Apa határozottan belép a látóterembe, az álla megfeszül, izmos karját védekezően fonja össze a mellkasán. – Biztos vagy te ebben, kicsim? Valóban a kísérője akarsz lenni ennek a tündérnek? Tisztában vagy azzal, hogy ez azt jelenti, hogy nálunk fog lakni a házunkban?

Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de Caspian megragadja az alkalmat, hogy ő beszéljen előbb. Előrelép, tornyosuló jelenléte a tisztáson lévők minden figyelmét magára vonja.

– Gondoskodni fogok róla, hogy ne essék bántódása. Tate kisasszony tökéletes biztonságban lesz – tájékoztatja apámat simán, a hangja zavartalan, és olyan halk tekintélyt hordoz, amely újabb apró mosolyt csal az arcomra.

Apa újra próbálkozik, láthatóan még nem áll készen a feladásra. Az izom megrándul az állkapcsán, ami a növekvő stressz-szintjének egyértelmű jele. – De biztos vagy benne, hogy ez valóban helyénvaló, Cass? Nem szeretnéd, ha mindenféle különös pletykák kapnának szárnyra rólad...

Elhallgat, hagyva, hogy a súlyos célzás ott lebegjen a hűvös éjszakai levegőben. Merev pillantást vetek apámra, amely azt üzeni: „most komolyan?”. El sem hiszem, hogy épp most húzza elő a helyi pletykák kártyáját, miközben egy mágikus gyilkossági nyomozás kellős közepén állunk.

– Ne légy nevetséges, apa! Ez maradi felfogás. Különben is, te is ott laksz. Nem mintha csak ketten lennénk – vágok vissza, a hangom rideg és elutasító.

Caspian hallgatja a gyors szóváltásunkat, és félrebillenti a fejét. A vad, félelmetes tündér hirtelen úgy fest, mint egy tanácstalan diák. – Miért lenne a jelenlétem nem helyénvaló?

Sötét, igéző szeme ide-oda vándorol kettőnk között. Apám elnémul. Ajkát vékony vonallá préseli össze, az arca elvörösödik, miközben valószínűleg olyan választ próbál kitalálni, amely nem sértő az alig egy méterre álló hatalmas lény számára. Caspian rám szegezi intenzív tekintetét, némán egyenes választ követelve. A szememet forgatom apám makacsságán, mielőtt felelnék a tündérnek.

– Apa amiatt fejezte ki az aggodalmát, hogy egy idegen férfi fog a közvetlen közelemben lakni. Néha meglehetősen túlvédő tud lenni velem szemben – magyarázom, megőrizve a higgadt hangnemet, bízva abban, hogy sikerül csillapítanom a kedélyeket.

Ez épp az ellenkező hatást éri el. Caspian arckifejezése azonnal elborul. A percekkel ezelőtti játékos derű nyomtalanul elpárolog, helyét viharfelhő veszi át a szemében. Apám felé fordul, széles termete hirtelen sokkal félelmetesebbnek és veszélyesebbnek hat.

– Ezzel azt akarja sugallni, hogy becstelenül viselkednék a lányával szemben? – A szavak kérdésként hangzanak el, de halálosan nyugodt hanghordozása világossá teszi, hogy tajtékzik a dühtől.

A belőle áradó nyers, férfias erő felborzolja a szőrt a tarkómon. Apám kissé elsápad Caspian agresszív tekintetének nyomasztó súlya alatt, de nem tágít, még szorosabban fonja össze karját a mellkasán. Nem hajlandó meghátrálni, hangja heves védekezésbe csap át.

– Minden tiszteletem mellett, Maelor úr, szinte semmit sem tudok önről. Nézze el nekem, ha féltem az egyetlen lányomat. Milyen apa lennék én, ha nem aggódnék érte?

Caspian kinyitja a száját, álla kemény vonallá merevedik, készen állva a vitára. Látom a kirobbanó feszültséget, amely könnyen torkollhatna vérre menő ordítozásba, vagy ami még rosszabb, tettlegességbe. Mielőtt bármelyikük egyetlen szót is szólhatna, kiengedek egy hangos, kimerült sóhajt, és mindkettejük szavába vágok. Pontosan közéjük lépek, hogy megtörjem az ellenséges farkasszemet nézést.

– Ez az egész vita teljesen felesleges. Én már meghoztam a döntésemet, és mivel már megállapítottuk, hogy valójában felnőtt vagyok, ez az én választásom – jelentem ki hangosan, egyenesen apám szemébe nézve, és mindaddig tartva a pillantását, amíg fel nem sóhajt. – Úgy döntöttem, bízom Maelor úrban, hacsak nem ad okot az ellenkezőjére. Úgyhogy, apa, hacsak nem tervezed megtagadni tőle a belépést, és arra kényszeríteni minket, hogy valahol egy hotelben szálljunk meg, velünk fog lakni.

Caspian önelégültnek tűnik, diadalittas, fensőbbséges félmosoly bujkál a szája sarkában, ahogy lenéz az apámra. Apám tiszta méreggel bámul vissza rá. Ha a pillantások ölni tudnának, Caspian már két méterrel a föld alatt feküdne, apám pedig egy napfényes délutáni pikniket élvezne a sírján.

Nyomasztó csend telepszik ránk, amely jó néhány pillanattal tovább tart, mint amennyit még kényelmesnek éreznék. A feszültség sűrű és fojtogató. Áthelyezem a testsúlyomat, épp meg akarom törni a csendet, amikor apám telefonja élesen megcsörren, a hirtelen hang élesen visszhangzik a nyirkos fák között.

Kirántja a telefont a zsebéből, dühös homlokráncolása elmélyül, ahogy a kijelzőn világító hívóazonosítóra pillant. – A munkahelyem az. Egy pillanat.

Tesz néhány lépést tőlünk távolabb, széles vállát elfordítva Caspiantól, tőlem és Caldwell polgármestertől, mintha ez valahogy megnehezítené számunkra, hogy kihallgassuk a beszélgetését egy halálosan csendes erdő közepén. A polgármester előveszi a saját elegáns telefonját, és néhány sietős lépést tesz az ellenkező irányba, hogy ő is elintézzen egy saját hívást.

Így magamra maradok Caspiannal és a két szótlan testőrrel, akik még mindig fenyegetően magasodnak felettünk. Úgy döntök, hogy lényegében figyelmen kívül hagyom az őröket, és a saját problémáimra összpontosítok. Figyelem, ahogy apa a vízparton lépked, és észreveszem a vállában felgyülemlő görcsös feszültséget. Tudtam, hogy nem jó hír lesz. Apának igaza volt, amikor azt mondta, hogy a legtöbb késő esti hívása rossz hír. Gondolom, a munkájával járó szakmai ártalom.

Borús gondolataimat Caspian mély, sima hangja szakítja félbe.

– Mik azok? – kérdezi, kissé közelebb lépve hozzám, tekintetét apámra szegezve.

Pislogok, egy másodpercig értetlenül állva a dolog előtt, mielőtt követném a pillantását. Rájövök, hogy a férfiak füléhez szorított eszközökre mutat.

– Úgy hívják őket, hogy telefon. Arra használjuk őket, hogy olyan emberekkel beszéljünk, akik messze vannak – tájékoztatom, miközben a hátsó zsebembe nyúlok, előhúzom a saját, lehorzsolt türkizkék tokos telefonomat, és átnyújtom neki.

A kíváncsi tündér elveszi, óvatosan tartva a vékony műanyag téglalapot, mintha arra számítana, hogy életre kel és megtámadja. Ráadásul fejjel lefelé fogja.

Odaérek, kihúzom a sima eszközt hosszú ujjai közül, és a megfelelő irányba fordítom. Caspian kissé összerezzen, és majdnem elejti a készüléket, amikor a mozdulatra a képernyő élesen felvillan a sötétben. Jelszót kér. Caspian visszanyújtja nekem, hunyorogva az éles mesterséges fény ellenében.

– Miért kell hozzá jelszó? – kérdezi, a homlokát ráncolva tágra nyílt értetlenségében.

Megérintem a képernyőt, hogy megmutassam neki a számos billentyűzetet. – A telefonok drágák lehetnek. A jelszó elriaszt néhány tolvajt. Sokan személyes vagy bizalmas információkat is tartanak a telefonjukon, amelyeket nem szeretnének könnyen hozzáférhetővé tenni. A telefonszámod, ami egy számsorozat, amely egy adott személy telefonjának azonosítására és felhívására szolgál, általában magánjellegű információ, amelyet csak válogatott emberekkel osztasz meg, elkerülendő, hogy idegenek vagy olyanok zaklassanak, akiket nem kedvelsz.

Caspian közelebb hajol, szeme a világító képernyőre tapad. Lenyűgözni látszik az emberi technológia ezen hétköznapi darabkája. Halvány fenyőillat és valami egyedien fűszeres aroma száll felőle, amitől a szívem hirtelen kihagy egy ütemet.

– Azt mondtad, egy telefon drága lehet. Mennyire drága? – kérdezi, tekintetét a fényes telefonról az arcomra vándoroltatva.

Vállat vonok, megnyomva a bekapcsológombot, hogy a képernyőt visszasüllyesszem a sötétségbe. – Attól függ, milyen típusú telefonról van szó. Ez körülbelül kilencszáz dollár volt.

Caspian megáll, a fejét kissé félrebillenti, miközben feldolgozza az információt. – Nem ismerem a dollárjaitok értékét. Esetleg elmondhatnád egy olyan dolog viszonylagos értékét, amit én is felismerek?

Ráharapok az alsó ajkamra. Ezt talán sokkal nehezebb lesz elmagyarázni, mint eredetileg gondoltam. Halvány fogalmam sincs, milyen az ő világa, vagy milyen pénznemet használnak odaát. Felnézek a jóképű arcára, bizonytalanul abban, mi lehet számára ismerős.

– Persze, mihez hasonlítsam?

– Esetleg egy étkezés értékéhez? – javasolja, sötét szeme figyelmesen pásztázza az arcomat.

Elgondolkodom egy pillanatra, gyors fejszámolást végezve. – Nos, ez az étel típusától és minőségétől függ. De egy viszonylag jó minőségű étkezésért, amelyet nem magadnak készítettél el otthon, hanem egy szakember csinált, körülbelül huszonöt dollárt kell fizetni.

Caspian lenéz a fekete képernyőre a kezemben, átgondolva a részletes magyarázatomat. – Tehát egy telefon, vagy legalábbis ez a darab, nagyjából egy hónapnyi esti étkezés értékével mérhető össze, ha szakembernek fizetsz érte?

Bólintok, lenyűgözve a gyors számolási készségétől. – Igen, nagyjából stimmel.

– És ez itt nagy összegnek számít? – folytatja a fáradhatatlan kérdezősködést, kíváncsisága látszólag határtalan.

Ismét vállat vonok, és a telefont biztonságosan visszacsúsztatom a zsebembe. – Néhányaknak igen. Caldwell polgármester ott valószínűleg meg sem érezné a költségét. Valószínűleg több telefonja is van. Számomra sokkal jelentősebb tétel, mivel jóval kevesebb pénzt keresek, mint ő. Teljes munkaidőben dolgozom, de ez a telefon valószínűleg kiteszi... hmm, a havi jövedelmem körülbelül egynegyedét. Talán többet is. – Összefonom a karomat, érezve, ahogy az éjszakai levegő nyirkos hidege átszivárog a vékony ruhámon. – Van egy folyamatos díj is, havonta úgy hatvan dollár, hogy fenntartsd a kapcsolatot, amely lehetővé teszi, hogy másokkal érintkezz.

Mindent megteszek, hogy elmagyarázzam a telefontulajdonlás technikai részleteit anélkül, hogy túl unalmasnak hangzana. Caspian lassan bólint, csüng minden egyes szavamon. Úgy tűnik, lenyűgözik a magyarázataim olyan dolgokról, amelyeket én minden áldott nap természetesnek veszek. Nem fogok hazudni, van valami izgalmas abban, hogy a teljes, osztatlan figyelmét nekem szenteli.

– Értem. – Caspian elgondolkodónak tűnik, végigsimít a sötét haján. A hanyag mozdulat bosszantóan vonzó. Aztán olyan hirtelen, hogy szinte beleszédülök, új témára vált: – A polgármesteretek említette, hogy a jelenléted itt az autó hibájának köszönhető. Mit jelent ez?

Bosszúsan sóhajtok, tönkretett estém frusztráló emléke azonnal a felszínre tör. – Azt jelenti, hogy a kocsim felmondta a szolgálatot. Az autó az, amivel egyik helyről a másikra jutunk.

Caspian arca felragyog a megértés hirtelen szikrájától. – Az autó tehát egyfajta állat vagy ló?

Hangos nevetés szakad ki belőlem, a hang halkan visszhangzik a csendes tisztáson. – Nem, egy autó nem élő lény. Valami olyasmi, amit az emberek építettek.

A sűrű fákon túlra mutatok Caldwell polgármester elegáns fekete autója felé, amely kissé távolabb parkol a földúton, és még mindig rögtönzött asztalként szolgál a fényes lámpának.

– Mi errefelé nem igazán lovagolunk, kivéve talán néhány tehetős embert, aki szórakozásból teszi, vagy néhány gazdát a vidéki területeken. Az autók még a telefonoknál is sokkal drágábbak, de tényleg elengedhetetlenek a közlekedéshez. Bár ott van még a busz is, gondolom. A busz olyan, mint egy autó, de egyszerre több tucat ember utazhat rajta, míg a legtöbb autóba egyszerre csak körülbelül öt ember fér el – teszem hozzá, igyekezve világos képet festeni a számára.

Caspian tágra nyílt szemmel hallgat, úgy bámulva a távolban álló sima fémgépezetet, mintha egy mágikus vadállat lenne, amely békésen szunyókál az erdőben.