Írói szemszög.

Aria görcsösen markolta az aranyozott karosszék csiszolt karfáját, ujjpercei csontfehérré váltak a szorítástól. Némán állt, és nézte, ahogy a személyzet tagjai le-föl sietnek a széles, ívelt lépcsőn, karjukban a márkás bőröndjeivel és azzal a néhány személyes holmijával, amit magával vihetett. Ez a hatalmas birtok volt az egyetlen otthon, amit valaha ismert, most mégis kilakoltatták innen.

Mr. Thorne lépett be a szalonba. Egy pohár frissen facsart gyümölcslevet tartott az egyik kezében, és egy olyan ember nyugodt tekintélyét árasztotta magából, aki egy egész birodalomnak parancsol, és nem ismer lehetetlent. „Mi ez a lógó orr, Aria?”

Aria duzzogva biggyesztette le az alsó ajkát. „Hiányozni fogsz, apa. És Brody is hiányozni fog.”

Apja halkan felnevetett. Odalépett a közeli márványasztalhoz, óvatosan letette a poharát, hogy szabaddá tegye a kezeit, majd szélesre tárta a karját. Meleg mosoly enyhítette szigorú vonásait. Aria nem habozott: előrebukott az ölelésébe, és hagyta, hogy a férfi ismerős, erős karjai szorosan körbefonják törékeny alakját. Apja gyengéd mozdulatokkal simította végig ébenfekete haját, próbálva feloldani a vállából áradó merev feszültséget. A megnyugtató apai gesztus azonban semmit sem enyhített a keserű haragon, amelyet a lány oly kétségbeesetten próbált eltemetni magában.

Aria volt a legkisebb gyermeke, az egyetlen lánya, és a túlóvó világa féltve őrzött középpontja. Nemrég vették fel előzetesen álmai egyetemére Seattle-ben. A tökéletes, régóta tervezett elképzelése az volt, hogy végre elköltözik otthonról, és együtt élhet a barátjával, Brodyval, aki már több mint egy éve a városban tanult. Ez az álom azon a napon foszlott darabokra, amikor apja közbelépett. Elrendelte, hogy Vance – a nála jóval fiatalabb legjobb barátja – szigorú felügyelete alatt kell élnie.

Már a gondolat is, hogy Vance fedele alatt kell laknia, újabb nehezteléshullámot ébresztett benne.

Mr. Thorne rettegett a lánya biztonságáért egy idegen városban. Aria alacsony, törékeny termetű volt, hibátlan, sápadt bőrrel, ragyogó mogyoróbarna szemekkel és telt ajkakkal. De a teste volt az, ami igazán veszélyes kísértéssé érett. Parányi dereka volt, amely látványosan szélesedett ki kerek, formás fenékbe és nehéz, telt mellekbe. Apja pontosan tudta, hogyan gondolkodnak a férfiak. Tudta, hogy a teste láttán azonnal megfeszül a férfiak ágyéka, amint belép egy szobába, és nem volt hajlandó megengedni, hogy a lánya csupán egy újabb áldozat legyen a szexuális ragadozók kezében. Az, hogy egyenesen Vance felségterületére küldte, a végső biztosítékot jelentette számára.

Aria kissé elhúzódott az ölelésből, és apja szemébe nézett. „Kérlek, apu, nem lakhatnék mégis máshol, nem Vance-nél? A saját életemet akarom élni. Képes vagyok vigyázni magamra.”

Mr. Thorne mély, kimért lélegzetet vett. „Huszonkilenc éves korom óta ismerem Vance-t. Mellém állt, és a legfőbb szövetségesemmé vált, miután a testvére meghalt. Ő a legjobb barátom, Aria. Tudja, hogyan működik ez a világ, és én nyugodt vagyok, ha az ő fedele alatt tudhatlak. Megvéd bárkitől, aki akár csak rád merészel nézni.”

Aria lenyelte a tiltakozását. Ismerte a megfellebbezhetetlen hangsúlyt apja hangjában. Semmilyen könyörgés, esdeklés vagy sírás nem bírhatta jobb belátásra, ha egyszer kőbe véste a döntését. Az ő szabályai szerint kellett élnie.

Mr. Thorne határozottan megveregette a vállát. „Lemésd a gépedet. Induljunk.”

Aria még egy utolsó, mindent befogadó pillantást vetett a pazar szalonra. A szíve fájdalmasan összeszorult. Valóban hiányozni fog az apja és ennek az erődítménynek a biztonsága. Forró könnyek égették a szemét, azzal fenyegetve, hogy kicsordulnak, de erősen pislogott, visszakényszerítve őket. Ma nem fog sírni.

Kövitte apját a hatalmas bejárati ajtón át, határozott léptekkel haladva a várakozó, páncélozott terepjáró felé. Behuppantak a bőrülésekbe, és a konvoj megindult a magánrepülőtér irányába.

A seattle-i hideg szél vadul tépázta Aria sötét haját abban a pillanatban, hogy lelépett a repülőgép lépcsőjéről. Megtorpant a betonon, hagyta, hogy szemei lecsukódjanak, majd lassan újra kinyitotta őket. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett a felhős égre. A tiszta boldogság hirtelen hulláma áradt szét a mellkasában, elmosva a reggel megmaradt komorságát.

Aria boldogan sóhajtott fel, arcán ragyogó mosoly terült el. „Seattle, megérkeztem!”

A szívében lévő minden fájdalom és frusztráció mintha szertefoszlott volna a hűvös levegőben. Mindig is az volt a leghőbb álma, hogy eljusson Seattle-be, és most végre a saját lábán állt itt.

A zsebében élesen rezgő telefon hangja erőszakosan rántotta ki derűlátó gondolataiból. Benyúlt a kabátjába, és elővette a készüléket. A legjobb barátnője, Chloe volt az.

Chloe hangosan kuncogott a vonal túlsó végén. „Szia, delfinkém!”

Aria végighúzta nehéz bőröndjét a nyüzsgő terminálon, egy csendes ülőhelyet keresve. „Ez a név borzalmas, Chloe.”

Chloe teátrális, magas hangú nevetést hallatott. „Annak az Ariának, akit én ismerek, minden borzalmas.”

Aria felhorkant, és megforgatta a szemét, miközben leült egy üres fém padra. „Megérkeztél már?”

„Igen. Épp most vagyok a reptéren.”

„Változtak a nagy tervek? Mész Brodyhoz?”

Aria mély, feszült sóhajt engedett ki, és hátradőlt a hideg ülésen. „Nem. Apám még mindig ragaszkodik hozzá, hogy Vance-nél lakjak. Ez egy kész rémálom.”

Chloe felnevetett, a hang tompa volt, mintha eltakarná a száját. „Sajnálom, csajszi. De őszintén, ez egyáltalán nem rossz ötlet. Mármint rengeteg nő szó szerint fizetne érte, hogy a helyedben lehessen mellette.”

A poén sikeresen szította fel a mély dühöt, ami már amúgy is mardosta Ariát. Tiszta undorral forgatta meg a szemét. „Én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Nem akarok vele élni, és a legkevésbé sem érdekel a pénze vagy a képe.”

„Úgy veszem észre, tiltakozik az ellen, hogy velem éljen.”

A rekedtes, hipnotikus bariton egyenesen átszelte a terminál zaját, és fizikai csapásként érte el Aria fülét. A hideg azonnal végigfutott a gerincén. Ujjai elzsibbadtak, meglazítva szoros fogásukat a telefonon. Még csak hátra sem kellett fordulnia, hogy lássa, pontosan tudta, ki áll mögötte. Hogyan is felejthetné el a hangját? Olyan mély tónusú volt, ami egy nő legbensőbb valójáig küldte a borzongást.

Chloe felszisszent a kagylóban, kizökkentve Ariát a dermedtségből. „Ez az ő hangja?”

Aria nagyot nyelt, szája hirtelen kiszáradt. Rányomott a piros gombra, megszakítva a hívást, és a mellkasához szorította a telefont. Ráparancsolt a lábaira, hogy mozduljanak, és megfordult, hogy szembenézzen újonnan kinevezett börtönőrével.

A lélegzete a torkán akadt. Vance lassú, megfontolt és hihetetlenül magabiztos léptekkel közeledett felé. Aria halkan pislogott, miközben felnézett a tökéletes felépítésű, csaknem kétméteres férfióriásra. Hosszú, hollófekete haja hátra volt fonva, teljes hangsúlyt adva egyenes orrának és éles állkapcsának, amely olyan veszélyesnek tetszett, akár egy harci tőr éle. Halvány rózsaszín, telt ajkai halvány, mindentudó félmosolyra húzódtak. Ahogy lépdelt, a terminál ajtaján betörő szél szétnyitotta sötét kabátját, felfedve széles vállát és karjának vaskos izmait.

Harminchárom éves volt mostanra, és sokkal félelmetesebbé, érettebbé vált, mint amire Aria kamaszkori emlékei felkészíthették volna.

Vance alig néhány centire tőle állt meg. Drága kölnijének nehéz, bódító illata azonnal elöntötte a lány érzékeit, megszédítve a fejét.

Abban a pillanatban, hogy fölé tornyosult, kiejtette a lekezelő becenevet, darabokra törve Aria néma ámulatát. „Kislány.”

Aria bosszúsága azonnal fellobbant, elfedve a gyomrában támadt hirtelen, áruló remegést. Megforgatta a szemét. „Már nem az a kislány vagyok a gimiből. Felnőttem.”

Vance nyílt meghívásnak vette a dacos kijelentést, hogy szemügyre vegye. Sötét pillantása lecsúszott a lány arcáról, és lassú, perzselő utat járt be a testén. Nem is próbálta leplezni leplezetlen éhségét. Egyenesen a pólójának feszülő, nehéz melleire bámult, végigkövette vékony derekának éles ívét, és hosszan elidőzött kerek, formás fenekén. Az a kislány, akit egykor ismert, tisztán bűnre teremtett nővé változott. Szinte összefutott a nyál a szájában. A gondolatai megteltek azzal a vibráló képpel, ahogy megragadja és erősen markolja azt a feneket.

Aria érezte, hogy az arca vadul lángra lobban a férfi nyers tárgyiasítása alatt. Haragosan csettintett a férfi arca előtt. „Nem neveletlenség, hogy a szemeddel mindjárt letéped rólam a ruhát egy nyilvános repülőtér közepén?”

Vance meg sem rezzent. Finoman megrebbentette sötét szempilláit, ajka fojtott, csábító mosolyra húzódott. „Szerinted a kezemmel jobban menne?”

Aria a csempézett padlóhoz verte a lábát, felbőszülve attól, milyen könnyedén gázol át a védekezésén. Végtelenül pimaszabbá vált, és uralkodó vonzerejét szó szerint fegyverként használta ellene. „Ugye nem akarod, hogy örökké itt ácsorogjak?”

„Nem, kislány. Csak szeretnék még egy kicsit gyönyörködni benned.”

Aria tehetetlen dühében felnyögött. „Nem vagyok a te kislányod!”

Vance nézte, ahogy a lány arca elvörösödik a méregtől. Tetszett neki ez a bájos, felbőszült kifejezés. Csak még inkább arra késztette, hogy feszegesse a határait. A heccelése máris roppant szórakoztatónak bizonyult, és ez a tüzes reakció lett az új kedvenc jutalma.

Lehajolt, eltüntetve a köztük lévő távolságot, míg ajkai veszélyesen közel nem értek Aria füléhez. „Látva, hogy már túl nagy vagy a kislány névhez, hívjalak inkább anyucinak?”

A hangja rekedt, vibráló suttogássá halkult, amely alig hallatszott a repülőtér morajában. Aria érezte, hogy a szíve kihagy egy vad ütemet a férfi szavaiban rejlő sötét, sokat ígérő felhangtól. A hirtelen rájuk törő, mindent elsöprő testi feszültség a padlóhoz szögezte a lábát.

Vance kissé hátrébb húzódott, és gonoszkás mosolyra villantotta a fogait. Halkan felhorkant. „Ne bámulj rám ennyire, anyuci. Még a végén belém zúgsz.”

Aria kinyitotta a száját, hogy valami maró választ vágjon vissza, de Vance esélyt sem adott neki a megszólalásra. Odanyúlt, megragadta apró kezeit a saját nagy tenyerébe vonva őket, és ujjai elválaszthatatlan, vasmarokként fonódtak a lányéi köré. Rövid utasítást vakkantott a megtermett testőreinek, hogy hozzák a bőröndjét és a többi holmiját.

Egyetlen visszapillantás nélkül indult meg a kijárat felé, könnyedén húzva magával a lányt. Aria előrebotlott, tehetetlenül sodródva a férfi elsöprő fizikai fölényével szemben.