanásig feszült idegeimet.

– Ez a végszavam. A számlát te állod.

Ellöktem magam az asztaltól, és visszanézés nélkül elindultam. Olcsó, visszafogott magassarkúm dühösen kopogott a kövezeten. Nem az én hibám volt, hogy nappal szürke, láthatatlan könyvelőnek kellett kinéznem. Az én szakmámban a névtelenség fegyver volt. Szükségem volt az unalmas ruhákra és a dadogó, félénk személyiségre, hogy túléljem a nappali órákat.

***

A lakásom szűkös volt, huzatos, és telezsúfolva olcsó bútorokkal. Nem érdekelt. Ez volt az első dolog egész életemben, amit az ő segítsége nélkül szereztem meg. Rámordítottam a hevederzárat magam mögött, feltéptem a krémszínű borítékot, és végigfutottam a vastag kartonlapon.

A cím az egész város egyik legexkluzívabb, legszigorúbban őrzött lakóparkjához tartozott. Olyan környék volt, ahol a magánbiztonsági szolgálat jobban fel volt fegyverezve, mint a helyi rendőrség. Az oldal alján éles, fekete tintával firkantva állt a megbízást intéző férfi neve: Gideon Mercer. Feltételeztem, hogy ez a név lesz az arany belépőm a főkapun túlra.

A cím mellett feltüntetett összeg láttán elakadt a lélegzetem. Valóságos vagyon volt. Elég pénz ahhoz, hogy örökre felszívódjak. De a nyomtatott nullák bámulása keserű ízt hagyott a számban. Megvetettem ezt a fajta pénzt. Gyűlöltem az árnyékokat, amelyekben mozogtam. Ezt az egész sötét életet tőle kaptam. Akkor talált rám, amikor még éhező, kétségbeesett kóborló voltam, akinek nem volt kihez fordulnia. Mentőövet nyújtott, és Szirént faragott belőlem. Akkoriban még túl fiatal és rémült voltam ahhoz, hogy felfogjam: az ördöggel kötött alkuknak mindig súlyos vérára van.

Eltoltam magamtól a sötét emlékeket, és egyenesen az apró fürdőszobámba vonultam. Lehúztam magamról a förmedvény szürke kardigánt és a fojtogató ceruzaszoknyát, a szennyeskosár mélyére hajítva a szánalmas könyvelő énemet. A zuhany forró vízsugara alá álltam, míg a bőröm rózsaszínűvé nem vált, lemosva a nap megaláztatásait és Kaelen Kingston rám telepedő árnyékát.

Miután megszáradtam, a komódom legalsó fiókjához léptem. Előhúztam egy áttetsző, fekete fehérnemű-szettet, egy exkluzív tervezői kollekció darabját. Felháborítóan sok pénzbe került ilyen kevés anyagért. Felvettem. A finom csipke és a szoros pántok a bőrömbe vájtak, jóval többet megmutatva, mint amennyit elfedtek. Megalázónak hatott. Mégis olyan volt, mint egy páncél. Ebben a könyörtelen világban a döntés olyan luxus volt, amellyel még nem rendelkeztem.

Egy pár nehéz fémbilincset akasztottam a csupasz combomon feszülő pántra. A hideg acél józanítóan hatott a meleg bőrömön. Felcsatoltam egy pár égig érő, fényes fekete tűsarkút. Végül megragadtam egy hosszú, leomló fekete ballonkabátot, és szorosan a testem köré tekertem, elrejtve a botrányos fehérneműt a világ szeme elől. Kézbe vettem az elegáns bőr utazótáskámat, és belecsúsztattam a fekete Szirén-maszkomat meg egy fonott bőrostort.

A bilincs és az ostor alapkellék volt a buzgalomtól fűtött ügyfelek számára, akik át akarták adni az irányítást. De nem pusztán játékból hordtam őket magamnál. Védelemként szolgáltak. Az emberi vágy és bujaság legsötétebb bugyraiban mozogtam. Nem jött értem fehér lovag, hogy megmentsen, ha egy meló félresiklott. A saját fegyverem voltam, és mindenre fel kellett készülnöm.

Átmentem a hálószobába, és megálltam az egész alakos tükör előtt. A visszanéző, egyszerű, sminktelen nőt bámultam. Vállig érő, simán elválasztott fekete haj. Sápadt bőr. A jégkék szemem volt az egyetlen feltűnő vonás egy egyébként felejthető vásznon. Száraz, humortalan nevetést engedtem ki. Sienna Blackwood szánalmas volt.

Kinyitottam a neszesszeremet, és munkához láttam. Zúzódásszerű, vérvörösre festettem az ajkaimat. Vastag szempillaspirállal sötétítettem a pilláimat, és éles, ragadozó fekete tusvonalat húztam a szemhéjamra. Az átalakulás megdöbbentő volt. A jámbor könyvelő eltűnt a tükörben. A nő, aki most rám nézett, veszélyes volt. Ő volt a Szirén. A dominatrix. Festett ajkaimat lassú, szadista mosolyra húztam, amitől jeges borzongás futott végig a saját hátamon.

– Nincs helye az ártatlanságnak ezen a világon, kis szirén – suttogtam az üres szobának.

***

Arthur a járdaszegélynél várt egy elegáns, fekete limuzinban.

– Drága Szirénem!

– Hanyagold, Arthur.

Becsúsztam a párnázott bőr hátsó ülésre, és a sötétített ablakon át néztem, ahogy elmosódnak a város fényei. A pulzusom lassú, egyenletes dobolásba kezdett a bordáim mögött. Ez a vakmegbízás hatalmas kockázattal járt. Abban a pillanatban, amint kinyílik az ajtó, hibátlannak kellett lennem. Ha megriasztom az ügyfelet, kihajít, és az a hatalmas összeg köddé válik.

Rászorítottam a kezem a táskám bőrfülére. Szükségem lett volna egy profilra. Tudnom kellett volna a gyenge pontjait, a fétiseit, a határait. Ehelyett vakon sétáltam be egy milliárdos erődítményébe, csupán egy utcanévvel és Gideon Mercer nevével felvértezve.

Az autó lassan megállt, kirántva az örvénylő gondolataimból. Alapjáraton járatva a motort egy hatalmas, kovácsoltvas biztonsági kapu előtt vesztegeltünk. Egy toronymagas őr lépett elő az árnyékból, és a vezetőoldali ablakhoz lépett. A férfi egy valóságos izomhegy volt, vaskos karját szorosan összefonta széles mellkasa előtt. Cakkos, hátborzongató hegek szántottak mély barázdákat az arcába. Ahogy lehajolt, mély, torokhangú vibrálás tört fel a mellkasából. Ez a hang inkább volt állati, mint emberi.

– Mi járatban vannak?

Arthur lejjebb tekerte az ablakot.

– Gideon Mercer kérésére jöttünk.

A heges arcú őr nem pislogott. A taktikai mellényébe nyúlt, elővett egy telefont, és a füléhez szorította. Halkan, szaggatott mondatokban beszélt, de szúrós tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcomat. Átbámult a sötétített üvegen, rátapadva jégkék szememre. Olyan volt, mintha kiszimatolná a titkaimat, vadsággal tépve szét a lelkemet. A hideg futkározott a hátamon a fürkésző pillantása alatt. Megszakítottam a szemkontaktust, és mereven a bőrtáskámra szegeztem a tekintetem.

Az őr befejezte a hívást.

– Behajthatnak.

A masszív vaskapuk nyikorogva kitárultak. Arthur áthajtott rajtuk, egy kanyargós, makulátlan úton haladva. Az egész környék hátborzongatóan kihaltnak tűnt. A birtokok hatalmas, terpeszkedő emlékművei voltak a végtelen gazdagságnak, az utcákból viszont teljesen hiányzott az élet. Nem jártak autók. Nem sétáltak gyalogosok a gondozott járdákon. Csak a fojtogató csend honolt, amelyet csupán a behúzott, nehéz függönyök mögül kiszűrődő sárga fény halvány ragyogása tört meg.

Arthur finoman lefékezte a kocsit.

– Itt a megállód, elbűvölő Szirénem.

Elővettem a fekete maszkot a táskámból, és az arcomra rögzítettem. Kiszálltam az autóból, és a hideg éjszakai levegő azonnal arcul csapott.

Az előttem magasodó kúria egy háromszintes erődítmény volt, amely a rideg modern építészetet ötvözte a sötét, patinás eleganciával. Sötét kőből faragott, tekintélyt parancsoló farkasszobrok ültek némán egy míves, ezüstös kőösvény mentén. A farkasok túlságosan is élethűnek tűntek, mintha kőszemükkel követnék a mozdulataimat a sötétben.

Arthur elkísért az elülső udvart körbevevő második fémkapuig. Megnyomta az ezüst gombot a kaputelefonon.

– Halló. Elhoztam a Szirént, akit Mr. Mercer kért a barátjának.

Öt teljes percig álltunk kínzó csendben. Végigpásztáztam a sötét fákat és a néma környéket; a tarkómon bizsergett az érzés, hogy figyelnek. Végül az udvar kapuja kattant egyet, és kitárult. Arthur rám villantott egy gyors mosolyt, majd hátrébb lépett, és a kocsinál várakozott, megbizonyosodva róla, hogy épségben bejutok.

Végigmentem az ezüstös kőösvényen, a sarkam élesen visszhangzott a csendes éjszakában. Amikor a lábam elérte a fehér veranda legfelső lépcsőfokát, a nehéz, fából készült kétszárnyú ajtó résnyire kinyílt. Tökéletesen időzített volt, mintha valaki kamerán követte volna minden egyes lépésemet.

Meleg, sárga fény áradt ki a verandára. Egy idős férfi állt a bejáratban. Makulátlan öltönyt viselt, a tartása kifogástalan volt. Amikor kedves, ráncos szeme találkozott a maszkos arcommal, udvariasan meghajolt. A komornyik.

– Ó. Elvehetem a kabátját, hölgyem?

Félrelépett, és fehér kesztyűs kezét invitálóan kitárta. Meleg modora teljesen oda nem illőnek tűnt egy olyan embertől, aki egy maszkos dominatrixot fogad a házban.

– Nem hiszem, hogy ezt szeretné tenni, uram.

Elhaladtam mellette a hatalmas előcsarnokba. A belső tér vakítóan tiszta és hivalkodóan gazdag volt. A csiszolt márványpadló visszatükrözte a boltíves mennyezetről lógó hatalmas kristálycsillár fényét.

– Értem. Kérem, kövessen.

A komornyik halkan becsukta a nehéz ajtókat. A zár félelmetes véglegességgel kattant be a helyére. Egy szélesen kanyargó fehér lépcső felé vezetett, amely opálos fényben csillogott a ragyogó csillár alatt. Teljes csendben mentünk fel a lépcsőn. A pulzusom könyörtelenül kalapált a torkomban.

A pihenőnél a komornyik megállt, és felém fordult.

– Itt magára hagyom, hölgyem. Kérem, forduljon jobbra, és menjen végig a folyosón. A harmadik szobában találja az urat. Sok szerencsét kívánok. Ha kidobná önt, fogadja őszinte bocsánatkérésemet a szörnyű modora miatt.

A gyomrom kőként zuhant le.

– Kidobna? Előfordult már ilyen?

A komornyik kurtán biccentett.

– Igen, hölgyem. A munkaadóm megrögzött szokása, hogy kidobja a házból a női látogatókat. Kellemes estét kívánok.

Megfordult, és visszasétált a fénylő lépcsőn, majd eltűnt a kúria alsó szintjén.

Dermedten álltam a lépcsőfordulóban. Az idegeim millió apró, zaklatott darabra hullottak. Egy vakmegbízás önmagában is elég rossz volt. De egy meglepetésszerű látogatás egy olyan ügyfélnél, aki aktívan megveti és elutasítja a női társaságot, garantált katasztrófát jelentett. Gideon Mercer vagy kegyetlen tréfát űzött a barátjával, vagy a vágóhídra küldött engem.

Rákényszerítettem a lábamat a mozgásra. Jobbra fordultam a folyosóra. A vastag szőnyeg elnyelte a sarkam éles kopogását, nehéz, fojtogató csendbe burkolva a folyosót.

Első ajtó.

Második ajtó.

Harmadik szoba.

Megálltam a dolgozószobába vezető nehéz tölgyfa ajtó előtt. A polírozott sárgaréz kilincs megcsillant a tompa fényben. A mellkasom zihált, ahogy küzdöttem azért, hogy oxigént juttassak a tüdőmbe. A kabátom alá rejtett felszerelés hirtelen hihetetlenül nehéznek tűnt. A maszk szorosan tapadt a bőrömre. Egy szörnyeteg várt a fa túloldalán – egy kíméletlen, kiszámíthatatlan férfi, aki gyűlölte, ha nők tolakodnak be a személyes terébe.

Lehunytam a szemem. Lassú, szaggatott lélegzetet vettem, visszakényszerítve a rémült könyvelőt a sötétbe. Én voltam a Szirén. Én uraltam az árnyékokat. Férfiaknak parancsoltam, és térdre kényszerítettem őket.

Kinyújtottam a kezem. Bőrbe bújtatott ujjaim szorosan ráfonódtak a hideg rézkilincsre. Lassan lenyomtam, mit sem sejtve a túloldalon rám váró vérfagyasztó rémálomról.