A médiában rengeteg megosztó vélemény kering a tündérekről. A fél világ gyűlöli és féli őket. Szakértők vitatkoznak a televízióban minden este, végeláthatatlan érveket sorakoztatva fel amellett, hogy nem emberek, és ezért nem szabad bízni bennük. Mintha az emberek eredendően megbízhatóak lennének. A lakosság másik fele azzal érvel, hogy ők is érző lények, akik egyenlő jogokat, tiszteletet és integrációt érdemelnek. Gyanítom, hogy az aktivisták jelentős része egyszerűen csak el van ragadtatva tőlük. Nehéz nem észrevenni a tényt, hogy minden egyes tündér, akit lencsevégre kaptak, lélegzetelállítóan gyönyörű. A róluk készült szemcsés fotók gyorsabban terjednek a közösségi oldalakon, mint egy hollywoodi szupersztár kiszivárgott botránya. A tündérrománcokról szóló könyvek, filmek és a végtelen online fórumok hirtelen a legdivatosabb fogyasztási cikkekké váltak. A megszállottság nevetséges, tekintve, hogy a szerzők és rendezők, akik milliókat kaszálnak ezekből a történetekből, valójában egyetlen valós tényt sem tudnak a kultúrájukról.

Személy szerint engem nem hoz lázba a felhajtás. Persze, én is értékelem a szemet gyönyörködtető fotókat, mint bárki más, és szeretek egy jó fantasy regényt olvasni egy esős vasárnapon. De nem vagyok olyan, mint azok a megszállott rajongólányok, akik úgy gyűjtik az észleléseket, mint a matricákat, és nem vagyok olyan sem, mint a világvégeváró gyűlölködők, akik mágikus falat akarnak építeni. Őszintén szólva sosem töltöttem sok időt a téma boncolgatásával. Minek vesződnék vele? A létezésük nincs hatással a mindennapi életemre.

Legalábbis egészen mostanáig nem volt.

Ebben a rendőrautóban ülve az anyósülésen rádöbbenek, hogy talán újra kell gondolnom az álláspontomat. Összeszorul a gyomrom, ahogy apámra nézek. Pontosan tudom, mennyire ellenére lehet ez a hirtelen, titkos csúcstalálkozó. A tündérekkel kapcsolatos álláspontja egyszerű. Az emberi történelem során mindvégig képesek voltak a saját birodalmukban maradni egészen öt évvel ezelőttig, és minden a legnagyobb rendben ment. Nem táplál irántuk lángoló gyűlöletet. Egyszerűen nem ismeri őket. Nem bízik bennük. Úgy véli, a világ sokkal boldogabb lenne, ha mindenki a saját oldalán maradna a dimenziókerítésnek.

Úgy döntök, a semleges véleményemet megtartom magamnak. Ha kimondanám, azzal csak aggodalmat keltenék benne. A közönyömet naivságnak hinné, és hosszú kiselőadásba kezdene az óvatosságról, az idegenek jelentette veszélyről és a mágia kiszámíthatatlanságáról.

– Ez érdekes. Tudod, miért találkozol velük ma este? – kérdezem laza hangon. Megfelelő mértékű érdeklődést akarok mutatni anélkül, hogy tolakodónak tűnnék, vagy beleütném az orromat a hivatalos rendőrségi ügyekbe.

Apa megrázza a fejét, tekintetét az előtte fekvő sötét útra szegezi. – Nem. Az üzenetben, amit küldtek, kifejezetten azt kérték, hogy a helyi rendfenntartás vezetője legyen jelen. Ez aligha jelent jót. Senki sem akar engem az éjszaka közepén idecitálni azért, hogy valami jóról beszélgessünk.

Felsóhajt, a hangja reszelős és kimerült. Összehúzom a szemöldökömet, és a számat harapdálom. Teljesen igaza van. Ha a rendőrfőnököt egy titkolózó mágikus faj kérette magához, az közeledő katasztrófát sejtet. Talán mégsem alaptalan a paranoiája.

– Pontosan hol lesz ez a találkozó? – kérdezem.

Apa megint felsóhajt, ezúttal még nehezebben. – Ismered a patakot a város határában? Pontosan azt a helyet, ahol az első megjelent? Ott. Úgy tűnik, a tündér pontosan ezt a helyszínt kérte.

A városban minden egyes ember ismeri azt a patakot. Az a nullpont. Öt évvel ezelőtt ott botlott át a legendás részeg tündér a mi világunkba. Először mindenki azt hitte, csak egy jól kitervelt internetes átverés. Egy helyi család épp egy gyerek születésnapi zsúrját tartotta a közvetlenül a víz melletti parkban. Nagyjából egy tucatnyi szülő rögzítette az esetet a mobiltelefonja kamerájával, éppen akkor, amikor a hatéves fiú elfújta a gyertyákat a szuperhősös tortáján. Vakító fényvillanás hasított át a délutáni levegőn, és egy zavart, részeg mágikus lény arccal előre landolt a piknikasztalokon. A kormánynak talán még így is sikerült volna eltussolnia az esetet, ha néhány órával később nem jelenik meg még több tündér. Átléptek, hogy hazavonszolják őt, és megkíséreljenek egy merev bocsánatkérést intézni a káoszért. Ezt követően a titok végleg lelepleződött.

A patak egyik napról a másikra világhírűvé vált. A városnak konkrétan le kellett kerítenie, és egy teljes évre zárt területté nyilvánítania, mert állandóan megrohamozták. Összeesküvés-elmélet hívők, üdvözlőtáblákat szorongató megszállott rajongók és dühös tüntetők csaptak össze a sáros parton. Hétről hétre hatalmas tömegverekedések alakultak ki. Apa hónapokat töltött azzal, hogy birtokháborításokkal, rongálásokkal és ökölharcokkal foglalkozzon odakint szinte minden egyes áldott nap.

Megértően bólintok, és előveszem a telefonomat, hogy elüssem az utazás hátralévő részét. Megnyitom az üzeneteket, és írni kezdek a legjobb barátnőmnek, Viviannek, tájékoztatva őt a kocsim bajáról és az autómentős helyzetről. Azonnal válaszol egy sor síró hangulatjellel, követelve a választ, hogy vajon a sötétben rekedtem-e. Megnyugtatom, hogy biztonságban vagyok, és megemlítem, hogy apámmal tartok egy késő esti munkahelyi megbeszélésre. Gondosan ügyelek arra, hogy kihagyjak minden konkrét részletet azzal kapcsolatban, hogy kivel találkozunk. Nagyon szeretem Viviant, de ő a megszállott tündérrajongó lányok tankönyvi mintapéldánya. Ha leírom a tündér szót ebben a csevegésben, hatalmas feneket kerít a dolognak. Mindenkinek üzenetet küldene, akit csak ismerünk, bepattanna a kocsijába, és azonnal a patakhoz száguldana felkészített kamerával. Biztosra veszem, hogy apám dührohamot kapna. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy titkolózó tündérküldött azt szeretné, ha egy rakás paparazzi zavarná meg a komoly megbeszélését. Egy csapat őrjöngő, sikoltozó rajongólány az abszolút utolsó dolog, amire ma este szükségünk van.

A járőrautó gumijai végül megcsikordulnak a vidéki út kavicsos padkáján. Amint apa parkolóállásba teszi a váltót, lehajtom a napellenzőt, és felpattintom a kis tükröt. A belső világítás megvilágítja az arcomat. Kék szemem tágra nyílt és csillog, elárulva a korábbi kis híján történt balesetemből visszamaradt adrenalint. A bőröm kissé sápadtnak tűnik. Alapvetően is sápadt vagyok, így ez nem tűnik túlzottan szokatlannak. A hajam viszont egy katasztrófa. Vad, kócos sörény. Az eredeti hajszínem szőke, de élénk kék csíkokkal festem meg, amelyek passzolnak a szememhez, és kiemelik azt. A laza hullámok összekuszálódtak, pár centivel a lapockám alá omlanak.

Lenézek a ruhámra, és felsóhajtok. A munkaruhám szokásos fekete nadrágból és egy förtelmes, merev, élénkpiros pólóingből áll, amely mindig borzalmasan üti a kék hajamat. Úgy nézek ki benne, mint egy két lábon járó stoptábla. Szerencsére a várost ezen a héten sújtó fullasztó nyári hőhullám miatt a rettegett, szúrós egyenpólót közvetlenül azelőtt lecseréltem egy egyszerű, vékony lila trikóra, hogy elhagytam volna az áruházat, ahol dolgozom. Az összképet fekete, kényelmes cipő zárja. Furcsa, felemás kombinációja az eladói egyenruhának és a hétköznapi viseletnek. Mindent egybevetve vállalhatónak ítélem magam, még ha alulöltözött is vagyok egy éjféli találkozóhoz egy mágikus lénnyel és a helyi polgármesterrel.

– Megvárhatlak a kocsiban is – ajánlom fel, visszapattintva a napellenzőt.

Apa kikapcsolja a biztonsági övét, és megrázza a fejét. – Kizárt dolog. Túl meleg van ahhoz, hogy egy leállított járműben hagyjalak ülni. Velem jössz.

A valódi okot nem mondja ki, de az összezárt álla elárulja. Nyilvánvalóan nem bízik a tündérben, és pontosan ott akar tudni, ahol rálátása van rám. Nem vitatkozom a hőséggel kapcsolatos kifogásával. Egyébként is sokkal szívesebben ácsorgok odakint, hogy szemtanúja legyek ennek a találkozónak, mintsem hogy a sötétben izzadjak.

Mindketten kiszállunk a rendőrautóból. A fülledt éjszakai levegő úgy csap meg, mint egy nyirkos törülköző. Elindulunk a földúton a patakpart felé. Desmond Caldwell polgármester és két termetes, egyforma sötét öltönyt viselő férfi várakozik a tisztáson. Remélem, a kocsim lerobbanása miatt apám nem késett el. Soha nem jó jel, ha a polgármester megelőzi a rendőrfőnököt egy megbeszélésen.

Felállítottak egy masszív kempinglámpát közvetlenül egy elegáns, drágának tűnő fekete szedán motorháztetejére. Úgy vélem, a luxusautó a polgármesteré, egy olyan emberé, akinek nyilvánvalóan nem kell aggódnia a gumicsere költségei miatt, ha ezen a göröngyös terepen tönkreteszi őket. Ahogy megközelítjük a kis csoportot, apa előrelép, hogy elébe vágjon a polgármesternek. Halkan, komoly hangon magyarázkodni kezd, megpróbálva tisztázni, miért hozta magával a civil lányát erre a politikai randevúra.

Én hátrébb húzódom a tisztás széléhez közel, keresztbe font karral a mellkasom előtt. A férfiak halkan tanakodnak egymás közt. Unalmas hallgatni, ahogy középkorú kormánytisztviselők feszült, körmönfont megbeszélést folytatnak magáról a megbeszélésről. A párás levegő nehéznek és mozdulatlannak tűnik. Hirtelen jellegzetes csobbanást hallok a patak sötét vizéből.

Odafordítom a fejemet. A kíváncsiságom kerekedik felül. Úgy vélem, talán egy mosómedve jött le egy éjféli kortyra, vagy egy kóbor kutya próbálja lehűteni magát a sekélyben. A helyi vadvilág megfigyelése végtelenül szórakoztatóbbnak tűnik, mint a szedán körül ácsorogni. Elindulok lefelé a lejtős földúton, néhány lassú lépést téve el a hivatalos csoporttól, hogy utánajárjak a nesznek.

Ez a részemről szörnyű döntésnek bizonyul. Az autón lévő kempinglámpa nem vet elég fényt ahhoz, hogy elérje a partot. Alig néhány lépésre vagyok a biztonságos fénykévétől, amikor az egyenetlen terep cserbenhagy. A lábujjam erősen megakad egy láthatatlan, vastag fagyökérben.

Megbotlom, a karom vadul kalimpál, miközben elveszítem az egyensúlyomat. A cipőm talpa megcsúszik a laza kavicson. Előrebukom, fejjel előre a sziklás patakmeder felé. A sötét, nyirkos talaj sebesen rohan elém. Szorosan behunyom a szememet, és lélekben felkészülök a brutális becsapódásra, az alapos fürdőre a sáros vízben és a friss zúzódások megalázó gyűjteményére, amelyek hetekig sajogni fognak.

Hirtelen egy vastag, izmos kar tekeredik a derekam köré. A zuhanásom elsöprő lendülete egy szempillantás alatt megtorpan. Egy hatalmas erő ránt hátra, a levegőben elkapva, és egyenesen egy szilárd, perzselően forró izomfalnak présel. A lélegzet egy éles zihálással szakad ki a tüdőmből. A lábam egy röpke ezredmásodpercig a levegőben lóg, mielőtt stabil talajra kerülök.

– Köszönöm, én... – Megdermedek abban a pillanatban, ahogy elfordítom a fejemet, hogy megnézzem a megmentőmet.

A szavak a torkomon akadnak. Teljesen arra számítottam, hogy apámat látom majd, vagy talán a polgármester egyik kigyúrt, öltönyös testőrét, aki gyorsan reagált, hogy megmentsen. Még az az elrugaszkodott gondolat is megfordult a fejemben, hogy maga a polgármester ugrott előre.

Ehelyett egyenesen egy idegen arcába bámulok. Egy nevetségesen jóképű férfiéba, aki különös módon nem visel inget.