DANTE SZEMSZÖGE

Az állkapcsom görcsösen megfeszült, ahogy a mosdóban történtek emléke nem tágított a fejemből. Az ereimben lüktető forróság még mindig forrt, sűrűn és követelőzőn, képtelenül a lecsillapodásra. A lány, aki az imént fonta puha, nedves száját a faszom köré, és kergetett az őrület határára, Marcus gyereke volt. A néhai legjobb barátom lánya. Ő volt az, akit meg kellett volna védenem, akit a lányomnak kellene neveznem, nem a kiscicámnak.

Halkan káromkodtam az orrom alatt, küzdve a hirtelen bűntudat hullámával, ami elöntötte a mellkasomat. Mit gondolhat most rólam? Hogyan nézhetne rám valaha is gyámként vagy apafiguraként, amikor a faszom íze még ott kísért a szájában? Hogyan tehetném úgy, mintha a védelmezője lennék, miközben már megízleltem az édes, nedves nedveit az ujjaimon? Kezdtem elveszíteni az eszemet, mert a torkomat kaparó bűntudat ellenére sem akartam, hogy itt véget érjen.

Az emlék, ahogyan a nyelve oly naivan, mégis oly tökéletesen kavargott a faszom körül, még inkább megkívántatta velem. A pinája puszta szűkössége semmihez sem volt fogható, amit valaha éreztem. Szűz volt, túlságosan szűk és tapasztalatlan, alig tudta, hogyan kell rendesen leszopni egy faszt, mégis percek alatt a fellegekbe repített. Kétlem, hogy vissza tudnám fogni magam attól, hogy teljesen magamévá tegyem, ha a közelemben marad.

Veda a lány felé fordította éles tekintetét, a szemöldökét ráncolva.

– Genevieve! Miért nem üdvözlöd? Illene hálát mutatnod!

Genevieve azonnal lesütötte a szemét, a vállai enyhén remegtek.

– Bocsásson meg, uram. Elfeledkeztem az illemről – a hangja megbicsaklott, és láttam, mekkora erőfeszítésébe telt kipréselni a szavakat a torkán.

Veda gyorsan rám nézett, a kezei pánikszerűen repdestek.

– Nagyon sajnálom, uram, máskor nem ilyen. Én...

– Nem kell magyarázkodnia, Veda – mondtam, és egy nyugodt kézmozdulattal félbeszakítottam. – Genevieve nyilvánvalóan ideges. Gyere, ülj ide mellém!

Odaintettem magamhoz, ő pedig finoman lehajtotta a fejét, kerülve a tekintetemet. Amikor becsúszott a közvetlenül mellettem lévő üres székre, a szívverésem felgyorsult. Édes, virágos parfümje azonnal megcsapta az orromat, felkorbácsolva a gyomromban az éhséget, és a faszom keményen lüktetni kezdett a nadrágomban.

Veda felemelte a villáját, és körbenézett az asztalnál.

– Kezdhetünk?

Mindannyian enni kezdtünk, de a figyelmem teljesen szétesett. Az, hogy ott ült közvetlenül mellettem, tiszta kínzás volt. Az illata minden lélegzetvétellel megtöltötte az orromat, és szinte lehetetlen volt ellenállni a vágynak, hogy becsúsztassam a kezem az asztal alá, a csupasz combjára tegyem, és simogassam a bőrét.

Oldalról néztem rá, szemügyre véve a vonásait. Nehéz volt elhinni, hogy Genevieve ilyen gyönyörű, elegáns fiatal nővé cseperedett. Megdöbbentően hasonlított az édesanyjára, mégis volt benne valami teljesen egyedi. A bőre hihetetlenül világos volt, szinte hófehér, ami még jobban kiemelte a vonásait. Tökéletes, szabályos fogsora volt, pisze orra és egy pár igéző mogyoróbarna szeme, amely természetes vonzerőt árasztott. Bordóvörös haja lágy, nehéz hullámokban omlott le a derekáig, néhány kósza tincs pedig ovális arcát keretezte.

Finom ezüstnyakláncot viselt a nyakán, dús szemöldöke és sűrű szempillái pedig gyönyörű keretbe foglalták feltűnő szemét. De a telt, rózsás ajkai voltak azok, amelyek magukra vonták a tekintetemet. Még mindig kissé duzzadtak voltak, puhák és hívogatóak, gyakorlatilag a számat követelték. Testhezálló, szív alakú dekoltázsú fehér ruhát viselt, amely homokóra alakjának minden domborulatát kihangsúlyozta, és éppen a térde felett ért véget, felfedve sima, csábító combjait. A látványtól felforrt a vérem. Legszívesebben rögtön rászegeztem volna erre az asztalra, és belécsúsztam volna. Sokkal szebb volt, mint amit valaha is elképzeltem.

***

GENEVIEVE SZEMSZÖGE

A gyomromba szállt a szívem abban a pillanatban, hogy beléptem az étkezőbe, és megláttam a férfit a mosdóból, aki ott ült a családommal. Senkinek sem kellett megmondania, ki ő. Azonnal tudtam. Ő volt Mr. Dante, apám régi barátja, a férfi, akinek át kellett vennie a gyámságomat.

Sötét szemei rám tapadtak a belépésem pillanatától fogva, és tekintetének súlya szinte elviselhetetlen volt. Olcsónak éreztem magam, és mélységesen szégyelltem magam. Valahányszor rápillantottam, láttam a nyers, nehéz vágyat égni a szemében, amitől a lélegzetem sekélyessé és egyenetlenné vált.

A hatalmas, gazdag férfi, aki a távolból támogatta a családomat, pontosan ugyanaz a férfi volt, akinek a faszát olyan mohón vettem a számba a mosdóban. Egyetlen tiltakozó szó nélkül nyitottam ki neki a számat. Mit gondolhat most rólam? Könnyűvérű lánynak tart? Egy olcsó ribancnak, aki odaadta magát egy idegennek egy nyilvános vécében?

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, elszorítva a mellkasomat, míg a nagynéném éles hangja ki nem zökkentett belőlük. Éppen a tisztelet hiánya miatt szidott le, de Dante azonnal közbelépett, elhallgattatva őt. A bennem lévő félelem és bűntudat csak nőtt, amikor egyenesen rám nézett, és azt mondta, üljek közvetlenül mellé.

Az asztal túloldalán a nagybátyám és az unokatestvérem, Rosalinda gyilkos pillantásokat vetettek rám. De most az egyszer csendben maradtak. Ma nem tehettek velem semmit. Dante hatalmas befolyással bírt, és még anélkül is, hogy ismertem volna a teljes hátterét, a puszta jelenléte egyértelművé tette, hogy olyan ember, akivel senki sem mer ujjat húzni.

Leültem a mellette lévő székre, és hirtelen éles sajgás lüktetett a combjaim között. A pinám máris nedves lett pusztán attól, hogy ilyen közel voltam hozzá. Nem így képzeltem el az első találkozást a gyámommal. Jelenleg ahelyett, hogy a jövőmre gondoltam volna, alig tudtam másra figyelni, mint a kezei emlékére, és az égő vágyra, hogy elvegye a szüzességemet.

Dante kézbe vette az evőeszközöket, és gyakorlott, elegáns mozdulatokkal enni kezdett.

– Hogy áll Gen a tanulmányaival? – kérdezte Veda nagynénémet.

A mellkasom összeszorult a becenév hallatán. *Gen.* Máris becézett.

Veda nagynéném kihúzta magát, buzgón igyekezve a kedvében járni.

– Nagyon jól, uram. Az utolsó évét végzi a középiskolában. Két hét múlva teszi le az érettségi vizsgáit.

– Ez remek – felelte Dante kurtán, parancsoló hangon.

Minden kimondott szavának mély, tekintélyt parancsoló súlya volt. Nem kellett felemelnie a hangját, hogy magára vonja a figyelmet; a belőle áradó természetes hatalom betöltötte az egész szobát, mindenki mást jelentéktelenné téve körülötte.

Warren nagybátyám megköszörülte a torkát, megpróbálva bekapcsolódni a beszélgetésbe.

– Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha Vieve és Mr. Dante beszélnének?

Dante lassan felé fordította a fejét, és hideg, metsző pillantást vetett a nagybátyámra. A nézése olyan éles volt, hogy szinte kettéhasította a levegőt, így a nagybátyám azonnal befogta a száját, és a tányérjára meredt.

Végigfutott a hátamon a hideg. Pontosan tudta, hogyan kell egyetlen pillantással elhallgattatni másokat. Egyértelműen nem én voltam az egyetlen, akire hatással volt a fojtogató jelenléte. Ez a férfi olyan volt, mint egy halandók között ülő isten, és szemernyi kísérletet sem tett arra, hogy leplezze a fölényét.

Dante visszavezette a tekintetét az asztalra, a hangja sima volt.

– Gent és engem a mától kezdve a világ összes ideje vár. Nem szükséges erőltetnie a beszélgetést.

A szavai a várakozás borzongását küldték egyenesen a lényem mélyére. Tudtam, hogy a kijelentése mögött kétértelműség rejlik. Most, hogy már megízleltük egymást abban a mosdóban, nem volt visszaút a normális gyám-lánya kapcsolathoz. Az egyetlen dolog, ami ránk várt, hogy alkalmat találjunk a kettesben létre, és kielégítsük az éhséget, amit elindítottunk.

Az étkezés hátralévő része feszült, nehéz csendben telt. Valahányszor Dante a gyümölcsleves poharáért nyúlt, a tekintetem ösztönösen követte a kezét. Nem tudtam levenni a szemem az ujjairól. Hosszúak, vastagok és kérgesek voltak. Pontosan ugyanezek az ügyes ujjak dörzsölték olyan könyörtelenül a nedves csiklómat, kétségbeesett, magas nyögéseket kényszerítve ki a torkomból.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy lassan kortyol a vörösborából. A torka megmozdult, miközben nyelt, és hirtelen egy szégyenteljes gondolat villant át az agyamon. Forróság hulláma öntötte el az alhasamat. Nem bornak kellene lennie annak, amit lenyel. Azt akartam, hogy az én nedveimet ízlelgesse, hogy ugyanezzel a sötét vággyal igyon belőlem, miközben én nézem őt, és a nevét nyögöm. Tudtam, hogy ez helytelen. Apám legközelebbi barátja volt, nekem pedig a gondviselése alatt kellene állnom. De a fizikai sóvárgás túl erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.

Veda nagynéném rám nézett, megtörve a csendet.

– Ízlik az étel, Vieve?

Gyorsan pislogtam, udvarias mosolyt erőltetve az arcomra.

– Igen, Veda néni. Nagyon finom.

Veda néni boldogan bólintott, és tovább beszélt, főként csak azért, hogy kitöltse a csendet. Most láttam először Warren nagybátyámat és Rosalindát ilyen csendesnek egy családi vacsora alatt. Normális esetben gúnyos megjegyzéseket tennének, rajtam gúnyolódnának, és még a levegővételt is megnehezítenék számomra. De ma emberükre akadtak. Dante jelenléte teljesen eltiporta a megszokott gőgjüket.

Miután befejeztük az evést, a tányérokat elvitték, és visszatért a csend. A semmiből Veda néni kíváncsi tekintettel fordult felém:

– És hogy sikerült a randevúd Jareddel?

A kérdés a levegőben lógott, és az egész szoba mintha megfagyott volna. Hideg rettegés öntött el. Éreztem, ahogy Dante tekintete azonnal az arcom oldalára tapad, élesen és nehezen, mint a vas. Nem hittem el, hogy a nagynéném épp most hozta fel Jaredet, előtte.

Megpróbáltam egyenletesen tartani a hangomat, és egy apró, feszült mosolyt villantottam felé:

– Rendben volt, Veda néni.

Elégedetten bólintott, de nem bírtam megállni, hogy ne lopjak egy gyors pillantást Dantéra. Az állkapcsa olyan erősen megfeszült, hogy a csont élesen kiugrott a bőre alatt. A szeme hideg, veszélyes haraggal teli mélységgé sötétült. Dühöngött. A testéből áradó birtokló féltékenység kézzelfogható volt, bár nem tudtam eldönteni, hogy azért haragudott-e, mert van barátom, vagy egyszerűen utálta a gondolatot, hogy egy másik férfi hozzáérhet ahhoz, amire ő már igényt tartott.

***

Mire visszaértünk a házhoz, a nap már lement, és a helyzet valósága végre tudatosult bennem. Dante visszakísért minket, hogy biztosítsa a zökkenőmentes átköltözésemet. Hivatalosan is beköltöztem az otthonába, magam mögött hagyva az egyetlen életet, amit valaha ismertem. Mindig is ez volt a megállapodás közte és az apám között, és én éveken át vártam erre a napra. De most, a mosdóban történtek után, a költözés teljesen más érzéssel töltött el. Veszélyes, sötét ígérettel volt tele.

Ugyanakkor nehéz szomorúság telepedett a mellkasomra. Hiányozni fog Veda néni. Az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy felneveljen, megvédjen Warren nagybátyám és Rosalinda kegyetlenségének legrosszabb megnyilvánulásaitól, és egyszer sem éreztette velem, hogy nem kívánt teher lennék.

A bőröndjeimet már levitték az előcsarnokba.

Dante a bejárati ajtó közelében állt, mély, reszelős hangja visszhangzott a csendes térben.

– Készen állsz, Genevieve?

A lábaim elgyengültek a hangja hallatán, az érintésének emléke halk borzongást futtatott végig a testemen.

– Csak egy pillanat, kérem – mormoltam.

Lassan léptem egyet Veda néni felé, a szívem sajgott.

– Tényleg vele kell mennem? – kérdeztem halkan, felnézve rá.

– Igen, Vieve. Mened kell – mondta lágy hangon, miközben meleg tenyerét az arcomra simította. A hüvelykujját a bőrömhöz dörzsölte, a szeme csillogott a visszafojtott könnyektől. – Apád mindig is azt akarta, hogy vele légy. Dante megfelelően gondoskodik majd a gyámságodról, és úgy vigyáz rád, mintha a sajátja lennél.

– Olyan nagyon fogsz hiányozni – mondtam, előrehajolva, és átkarolva a derekát.

Szorosan magához ölelt, hosszan, gyengéden veregette a hátamat, mielőtt hátralépett volna. Szipogott egyet, elpislogva a könnyeit.

– Te is hiányozni fogsz nekem, drágám. De nem tűnök el. Eljövök majd meglátogatni téged, és te is bármikor visszajöhetsz hozzám, amikor csak akarsz.

Bólintottam, lenyelve a gombócot a torkomban. Amikor elengedte a kezemet, megfordultam, hogy Warren nagybátyámra nézzek. Ahogy várható volt, fel sem nézett, hogy elköszönjön, teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet.

Rosalinda előrelépett, különös, mézesmázos mosollyal az arcán.

– Válthatnék veled pár szót, mielőtt elmész?

Meglepődtem a hangnemén. Soha nem mutatott felém egyetlen szikrányi kedvességet sem, és azon tűnődtem, vajon végre ráébredt-e arra, hogy többé nem fogunk egy fedél alatt élni.

Odaléptem hozzá, ő pedig hirtelen egy szoros ölelésbe vont.

Közel hajolt a fülemhez, és a hangja halk, mérgező sziszegéssé halkult:

– Köszönöm, hogy bepakoltad a cuccaidat, és eltakarodsz a büdös picsába a házamból, Vieve. Soha a büdös életben nem fogsz hiányozni. Végre megkaphatom anyám osztatlan szeretetét anélkül, hogy osztoznom kellene rajta egy árvával. Húzz a picsába innen, és meg se próbálj visszajönni!

Nagyot nyeltem, a mellkasom összeszorult, miközben kibontakozott az ölelésből. Kifejezéstelenül tartottam az arcom, nem hagyva, hogy lássa, mennyire fájtak a szavai. Nem kellett alaposabban megnéznem az arcát ahhoz, hogy tudjam: a tiszta elégedettség tükröződik rajta.

Udvarias mosolyt erőltettem az ajkamra, elfordultam tőle, és visszasétáltam Dante mellé.

Lenézett rám, a kifejezése kifürkészhetetlen volt.

– Mehetünk?

– Igen, kérem – feleltem.

Együtt léptünk ki a házból, és kimentünk a kocsifelhajtóra. Földbe gyökerezett a lábam a szemünk elé táruló látványtól. Egy hét egyforma, csillogó fekete luxusautóból álló flotta várakozott szabályos sorban, a motorjaik halkan duruzsoltak. Teljesen megdöbbenve bámultam a gazdagság ezen fitogtatását. Mindössze három kis táska volt nálam. Kiknek szólt a többi autó? A hatalmának és gazdagságának puszta mértéke letaglózó volt.

Visszafordultam, hogy még egyszer utoljára rápillantsak a házra. Ez volt a hely, ahol az egész gyermekkoromat töltöttem, a hely, amely minden emlékemet őrizte. Most magam mögött hagytam, hogy egy teljesen ismeretlen helyre menjek – egy olyan helyre, ahol teljesen a mellettem álló férfi kénye-kedvére leszek bízva.

A felvezető autó sofőrje előrelépett, kinyitotta a hátsó ajtót, és tiszteletteljesen meghajtotta a fejét.

– Marcello kisasszony.

Visszanéztem Veda nénire, aki a tornácról integetett és puszikat dobált. Még egyszer utoljára visszaintettem neki, miközben bűntudat hulláma csapott át rajtam, ahogy tudatosult bennem, milyen titkokat hallgatok el máris előle. Aztán megfordultam, és beszálltam az autó fényűző hátsó ülésére. Az új életem éppen kezdetét vette.