A kerekek fülsiketítő visítással csúsznak meg az aszfalton, elnyomva a rádióból bömbölő, vidám popdalt. A szélvédőn túli világ zöld fák és szürke út kaotikus, rémisztő masszájává mosódik össze. A kormánykerék kitépi magát a kezemből, mintha élő teremtményként küzdene ellenem.

Tiszta erőből rátaposok a fékpedálra. Megfeszítem a térdemet, minden porcikámmal azon küzdve, hogy az irányíthatatlanná vált járművet az út menti füves sáv felé tereljem. A biztonsági öv könyörtelenül belevág a kulcscsontomba, és satuként rándul rám, ahogy az autó lecsúszik a burkolatról.

Vakító, sűrű porfelhő csap fel, amint a kerekek döccennek az egyenetlen, kavicsos padkán. A fém hangos tiltakozással nyikorog. A szívem a bordáimnak csapódik, olyan sebesen ver, akár egy kelepcébe esett madár, amely ki akar törni a mellkasomból.

Aztán csend lesz.

A jármű egy utolsó rázkódással megáll pont a zöld sáv közepén. Dermedten ülök a vezetőülésben, az ujjaim fehérek a bőrkormány szorításától. A lélegzetem sekélyes, szaggatott zihálásokban szakad fel. Az agyamnak hosszú másodpercekre van szüksége ahhoz, hogy felfogja a helyzet valóságát. Túléltem. Nem mentem neki egy fának sem, és nem borultam fel.

Elengedem a halálos szorítást a kormányról, és végigtapogatom a karomat, a mellkasomat, a lábamat. Nincs vér. Nincsenek törött csontok. Tiszta adrenalin száguld végig az ereimben, amitől a kezem kontrollálhatatlanul remeg. Sikerült messze elirányítanom a kocsit a sűrű fasortól, és biztonságos távolságba a szembejövő forgalom veszélyétől.

Benyúlok a zsebembe, előhúzom a telefonomat, és megnézem az időt. A fénylő képernyő vakítóan világít rám a fogyatkozó félhomályban. Pislogok, próbálom értelmezni a számokat. Tizenöt perc. Már egy teljes negyedórája ülök itt, némán bámulva a motorháztetőre leülepedő port.

Megrázom a fejemet, újraindításra kényszerítve az agyamat. A lemenő nap fénye hosszú, nyújtózkodó árnyékokat vet a műszerfalra. Hamarosan besötétedik. Egyedül ülni egy lerobbant autóban a külváros rosszul megvilágított szélén borzalmas ötlet. Jobban teszem, ha nem csinálok magamból célpontot.

A fülledt nyári levegő abban a pillanatban megcsap, ahogy kitolom az ajtót, és kilépek a fűre. Csak hazafelé tartottam a műszakomból. Együtt énekeltem a rádióval, azon gondolkodtam, mit készítsek vacsorára, és aztán a gravitáció egyszerűen cserbenhagyott. A helyzet puszta szerencséje szédítő érzéssel tölt el. Megköszönöm bármelyik szerencsecsillagnak is, amely vigyáz rám, hogy a szembejövő sávban nem jött más autó. Volt egy széles, nyitott padka, ahová lecsúszhattam. Csoda volt ez, amely csupán óriási kellemetlenségnek álcázta magát.

Körbejárom az autómat, hogy felmérjem a kárt. Egy kompakt, négykerék-meghajtású járgányról van szó, élénk égszínkékre festve. Kicsit úgy fest, mint egy rajzfilmbeli homokfutó, nem pedig mint egy komoly terepjáró gép, de én rajongásig szeretem. Mindig hibátlanul eljuttat A pontból B-be.

A baj abban a pillanatban égbekiáltóan nyilvánvalóvá válik, amint elérkezem az első lökhárítóhoz. Mindkét első gumiabroncs cafatokra szakadt. Tönkrement fekete gumiszalagok lógnak ernyedten a fémfelniken, leeresztve és használhatatlanul. Nem csoda, hogy úgy éreztem, mintha jégen csúszkálna a kocsi. Némán meredek a roncsra, és összehúzom a szemöldökömet.

– Mégis hogy a csodába történhetett ez?

A kérdést a néptelen útnak szegezem. Bizonyára áthajtottam egy szöges lécen vagy egy hatalmas foltnyi üvegszilánkon. A gumijaim kifogástalan állapotban voltak, amikor alig húsz perccel ezelőtt elhagytam az áruház parkolóját. Semmi másnak nincs értelme.

Egy rövid, éles dudálás rántja el a figyelmemet a gumicafatokról. Egy leharcolt szedán lassít le lépésben mellettem az úton. Az anyósülés ablaka lehúzódik, és egy vastag szemüveges, idős úr kedves, cserzett arca bukkan elő. Üresjáratban hagyja a motort, és őszinte aggodalommal tekint rám.

– Minden rendben van ott, kedvesem? Segíthetek valamit?

Egy pillanatig tanulmányozom az arcvonásait. Nagypapás melegség árad belőle, nyoma sincs benne annak a nyomasztó, baljós aurának, amelyre egy egyedül rekedt nő ösztönösen felkapja a fejét. Meglehetősen jó emberismerőnek tartom magam, és ő ártalmatlannak tűnik. Ennek ellenére jobban szeretem ezt magam elintézni. Egy derűs, megnyugtató mosolyt kényszerítek az arcomra.

– Jól vagyok, köszönöm szépen. Csak durrdefektet kaptam. Az édesapám mindjárt eljön értem, úgyhogy ne aggódjon emiatt.

Váltunk még néhány rövid udvariassági mondatot, mielőtt az idős úr lassan bólintana, felhúzná az ablakot, és továbbhajtana az úton.

Nekidőlök az ajtó meleg fémének, és feloldom a telefonomat. A képernyőn apám profilképe jelenik meg. Megnyomom a hívás gombot, és a hangszórót a fülemhez illesztem. A vonal egyszer, kétszer, háromszor kicseng. Görcsbe rándul a gyomrom. Apa sosem mulasztja el a hívásaimat. Ő a rendőrfőnök, egy olyan ember, akinek az alapértelmezett létezési állapota a túlvédő paranoia. Az egyedülálló apa szerepe az évek során csak még tovább erősítette a felettem köröző, óvó hajlamait.

A vonal éles kattanással létrejön.

– Szia, Cassie Cass!

Visszafojtom a sóhajt a gyermekkori becenév hallatán, és a szememet forgatom a tágas, üres út felé. Néha úgy érzem, ez az ember őszintén megfeledkezik arról, hogy én már felnőtt vagyok. Még mindig úgy beszél velem, mintha copfokat viselnék és uzsonnásdobozt cipelnék.

– Szia, apa!

Nyugodtan válaszolok, tudomást sem véve a becenévről. Talán én is kissé hibás vagyok abban, hogy az évek során elnéztem neki ezeket a kedveskedéseket. Nehezen fejezi ki az érzelmeit, és ezek az ostoba nevek jelentik számára a szeretet kinyilvánításának legfőbb módját. Ha szóvá tenném, csak megbántanám vele, azt pedig semmiképpen sem szeretném megkockáztatni.

– Ne ess pánikba, de szükségem van a segítségedre. Kidurrantak a kocsim kerekei, és lecsúsztam az útról. Jól vagyok, és a kocsi nem ment neki semminek. De el tudnál jönni értem? Pont a főút mellett vagyok azon a füves sávon, tudod, melyiken. Autómentőt kell hívnom, meg új gumikat szereznem, és nem igazán szeretnék itt ácsorogni sötétedés után.

A lehető legnyugodtabb, legkimértebb hangon beszélek, amit csak ki tudok préselni magamból, bízva abban, hogy elkerülhetem a rendőrfőnöki pánikreakciójának beindítását. Nagyon igyekszem én magam sem pánikba esni. A bolti eladói munka fedezi ugyan a számlákat, de nem hagy sok teret a váratlan szerelési kiadásoknak. Két gumiabroncs cseréje fel fogja élni a szerény megtakarításomat.

A vonalban egy mikromásodpercre síri csend támad. Aztán nyers, elharapott káromkodások sora szűrődik át a hangszórón.

– Öhm... apa?

Szorosabban markolom a telefont. Tudom, hogy a kapitányságon szokott káromkodni, de a jelenlétemben mindig cenzúrázza a szavait. Ha úgy káromkodik, mint egy tengerész, az azt jelenti, hogy a stressz-szintje elérte a vörös zónát.

– Ne haragudj, Cass. Már indulok is. Csak épp a legrosszabbkor jött, ennyi az egész. Nem lesz időm hazavinni téged. Fontos megbeszélésem van, úgyhogy magammal kell vigyelek.

Sietős magyarázata kíváncsiságot ébreszt a baleset utáni, még ködös tudatomban. Apám manapság rendes irodai munkaidőben dolgozik. Ritkán rángatják be késő esti megbeszélésekre, hacsak nem csap le valami nagyobb válság a városra. Szeretném a részletekről faggatni, de egy vezetés közben lévő rendőrfőnököt faggatni nem tűnik bölcs dolognak.

– Nem gond, apa. Köszönöm, mindjárt találkozunk.

Megnyomom a bontás gombot, és a telefont a hátsó zsebembe csúsztatom. A nyári hőség kezdi felforralni az aszfaltot, amely a cipőmön keresztül sugározza felém a meleget. Visszaülök a vezetőülésbe, elfordítom a slusszkulcsot épp csak annyira, hogy beindítsam a légkondicionálót. A hűvös fuvallatnyi levegő aprócska menedéket nyújt a perzselő hőség ellen.

Apa a megye minden létező sebességkorlátozását áthágja. Alig telik el öt perc, mire szirénák jajgatása töri meg az esti csendet. Piros és kék fények táncolnak a fákon, miközben a hivatali rendőrautója felkanyarodik a füves sávra.

Felkapom a táskámat, kiszállok a magatehetetlen autómból, és a járőrkocsihoz sietek. Megküzdök a késztetéssel, hogy elnyögjem magam a teátrális viselkedésén, ahogy feltépem az anyósülés ajtaját.

– A sziréna, apa? Tényleg muszáj volt?

Két kézzel markolja a kormányt, az álla megfeszül, a tartása merev.

– Mondtam, hogy sietek, édesem. Pattanj be! Menet közben is telefonálhatsz.

Becsusszanok a vinilülésre, és behúzom az ajtót. Apa azonnal lenyúl, és lekapcsolja a szirénát. A fülsiketítő zaj hirtelen megszűnése óriási megkönnyebbülést hoz. Sebességbe teszi a járőrkocsit, rálép a gázra, és visszasorol a főútra.

A feszültség a szűk térben olyan sűrű, hogy vágni lehetne. Épp csak addig marad csendben, amíg elintézem egy helyi autómentővel, hogy vigyék el a kocsimat. Abban a pillanatban, hogy lezárom a telefonom képernyőjét, apa egy nehéz, zaklatott sóhajt présel ki magából. Gyorsan kezd beszélni, szavait úgy hadarja, ami elárulja a mélyen lapuló szorongását.

– Szóval erre a megbeszélésre be kell jönnöd velem. A kocsiban hagynálak, de nem tudom, mennyi ideig fog tartani.

Bólintok, megőrizve a semleges arckifejezésemet. Hivatalos rendőrségi ügyekbe belerondítani az utolsó dolog, amit szeretnék, úgyhogy a csendes alkalmazkodás a legjobb stratégiám. Hüvelykujjával a kormánykeréken dobol, habozva.

– Talán nem árt, ha tudod, hogy ez a találkozó rendkívül fontos, kicsim. A polgármester is ott lesz. Valójában egy tündérrel találkozunk.

A szemöldököm olyan sebesen szalad fel, hogy szinte eléri a hajvonalamat. Felé fordítom a fejemet, a markáns profilját bámulom, hogy lássam, nem viccel-e. Komor tekintete megerősíti: halálosan komolyan gondolja.

Egy tündér.

A fogalom még mindig szürreálisnak hat, jóllehet az emberiség már kerek öt éve tud a létezésükről. A mágia nagy leleplezése nem egy monumentális bolygóközi invázió vagy a csillagok misztikus együttállása révén következett be. Hanem azért, mert valami tündér fickó elképzelhetetlenül berúgott. A hivatalos jelentések szerint a részeg tündér botladozva lépett be egy portálba azzal a szándékkal, hogy a saját otthonába menjen, de valahogy elvétette az utat a dimenziók közti határon át, egyenesen az emberi birodalomba. A mágikus portálok a jelek szerint félrehordhatnak, ha a használójuk súlyosan ittas állapotban van. Lefogadom, hogy nem így képzelték el a bemutatkozásukat az emberi fajnak.

Kétlem, hogy a tündérbirodalom vezető testületei egy részeg birtokháborító közvetítésével tervezték volna felfedni magukat az emberiség előtt, de a titok kipattant. Ennek ellenére azon kívül, hogy tudjuk, léteznek, az emberek gyakorlatilag teljesen tudatlanok maradtak.

A tündérek jobban szeretik a maguk útját járni. Zéró érdeklődést mutatnak a szennyezett egünk, a betonrengetegeink vagy a zajos, iparosodott társadalmunk iránt. Mivel az emberekből még egy cseppnyi mágikus képesség is hiányzik, nem tudunk portálokat nyitni az ő világukba. A dimenzióhatár egyirányú utca maradt, amelyet a tündérek kénye-kedve irányít.

Amennyire a nyilvánosság tudja, még egyetlen ember sem tette be a lábát a tündérbirodalomba. Lehet, hogy egy-egy renitens tündér átcsempészett egy embert a határon, de senki sem állt elő hiteles bizonyítékkal. Legalábbis olyan bizonyítékkal nem, amit én elhinnék. Ez a két világunkat egy kellemetlen, megrekedt patthelyzetben hagyja. Nincs kereskedelem. Nincs kulturális csere. Mit is tehetnének az emberek, hogy ezen változtassanak?

Az egyetlen valódi kapcsolatfelvétel a merev, szigorúan titkos politikai csúcstalálkozókra korlátozódik, ahol a tündér képviselők lényegében megnyugtatják az emberi politikusokat afelől, hogy eszük ágában sincs meghódítani a Földet. A konkrét tények hiánya és a zéró érdemi előrelépés ellenére az emberi társadalom megszállott maradt. A pontos információk hiánya sosem tartotta vissza a médiát a fecsegéstől.