**Sienna**

Nem volt nálam fegyver. Nem volt nálam bilincs, se ostor, és nem várt rám semmilyen erősítés a háttérben. Csapdába estem a hálószobájában, kiút nélkül. Egyedül a puszta kezemre és a tiszta túlélési ösztönömre hagyatkozhattam. Rávetettem magam. Ököllel támadtam, az állkapcsát célozva. Térden rúgtam. Végighúztam a körmeimet a mellkasán. Mindent bevetettem az arzenálomból, kétségbeesetten próbálva a földre teríteni. Az ujjperceim reccsentek a kemény izmain. Olyan volt, mintha tömör téglafalba ütöttem volna. Ő meg se rezzent. Még csak egy lépést sem hátrált. Csak állt ott, fölém tornyosulva a halvány holdfényben. Vörös szeme vad, rémisztő éhséggel égett. Agyarai megcsillantak a gyér fényben, halálos ígéreteként annak, ami rám várt.

– Harcias. Tetszik – morogta mély, szórakozott hangon.

Rám rontott. Hatalmas ujjai vasbilincsként fonódtak törékeny csuklóm köré. Megpróbáltam visszarántani a karomat, megcsavarva a vállam, de a szorítása megtörhetetlen volt. Végighúzott a vastag szőnyegen, és erősen az ágyra lökött. Felpattantam a matracról, ahogy a paplan finom puhasága elnyelte a testemet. Mielőtt elmenekülhettem volna, nehéz teste rám nehezedett. A hátamra szorított. Levegő után kapkodtam, oldalra fordítva az arcom. Nem voltam hajlandó a rémisztő, izzó tekintetébe nézni.

– Mi a franc vagy te? Egy sorozatgyilkos, akinek vámpír-cosplay fetisise van? – kérdeztem, miközben a mellkasom zihálva emelkedett és süllyedt.

Halk, sötét kuncogás rezdült meg mélyen a mellkasában. – Tényleg nem kezdted még érezni?

A szemöldököm mély zavarodottságomban összeráncolódott. Rákényszerítettem magam, hogy visszafordítsam a fejem, és találkozzak azokkal az éhes, vérvörös szemekkel.

– Érezni mit? – kérdeztem remegő hangon.

– A szikrákat.

Szikrákat? Az agyam pánikban forgott körbe-körbe. Arra készült, hogy megrázzon árammal? Milyen beteg játékot űzött?

– Nézze, Kingston úr, elengedhet, és megkímélheti az életemet. Egy szót sem fogok szólni a ma éjszakáról, az égvilágon semmit. Csak azt kérem, engedje meg, hogy sértetlenül távozzak innen – gyakorlatilag könyörögtem, miközben próbáltam higgadt és racionális maradni.

Az arca közelebb hajolt, alig néhány centire lebegett az enyémtől. A bőréből áradó hőség fullasztó volt. Széles mellkasa teljesen az enyémhez simult, és beleremegett a mély, csontig hatoló morgásba, ami feltört belőle.

– Elengedni téged? Ugyan miért tenném, amikor az enyém vagy?

Áthelyezte roppant súlyát. Elengedte az egyik csuklómat, és egyetlen masszív kézzel szorította le mindkét karomat a fejem felett. A szabad keze lejjebb siklott. Végighúzta az ujjperceit a hasam fedetlen bőrén. Kínzó, intenzív gyönyörborzongás nyilallt végig a gerincemen. Az érzés bódító volt és alapjaiban helytelen. Aztán a gyönyör éles, metsző fájdalommá torzult. Lejjebb húzta a kezét. Megdöbbenésemben lefelé szegtem az állam, hogy odanézzek. Hosszú, borotvaéles karmok nőttek ki közvetlenül az ujjbegyeiből. Végigkarcolták a bőrömet, halvány, égő nyomokat hagyva maguk után. Nem jelmezt viselt.

Valódi pánik robbant a mellkasomban. Szörnyű keze tovább mozgott, veszélyesen lefelé csúszva a bugyim pántja felé. A fejemben egyszerre szólalt meg az összes vészcsengő. A tiszta adrenalintól vezérelve felhúztam a térdemet, és teljes erőmből a törzsébe rúgtam. A hirtelen mozdulat éppen eléggé váratlanul érte ahhoz, hogy kiszabaduljak. Lekászálódtam a matracról. Hátrafelé botladoztam, míg a gerincem a hálószoba hideg falának nem ütközött. Rákényszerítettem magam, hogy megálljak remegő lábaimon. A mellkasom zihált. Az érintése iránti alattomos, természetellenes sóvárgás még mindig ott lüktetett a bőröm alatt, könyörögve, hogy menjek vissza az ágyhoz, de elnyomtam. Nem voltam hajlandó sebezhetővé válni ez előtt a szörnyeteg előtt.

– Ne érj hozzám! – sziszegtem dühösen, miközben ökölbe szorult a kezem.

Nem üldözött. Ott ült az ágy szélén, és nézte, ahogy a levegőért küzdök. Lassú, veszélyes vigyor húzódott a szájára. Birtokló morgás visszhangzott a mellkasa mélyéről.

– Azt érintem meg, ami az enyém.

Összeszorítottam az állkapcsom. Hányingerem volt ettől a szótól. Az egész életemet úgy éltem le, hogy irányítottak, és lábtörlőként viselkedtem olyan emberek előtt, akik azt állították, birtokolnak engem. Tiszta daccal meredtem rá.

– Nem vagyok, és soha nem is leszek a tiéd.

Ezek a dacos szavak azonnal megpecsételték a sorsomat. Elvakító sebességgel mozdult. Mielőtt még pisloghattam volna, Kaelen lecsapott rám. Visszalökött a matracra, kipréselve a tüdőmből a levegőt. A játékos, ragadozó szórakozottság eltűnt az arcáról. Tiszta, állati düh torzította el a vonásait. A szeme még fényesebben lángolt, gyilkos szándéktól izzott. Szorosan lehunytam a szemem. Felhagytam a harccal. Vettem egy utolsó, remegő lélegzetet, teljesen felkészülve arra, hogy a lény, aki egykor a vezérigazgató főnököm volt, lemészárol.

Éles, kínzó fájdalom hasított a nyakam oldalába. Nem csupán megjelölt. Vastag, borotvaéles agyarak fúródtak mélyen a húsomba, az izmaimat súrolva. Folyékony tűz lövellt a fogaiból közvetlenül a vénáimba. A méreg azonnal szétterjedt, végigszáguldva a testem minden egyes idegszálán. A tüzes kín a torkomtól a gerincem mentén zúdult lefelé, egészen a lábujjaim hegyéig égetve mindent. A hátam felívelt az ágyról. A tüdőm görcsbe rándult. Egyetlen kétségbeesett könnycseppet préseltem ki a szememből. Küzdöttem a fojtogató kínzás ellen, a nyelvembe harapva, hogy ne sikítsak. Leszorított, az arcát a vérző nyakamhoz nyomva. Kegyetlen, vad morgás szakadt fel a torkából, ahogy végül elrántotta véres fogait a bőrömtől.

A testem elernyedt. A lepedőre roskadtam, megbénítva a pokol tüzénél is rosszabb, égő kíntól. A méreg sokszorozódott a véráramomban. Nem tudtam tovább visszatartani a fájdalmat. Kinyitottam a számat, és nyers, vérfagyasztó sikoly tört fel belőlem. Vadul csapkodtam a puha ágyneműn. A lábaim rúgkapáltak. A kezem az üres levegőt marta. Vonaglottam és vergődtem, próbálva elmenekülni a láthatatlan lángok elől, amelyek belülről kifelé égettek porrá.

A főnököm rémisztő, nyomasztó jelenléte hirtelen eltűnt mellőlem. A levegő megmozdult, magamra hagyva a matracon. Ez csekély kegyelem volt. Lehunytam a szemem, és a halálért imádkoztam. Könyörögtem, hogy a szívem egyszerűen hagyja abba a dobogást, hogy véget érjen a könyörtelen kín.

Lassan alábbhagyott a testi vergődésem. Az izmaim kimerültek. Mozdulatlanul feküdtem az ágyon, de a belső fájdalom csak exponenciálisan növekedett. Átrágta magát az ereimen. Hangos, süketítő csengés visszhangzott a fülemben, elnyomva saját szaggatott lélegzetem hangját. A látásom szélei elsötétültek. Nehéz, megnyugtató üresség zúdult rám, hogy magának követeljen. A sötétség felemésztette az öntudatomat, vastag, fojtogató ölelésbe vonva. Megnyugtatta pánikba esett elmémet, gyengéden teljes megadásra kényszerítve. Átadtam magam a semmi nehéz takarójának. Valóban azt hittem, hogy ennyi volt. Ez az utolsó pillanatom Siennaként, a lábtörlőként, és az utolsó pillanatom élve.