Jégfarkasok kórusa vonított a csontvázszerű fák között; a kísérteties hang szinte átszelte a hintó fadeszkáit. Maeva megborzongott, a fogai összekoccantak. Szorosabbra húzta vállán a vastag gyapjúköpenyt. A kis, himbálózó fülke sarkába húzódott, hagyva, hogy a nehéz szövet teljesen elnyelje alakját. A hideg ezen a nyomorúságos vidéken kézzelfogható erővel bírt. A csontjaiig hatolt, s leheletét sápadt köddé változtatta. A dércsípte ablaküvegen túl szürke felhők fojtogatták az eget, végeláthatatlan hóvihart zúdítva a tájra.

Maeva reszkető, kesztyűs kézzel nyúlt előre. Épp csak annyira résnyire nyitotta ki az ablakot, hogy egyetlen, csipkés hópehely sodródhasson be rajta. Sötét bőrkesztyűjén landolt. Figyelte, ahogy a bonyolult jégkristály egy törékeny másodpercig megőrzi formáját, mielőtt sötét vízcseppé olvadt volna.

Becsukta az ablakot, és ráfordította a reteszt, kirekesztve a metsző szelet. Három hét. Három gyötrelmes hete a látvány jottányit sem változott. Végtelen, fojtogató fehér lepel borult mindenre. Mostantól Skovgard volt az új otthona, s a hó a fogvatartója.

Maeva lehunyta a szemét, és mellkasára ejtette az állát. Szüksége volt a köré csavarodó nehéz köpeny melegére. Ha nincs a tűzmágus, Aldous, már napokkal ezelőtt halálra fagyott volna. Valoria királysága, az otthon, amelyből erőszakkal szakították ki, az örök tavasz földje volt. Fényes, élettől lüktető vidék, eleven zöldekbe és meleg aranyba öltöztetve. Soha életében nem volt még téli ruhája. Aldous megszánta reszkető alakját az út korai szakaszában, és ezt a vastag köpenyt, a masszív csizmát meg a prémmel bélelt kesztyűt nyomta a karjába.

A combjának feszülő mély, morajló rezgés zökkentette ki Maevát sötét gondolataiból. Lenézett az ölébe. Nehéz szoknyája közepén ott gömbölyödött Nyra.

Nyra nem közönséges állat volt. Mágikus hómacska volt, és az egyetlen vigaszmorzsa, amelyre Maeva ezen az elátkozott úton lelt. Maeva beletúrta ujjait a makulátlan fehér bundába, gyengéden simogatva a fenevad hátát. Nyra újabb mély, reszelős dorombolást hallatott.

Kaelen király megtiltotta a lovagjainak és paladinjainak, hogy akár egyetlen szót is váltsanak vele. Ez az elszigeteltség Maevát csupán száguldó gondolataival és a hómacska néma társaságával hagyta magára. Aldous elmagyarázta Nyra természetét a könyörület egy-egy futó pillanatában. A mágikus hómacskáknak két alakjuk volt. Jelenleg Nyra csupán egy túlméretezett macskafélének tűnt, de a harci formája akkora volt, mint egy póni, és egy árnyfenevad brutális erejével vetekedett.

Maeva végigsimított a lény hátán, gyengéden kibogozva a Nyra mancsai köré tekeredő ikerfarkakat. A két farok mágikus vérvonalának jele volt. Évekkel ezelőtt egy rejtélyes járvány tizedelte meg Skovgard mágikus hómacskáit, így rendkívül ritkává váltak. A legtöbbjük tiszta fehér volt, feltűnő zöld szemmel, Nyra azonban más volt. Hegyes fülei és ikerfarkainak hegye koromfeketék voltak. Szemei, valahányszor résnyire nyitotta őket, hogy a kinti lovagokra meredjen, félelmetes rubinvörösben izzottak. Aldous azt suttogta, ő volt az alom leggyengébbje, akit Kaelen talált félig megfagyva egy hótorlaszban tizenöt évvel ezelőtt.

Nyra megmozdult, és fekete hegyű orrát még mélyebbre fúrta Maeva gyapjúszoknyájába.

Maeva a hómacskára meredt; kesernyés íz tolult a torkába. Még ezt a rémisztő fenevadat is megmentette a király. Maevát viszont odadobták neki, mint egy darab nyers húst.

Gondolatai visszarántották Valoria tágas termeibe. Az árulás maró kínja még mindig friss, vérző seb volt a mellkasában. A tizenhárom éves háború végül felőrölte Valoria védelmét. Kaelen király seregei eltiporták őket. Bátyja, Darius herceg, Valoria újonnan megkoronázott királya térdre kényszerült. Könyörgött Vasakaratú Kaelennek, hogy kímélje meg a népüket. Békeszerződésért esedezett, hogy véget vessen a vérontásnak.

És mi volt a béke ára? Ő maga.

Darius a saját húgát ajánlotta fel hadizsákmányként. Emberáldozatot, hogy lecsillapítsa a barbár királyt.

Maeva valamivel erősebben mélyesztette ujjait Nyra bundájába, a mellkasa összeszorult a nyomasztó rettegéstől. Emlékezett a tekintetre Kaelen király arcán, amikor Darius előállt az ajánlattal. Kaelen nem tűnt diadalmasnak. Sértettnek látszott; úgy meredt Maevára, mintha piszok volna az acélbetétes csizmája alatt, aki még arra sem méltó, hogy a rabszolgája legyen. És mégis aláírta az egyezményt. Odalépett hozzá, masszív keze csontzúzó erővel szorult a karjára, és egyetlen visszapillantás nélkül vonszolta ki a tanácsteremből.

Most egy olyan férfi birtokában volt, akit az egész kontinens szörnyetegnek nevezett. A skovgardiak legendás hírnévnek örvendtek Aldor kontinensén. Hatalmas termetű, vad emberek voltak, akik kiválóan boldogultak a zord pusztaságban is. Vasakaratú Kaelen pedig a legfőbb uralkodójuk volt. A valorai katonák tábortűz mellett suttogott meséi könyörtelen mészárosként festették le, akinek a szívét gleccserjégből faragták.

A hintó felnyögött, amint a kerekek egy hó alatti rejtett keréknyomba döccentek. Maeva megingott, s vállát a fagyos fafalnak vetette, hogy megtartsa egyensúlyát. Az elszigeteltség felért az őrülettel. Gördülő börtönének deszkáin túlról hallotta a csatalovak tompa dobogását és a konvojt vezető paladinok egy-egy éles kiáltását. Odabent csupán a fojtogató csend honolt és a hómacska ritmikus dorombolása.

Az elmúlt három hét nagy részét ebben a szűkös térben töltötte. Itt aludt, a köpeny alá gubózva. Itt fogyasztotta el szűkös fejadagját, száraz kenyeret és sózott húst gyűrve le a torkán, miközben a fagyos levegő az arcába mart. Kaelen kifejezett engedélye nélkül tilos volt elhagynia a hintót, ő pedig egyszer sem adta meg azt. Kevésbé bánt vele hadifogolyként, mint inkább ládába zárt, kóros állatként.

Neheztelése háborúban állt a rettegésével. Ő Valoria hercegnője, Maeva volt. Selyem, melegség és a virágzó jázmin édes illata vette körül gyerekkorában. Mostani valóságát befagyott folyók, végeláthatatlan fenyvesek jelentették, és egy olyan jövő, amelyet egy puszta létezését is megvető férfi diktált. A hercegnői rangját abban a pillanatban vetkőztették le róla, mikor Kaelen kivonszolta Valoria kapuin. Mostanra nem volt egyéb, mint egy barbár király rabszolgája.

Minden figyelmeztetés nélkül a hintó megrándult. A faszerkezet felsírt, ahogy brutális erővel behúzták a féket.

Maeva a szemközti padnak feszítette a kezét, hogy megtartsa magát. A hirtelen zökkenés előrelökte, csizmája megcsúszott a padlódeszkákon. Nyra éles, fémes hangon fújtatott. A hómacska leugrott Maeva öléből, karmai a bársony kárpitba mélyedtek.

Odakint mély hangok zűrzavara tört ki. Férfiak káromkodtak a torokhangú skovgardi nyelven. Nehéz csizmák csikorogtak a mély hóban.

Mielőtt Maeva lecsillapíthatta volna száguldó szívverését, a hintó nehéz ajtaja feltárult, nekicsapódva a külső keretnek. A jeges szél beüvöltött a fülkébe, felkavart hópelyhek forgatagát hozva magával. Nyra nem habozott. A hómacska kiugrott a nyitott ajtón, és eltűnt a vakítóan fehér vadonban.

Maeva a fapad szélébe kapaszkodott, lélegzete a torkán akadt. Épp arra készült, hogy kérjen egyetlen rövid percet odakint, csak hogy kinyújtóztathassa elgémberedett lábait, és érezze a szilárd talajt a csizmája alatt.

Akkor egy hatalmas árnyék zárta el az ajtónyílást.

Kaelen király lépett a hintóba.

A szűkös belső tér hirtelen fojtogatóan parányivá zsugorodott. Valóságos emberhegy volt, legalább két méter magas. Puszta termete miatt le kellett hajtania a fejét belépéskor. Nehéz páncélt és prémeket viselt, amitől a válla szinte valószínűtlenül szélesnek hatott. Hosszú, éjfekete haja a vállára omlott, a hagyományos skovgardi harcos viselet szerint összefogva. Sötét szakáll keretezte gránitból faragott állkapcsát.

Egy szót sem szólt. Egyszerűen lezöttyent a vele szemközti padra.

Maeva keze tüstént reszketni kezdett. Tenyerét a combjához szorította, kétségbeesetten próbálva leplezni a félelmét.

Ez volt az első alkalom, hogy betette a lábát a hintóba azóta a nap óta, hogy behajította őt ide. Ez idáig csatalován ült a konvoj élén, vezetve a tűzmágust, a hét paladint és a lovagokat a hóviharon át.

Maeva tekintetét a férfi nehéz bőrcsizmájának kopott orrára szegezte. A csend nyúlt, sűrűn és nyomasztóan. A feszültség a szűk térben élő, lélegző lényként fonódott a torkára.

Lassan kényszerítette a tekintetét felfelé, hogy szemügyre vegye a férfi arcát.

A király végtelenül kimerültnek tűnt. Sötét, zúzódásszerű árnyak tapadtak a szeme alatti bőrre. A fáradtság mély barázdákat vésett a szája sarkába. Mindössze huszonhat telet élt meg, de a tizenhárom éves háború súlya éveket öregített rajta. Életének felét vérben és acélban fürödve töltötte. Egy röpke másodpercig Maeva úgy hitte, megpillant valami emberit a megkérgesedett külső alatt. Ha a háború nem emészti fel a fiatalságát, talán kedves ember lehetett volna. Talán még jóképű is.

Aztán a férfi sötét, feneketlen fekete szeme rászegeződött.

Az illúzió szertefoszlott.

A kimerültség minden nyomát egy szempillantás alatt elnyelte a gyűlölet, mely oly tiszta és intenzív volt, mint egy testi csapás. Állkapcsa megfeszült, izmai hevesen rándultak a szakálla alatt. Csorbítatlan undorral meredt rá, mintha nő helyett gennyedő seb volna. Olyan férfi pillantása volt ez, aki a leggyűlöltebb ellenségét nézi.

Maeva úgy érezte, mintha egy láthatatlan tőr fúródna egyenesen a mellkasába. Elakadt a lélegzete. A férfi megvetésének puszta ereje fojtogató volt. Nem értette. Ő csupán egy gyalog volt. Miért nézett rá úgy, mintha személyesen ő mészárolta volna le a népét?

Lenyelte a torkában növekvő gombócot, és elszakította a tekintetét; mereven bámulta az ablak rozsdás fémreteszét. Nem engedhette meg, hogy a férfi meglássa, milyen mélységesen retteg a tekintetétől.

Mély, állatias morranás szakadt fel Kaelen mellkasából. Morfondírozott valamit az orra alatt; szavai nyersen és bántón hatottak a csendes fülkében.

Maeva szeme az ablak reteszére tapadt. „Attól tartok, nem értettem, királyom.”

„Nem vagyok a királyod! Ne hívj így!” – ordításának puszta ereje megremegtette a hintó fadeszkáit.

Maeva hevesen összerezzent, vállát a füléhez húzta. Ökölbe szorította kezét a köpeny nehéz szövetében, körmei félholdakat metszettek saját bőrébe.

Igaza volt. Nem a királya volt. Az új Gazdája volt.

Kaelen előrehajolt, masszív kezeivel a térdét markolta. Kinyitotta a száját, dühös szavak áradata lebegett a nyelvén. De hang nem hagyta el a torkát. Reszkető alakjára meredt, mellkasa szaggatott, nehéz lélegzetekkel emelkedett és süllyedt. A másodpercek gyötrelmes lassúsággal peregtek. Állkapcsa hallható fogcsikordulással zárult be.

„Hogyan szólítsam hát? Felség.” – préselte ki a szavakat halkan Maeva, eltökélten törekedve arra, hogy ne csukoljon el a hangja.

Kaelen elrántotta róla a tekintetét. Kézfeje vastag alsó részét brutális erővel a szemére nyomta, dörzsölve, mintha fizikailag akarná szétzúzni a fejfájását. Hosszú, mély lélegzetet vett, amely betöltötte a szűk hintót.

„A Kaelen király megteszi” – felelte, s hangja nyers, kimerült rekedtségbe csapott át.

Minden további szó nélkül Kaelen talpra szökkent. A hintó megbillent változó súlya alatt. Megragadta az ajtó vaskilincsét, és feltaszította. A dermesztő pusztai szél azon nyomban Maeva védtelen arcába vágott.

Lépett egyet lefelé a mély hóba. Mielőtt elsétált volna, megtorpant, széles hátát felé fordítva.

„Megérkeztünk.”

A szavak felértek egy halálos ítélettel. Pontosan ettől a mondattól rettegett Maeva attól a pillanattól fogva, hogy a kerekek először gördültek ki Valoriából.

Átkúszott a padon, arcát a kis ablak jeges üvegéhez nyomva. Szíve őrült ritmust vert a bordái mögött. Felkészült arra, hogy meglátja a legendás Uralkodói Várt. Hatalmas kőfalakra, tornyosuló vaskapukra számított, egy szétterülő városra, tele Skovgard hatalmas termetű barbárjaival.

Ehelyett semmit sem látott.

Csak ősi, égbe nyúló téli tölgyek álltak ott, nyögve a nehéz hótakaró súlya alatt. A csontvázszerű ágak összefonódtak, sötét, nyomasztó sátrat vonva a fejük fölé. A terep meredek és vadregényes volt, a szűzi, háborítatlan fehérség megtöretlen tengere borította. Nyomoknak se híre, se hamva. Nem szállt fel füst távoli kéményekből. Nem volt semmiféle vár.

Hatalmas, üres, fagyott pusztaság terült el előttük. A semmi legközepén jártak.

„Hol?” – kérdezte Maeva, hangja megbicsaklott a színtiszta értetlenségtől és a feltörő pániktól.

A nyitott ajtó felé fordította a fejét, választ keresve.

De Kaelen király már eltűnt a fák között, magára hagyva őt a vadon fojtogató csendjében.