Szemszög: egyes szám első személy.

A víz körülöttünk nehéz, feszültséggel teli csendben dermed meg. Hatalmas keze körülöleli a csuklómat, de a megkerülhetetlen szorításból hiányzik az a ragadozó él, amire számítottam. Ahelyett, hogy vízi sírba rántana, a sellőférfi félelmet nem ismerve visszavezeti a kezemet, hogy az ismét laposan pihenjen hasának feszes vonalán. Egy monumentális, másodperc töredéke alatt meghozandó döntés borotvaélén lebegek. Jobb kezemben a nehéz altatófecskendőt szorítom – az emberi kontroll, az intézményi biztonság és a klinikai távolságtartás legfőbb szimbólumát. A bal kezem alatt, közvetlenül a testéhez simulva, egy rejtélyes vízi csúcsragadozóval való, békés interakció páratlan tudományos lehetősége rejlik.

Száguldó elmém sorra veszi a lehetőségeket. Ha a nyakába döföm a tűt, az garantálja a közvetlen biztonságomat, és visszaállítja a határt a tudós és a kísérleti alany között. Ha leengedem, átlépem a megbocsáthatatlan vonalat az ismeretlen, veszélyes területre. De ez az akadálytalan fizikai intimitás hívogat. Az éles, égő kíváncsiság legyőzi a belém ivódott önfenntartási ösztönt. Kommunikálni próbál? Vagy egyszerűen csak élvezi az érintésem érzetét? Lassan engedem, hogy a jobb karom az oldalamhoz süllyedjen. Leengedem a nyugtatós fecskendőt, megadva magam a feltáratlan fizikai birodalomnak, ahová hívogat.

Elfogadom ennek az intim találkozásnak a feltételeit, és elkezdem nyíltan felfedezni lenyűgöző testét. Elmém megpróbálja orvosi pontossággal katalogizálni lehetetlen fiziológiáját, hogy fenntartsa a professzionalizmus omladozó látszatát. Laposan rásimítom a tenyeremet, elámulva a hegyes ujjaim alatt érezhető, zökkenőmentes átmenet biológiai képtelenségén. Törzsének felső fele meleg, hajlékony, puha, emberi jellegű hús. Közvetlenül alatta kemény pikkelyek egymásba fonódó védőpáncéljává alakul, amely beborítja alsó felét. A tartály vizén áthatoló, környezeti klinikai megvilágításban ezek a strapabíró pikkelyek befogják a fényt, és lenyűgöző, irizáló óceánkék és mélytengeri zöld árnyalatokban csillannak meg.

Kezem finom vonalakat húz törzsének izmos kontúrjain. Végigsimítom erőteljes, kidolgozott hasizmait. A kőkemény barázdák nyers, kézzelfogható bizonyságai annak a fizikai erőnek, amellyel a zúzó óceáni mélységekben rendelkezik. Felfelé haladva közelebb hajolok. Tanulmányozom a vastag nyaka két oldalán ritmikusan táguló, szinte láthatatlan kopoltyúkat. Érzem a víz egyenletes lüktetését, ahogy hatékonyan áramlik át az apró réseken. Ez szürreális, tapintható emlékeztetőként szolgál vízi természetére.

Tenyereimet széles mellkasának közepére fektetem. Mély szívverésének megnyugtató, erős dobbanása a bőrömnek ütődik. Ritmikus dobként visszhangzik a bordakosarában, vigasztaló meleget árasztva a bensőjéből, ami ezt a szürreális lélektani élményt tagadhatatlan biológiai valóságba horgonyozza. Kezem még lejjebb siklik teste nedves hosszán, végigsimítva hatalmas, feltekeredett farkának éles, szívós, páncélozott pikkelyeit, ahogy az finoman ringatózik a tartály áramlataiban.

A pszichológiai dinamika megváltozik a homályos térben. A sellőférfi nem csupán passzívan tűri ezt az anatómiai vizsgálatot. Figyel engem. Minden apró mozdulatomat és habozásomat olyan kimért intenzitással figyeli, ami elrabolja a tüdőmben maradt kevéske oxigént.

Sötét, feneketlen szeme olyan mélységet rejt, amely dacol az alapvető emberi felfogással. Tekintetében átható intelligencia ég, amely olyan összetett megértést sugall, ami áthidalja a két különböző fajunk közötti hatalmas evolúciós szakadékot.

Egy paradigmaváltó felismerés rázza meg tudományos alapjaimat. Ő több mint egy elszigetelt vizsgálat egyszerű alanya. Érző lény, aki teljes mértékben tudatában van felettem gyakorolt mágneses vonzerejének, és mély, megfontolt szándékai vannak. Ahogy egyre mélyebbre vonódom valódi természetének bódító összetettségébe, a professzionalizmusom megmaradt klinikai látszata is szertefoszlik.

Remegő ujjaim felemelkednek. Végigsimítom állkapcsának és arcának markáns, szimmetrikus, férfias vonalait. Hüvelykujjamat lecsúsztatom kiugró kulcscsontjának széles, erős vonulatára. Nyers, ragadozó vonzerejének és a váratlanul megmutatkozó érzelmi sebezhetőségének paradox egyensúlya teljesen magával ragad. Agressziónak nyomát sem mutatva engedi gáttalan érintésemet. Megbabonáz a mélység e vad teremtménye.

Kézzelfogható vizsgálatom csendes, nehéz intimitása megtörik. Mély, gurgulázó morajlás tör fel széles mellkasának kiismerhetetlen mélységeiből. A mély, zengő dorombolás hangereje és fojtogató akusztikai intenzitása egyre nő. Úgy vibrál a környező vízen keresztül, mintha én magam is belülről kifelé rezegnék. Maguk a csontjaim rezonálnak harmonikusan mély hívásának elsöprő, ősi frekvenciájával. A medence hűvös mélysége ellenére perzselő forróság önt el. Sűrű adrenalin árasztja el az ereimet. Hirtelen feltámadó, növekvő szorongással tűnődöm azon, vajon vándorló kezem nem ment-e túl messzire, vajon biológiai felfedezésem állandó súrlódása nem izgatja-e fel őt fizikailag és szexuálisan.

Mielőtt ez a hátborzongató gondolat egyáltalán végigfuthatna zakatoló agyamon, erőteljes teste reagál. Izmos csípőjének pontos anatómiai középpontjában egy sajátos, finom, egymásba fonódó pikkelyfolt kecsesen elmozdul. A pikkelyek szélesre nyílnak.

Félreérthetetlenül feltárják hímvesszőjét a nyílt víznek és megdöbbent, odaszegezett tekintetemnek.

Megdermedek. Gondosan ápolt tudományos távolságtartásom utolsó foszlánya is nyomtalanul elpárolog a semmibe. Puszta, hamisítatlan lenyűgözöttséggel bámulom az előttem feltáruló nyers anatómiai kinyilatkoztatást. A fedetlen szerv megdöbbentően áramvonalas, ijesztően vastag, és fenséges, funkcionális kialakításában egészen idegen. Erős tövénél tömör, mély matt fekete. A szín zökkenőmentesen fakul világosabb, élénk karmazsinvörös árnyalatba a jellegzetesen elkeskenyedő hegy felé. Teljes, megnyúlt, merev szerkezete biológiailag a mélytengeri párosodás nagy nyomású, súrlódásmentes környezetéhez látszik idomulni.

Hatalmas alsótestét szándékosan, finom, nehéz rándulással mozdítja meg. Halvány, bonyolult szerves mintázatok válnak láthatóvá impozáns, kiemelkedő hosszán. Ezek az összetett minták enyhén kiemelkednek a sima, idegen bőrből, pontosan úgy festve, mint a forró vértől vizuálisan lüktető, finom, megduzzadt erek hálózata. Lágyabb, bársonyos pikkelyek sűrű csoportja öleli körül az impozáns struktúrát a széles tövénél, szelíd átmenetet képezve hasának keményebb páncélzatából.

A látvány rövidre zárja a racionális agyamat. Heves, gyötrő testi viszketés ébred közvetlenül az ujjbegyeimben. Emésztő, irracionális, égő vágy sürget, hogy fizikailag is felfedezzem rejtett anatómiájának ezt az utolsó, legintimebb darabját.

Belső vészcsengő sikolt a fejemben.

„Állj! – dorgálom meg magam szigorúan saját elmém visszhangzó zugaiban. – Túl messzire mész. Ez tiszta őrület. Megbocsáthatatlan vörös vonalat lépsz át.”

De az ősi biológiai késztetés, hogy feltárjam legféltettebb mélységeit, túl erősnek bizonyul. Kétségbeesetten próbálom fenntartani a professzionális józanság valamiféle halvány látszatát, ezért görcsösen kapaszkodom egy gyenge belső racionalizálásba.

„Kutatás – sikoltja védekezőn az elmém. – Maradjon szigorúan hideg, klinikai és tömör.”

Bebeszélem magamnak, hogy elhivatott kutatóként rendíthetetlen tudományos kötelességem megragadni ezt a rendkívüli, soha vissza nem térő alkalmat. Mindent meg kell tudnom egyedülálló szaporodásbiológiájáról. Meggyőzöm magam arról, hogy léteznek sokkal rosszabb, veszélyesebb módjai is annak, hogy életképes spermamintát vegyünk egy ilyen félelmetes ragadozótól. Ráadásul az interakció szélsőséges természetével kapcsolatos minden megmaradt etikai kétséget eloszlat maga a sellőférfi fizikai viselkedése. Sötét szemében mohó, szinte vad tekintet lángol. Törékeny csuklómra fonódó, engesztelhetetlen, forró szorításával tökéletesen kifejezi a folytatásra vonatkozó, egyértelmű, tagadhatatlan kölcsönös beleegyezését. Arra invitál, hogy megadjam neki – és titokban magamnak is – pontosan azt, amit hatalmas, merev teste nyilvánvalóan követel.

Nagyot nyelek, ami fájdalmas gombócként csúszik le a torkomban végleg megrekedt, fojtogató várakozáson keresztül. Érzem, ahogy a szívem kaotikus, süketítő ritmusban verődik könyörtelenül a mellkasom börtönéhez.

„A tudományért” – mondom magamnak.

Belsőleg, kétségbeesett mantraként ismételgetem az üres kifejezést, miközben hiába próbálom megakadályozni, hogy kinyújtott kezem remegjen a rémület és a sötéten kibomló izgalom keverékétől. Megadva magam a pillanat tagadhatatlan gravitációs vonzásának és az ő puszta mágnesességének, lassan, fojtott lélegzettel nyúlok át a nehéz vízen. Határozottan megragadom meztelen kezemmel a sellőférfi vastag, lüktető hímvesszőjét.