VINCENZO

**VINCENZO**

A farkam nyers, állatias vadsággal járt ki-be a vörös hajú nő szájában.

A hatalmas franciaágy mellett álltam, a csizmám szilárdan tapadt a keményfa padlóhoz, és lenéztem a közvetlenül előttem kibontakozó színtiszta behódolásra. Határozott, könyörtelen szorítással markoltam bele dús tincseibe, az ujjaim köré tekerve a haját, hogy a fejét pontosan ott tartsam, ahol akartam. Előrelöktem a csípőmet, merev farkamat az ajkai közé, a nyelve fölé, mélyen a perzselően forró torkába döfve.

A testek összecsapódásának nedves, csattogó neszei visszhangoztak a barlangszerű hálószobában. A züllöttség szimfóniája volt. Könnyek gyűltek a szeme sarkában, és elmosódott szempillaspirálján végigcsorogva hullottak alá, de nem vettem vissza a tempóból. Öklendezésének tompa, gurgulázó hangja muzsika volt a fülemnek. Nyers emlékeztetőül szolgált a köztünk lévő ősi hatalmi dinamikára. Még szorosabbra fogtam a fejbőrét, kihasználva a fogást, hogy büntető erővel vágjam vissza a farkamat a szájába.

Az arcát a farkam vastag tövéhez szorítottam, érezve, ahogy a torkának feszes izmai rándulnak és görcsbe rándulnak a makk körül. Ez az új szög szándékosan brutális volt. Tudtam, hogy a mélység és a könyörtelen tempó miatt hihetetlenül nehéz bevennie, elzárta a levegőjét, és pánikra kényszerítette a testét, de cseppet sem érdekelt a kényelme. A szeme a döbbenet és a kétségbeesés őrült keverékével tágult nagyra, miközben a torka görcsösen dolgozott rajtam.

– Vedd be az egészet! Kibaszottul akarod a farkamat, nem igaz? – gúnyolódtam, hangomból sötét dominancia csöpögött.

A tompa nyüszítés, amivel válaszolt, szánalmas és mohó volt, mint egy állaté, aki még több ingerre, még több durva érintésre vágyik. Pontosan tudta, mibe vág bele, amikor ma este odalépett hozzám a klubban. Nem voltam gyengéd szerető. Olyan férfi voltam, aki elveszi, amit akar, és csak zúzódásokat meg ziháló lélegzetvételeket hagy maga után.

Ez a brutális együttlét csupán egy újabb eszköz volt számomra, hogy levezessem azt a nyomasztó feszültséget, amely már egy örökkévalóság óta gyülemlett a mellkasomban. Múló, átmeneti figyelemelterelés volt a mindennapi létem monoton taposómalmából. Pillanatnyi menekülés a kongó üresség elől, amely folyton azzal fenyegetett, hogy felemészt. Holnap reggelre ez a lány nem lesz több egy elfeledett emléknél, kitörlődik az elmémből, mint a számtalan névtelen arc előtte. A külseje semmit sem jelentett. Csak a szája nedves forrósága számított, és az, hogy eldobható eszközként szolgáljon az ősi ösztöneim kiélésére.

A szex már rég elveszített minden érzelmi kötődést. Az intimitás idegen fogalom volt, amelynek helyét egy könyörtelen ösztön vette át, amelyet a szenvedély helyett az uralkodás vágya fűtött. Szükségem volt erre a durva súrlódásra. Az élvezet már nem olyasmi volt, amit átélhettem volna, hacsak nem párosult a fájdalom éles metszésével. A sors kegyetlen fintora volt, hogy folyton az élet szikráját kerestem ezekben a névtelen légyottokban.

Ám ahogy megadta magát, ahelyett, hogy ellenkezett volna vagy ellenállt volna agresszív lökéseimnek, a csalódottság ismerős hulláma kezdett bekúszni. Mindig túl buzgón igyekeztek a kedvemben járni. Soha nem küzdöttek. Csak behódoltak, és amint elszállt a kezdeti lüktetés, üresnek és kielégítetlennek éreztem magam.

Ráuntam a szájára.

Egy hirtelen, éles rántással kihúztam a farkamat a torkából. Az ajkai hangos csettintéssel engedték el a megduzzadt makkot, ő pedig azonnal a matrac szélére roskadt, köhögve és levegőért kapkodva.

Megragadtam apró vállát, és felrántottam az ágy széléről. Gyorsan megfordítottam és előrelöktem, négykézlábra kényszerítve a sötét lepedő közepén. Remegett a kezem alatt, mellkasa oldalvást nyomódott a matracba.

– Tedd szét a kibaszott lábad! – követeltem.

Egy röpke másodpercig habozott. Aztán félénk kézmozdulattal engedelmeskedett: szélesebbre húzta a térdeit, és széttárta a farpofáit, hogy feltárja magát előttem. Mögé léptem, és lenéztem a combjai közötti síkos, nedves rengetegre. A hüvelybemenete csillogott, megduzzadt és csöpögött az izgalomtól, gyakorlatilag könyörgött a súrlódásért. Kinyújtottam a kezem, és hüvelykujjammal durván végigsimítottam a puncija síkos bejáratán, majd feljebb siklottam, közvetlenül a feszes segglyukára nyomva.

Élesen beszívta a levegőt, a csípője ösztönösen hátrahőkölt az érintésem felé. Ideges várakozással nyalta meg a szája szélét, tágra nyílt szemében kétségbeesett mohóság tükröződött.

Megmarkoltam a csípőcsontját, a hüvelykujjam a húsába mélyedt. – Igen, egy telhetetlen kis kurva vagy. Azt akarod, hogy seggbe basszalak, mi?

A testbeszéde engedelmességről ordított. Teljesen feltárulkozott, sebezhető volt, és kétségbeesetten vágyott rá, hogy szétfeszítsem. Sötét elégedettség hulláma lobbant fel bennem. Ez hajtott: feszegetni a határokat, áttörni a gátakat, megnézni, meddig tudok meghajlítani valakit, mielőtt végleg megtörik. A farkam tompa makkját közvetlenül a szűk segglyukához illesztettem, készen arra, hogy mélyen belé temetkezzek, és elfojtsam a fejemben kavargó zajt.

A hálószobám nehéz faajtaja hirtelen kitárult.

– Elnézést a zavarásért, Vin, de Silvio Maroni valami fényűző partit rendez ma este. – Rafe állt az ajtóban, a tartása feszes volt, sötét tekintete mereven az ágy feletti falra szegeződött, kerülve az alattam fekvő meztelen nőt.

A fejem felé rándult. A testem megdermedt a mozdulat kellős közepén, a farkam makkja még mindig a vörös hajú nyílásához nyomódott.

Silvio Maroni.

Már maga a név is elég volt ahhoz, hogy éles jégcsapot döfjön az ereimbe. Megfeszült az állkapcsom, a fogamat olyan erővel szorítottam össze, hogy belefájdult az állam.

A helyettesemre meredtem, a vágy egyetlen heves rohammal párolgott el a testemből. – Partit?

Már maga az ötlet is felforralta a véremet, olyan perzselő dühöt lobbantva fel bennem, amely a szexuális vágy minden megmaradt foszlányát elhamvasztotta. Silvio Maroni egy szánalmas, nyavalygó féreg volt. Döbbenetes összeggel tartozott nekem. Milliókkal. A rohadék alig két hete még az irodámban ült, átizzadva az olcsó öltönyét, és térden állva esedezett még egy kis időért. Az életére esküdözött, hogy a számlái üresek, hogy veszélyesen kicentizte magát, és könyörgött még egyetlen hónapért, hogy összekaparja a pénzt.

És most tessék: pont azt a pénzt szórja el valami fényűző, túlzó rongyrázásra, amit nekem kellett volna átadnia? Hatalmas estélyt rendez, hogy a saját törékeny egóját simogassa, és olyan vagyonnal kérkedik, ami valójában nem is az övé.

Sötét, veszedelmes düh áradt szét az ereimben.

Rafe egy pillanatra az ágyon remegő vörös nőre vetette a tekintetét, majd vissza az arcomra; arcvonásai rendíthetetlenek és szilárdak maradtak. Rafe több volt, mint a jobbkezem ebben a birodalomban; ő volt a horgonyom egy kaotikus, véráztatta világban. Pontosan tudta, mit jelent ez a hír. Tudta, miféle erőszakot szül majd.

– Hatalmas felhajtás. A hírek szerint Damian Navarro is a vendéglistán van – tette hozzá Rafe óvatos, mégis súlyos jelentéstartalommal terhes hangon.

A név úgy függött a hálószoba feszült csendjében, mint egyenesen a fejemnek szegezett megtöltött fegyver.

Damian Navarro.

Halálos bosszúság szikrája gyulladt a mellkasom mélyén, és gyorsan tomboló pokollá nőtte ki magát. Navarro nagy befolyású ember volt, önjelölt királycsináló, aki a városi elit árnyékában ténykedett. Ám ami még ennél is fontosabb: Damian Navarro az esküdt ellenségem volt. Egy kígyó méretre szabott öltönyben, egy férfi, akit lényem minden porcikájával gyűlöltem.

Ez mindent megváltoztatott. Maroni nem csupán felvágásból rendezett partit; lépéseket tett. Tudatosan szövetkezett egy ragadozóval, szövetséget próbált kovácsolni az ellenségemmel, az én kibaszott pénzemet használva fel arra, hogy helyet vásároljon magának az asztalnál.

Hátraléptem, hirtelen elhúzva a farkamat a vöröstől.

Zavart, magas hangú sóhaj szakadt ki belőle, csípője ösztönösen hátrahőkölt, hogy utolérje az elveszített érintkezést. A válla fölött nézett fel rám, szeme tágra nyílt a bizonytalanságtól és a sóvárgástól, meztelen teste megborzongott a szoba hűvös levegőjén.

Teljesen figyelmen kívül hagytam. Megszűnt létezni.

A figyelmem most már kizárólag Rafe-re és a fejemben kibontakozó taktikai térképre szegeződött. A fizikai megkönnyebbülés ősi kényszere elillant, helyét a bosszú sokkal sötétebb, sokkal kielégítőbb szomja vette át. Senki sem játszhatott a pénzemmel, és senki sem feküdhetett össze az ellenségeimmel anélkül, hogy szembe ne nézett volna a brutális következményekkel.

– Készülj. Hívatlanul megyünk vendégségbe. – Hideg, éles éllel adtam ki a parancsot, amely nem hagyott teret sem habozásnak, sem kérdéseknek.

Rafe egyetlen határozott bólintással válaszolt. Hátralépett a folyosóra, és a nehéz ajtó egyetlen további szó nélkül kattant be mögötte.

Hátat fordítottam az ágynak. A perzselő vágy, amely néhány pillanattal korábban még emésztett, halott volt, kioltotta a hideg, számító düh, amely most minden gondolatomat táplálta. A vörös hajú igyekezett lepedőt rántani a kitárult testére, megérezve a légkör hirtelen, veszedelmes változását, de én egy második pillantásra sem méltattam.

Silvio Maroni. A név úgy visszhangzott az elmémben, mint egy csendes utcán eldördülő figyelmeztető lövés.

A pökhendi gazember komolyan azt hitte, hogy fitogtathatja az ellopott vagyont Navarro és az elit talpnyalói előtt. Azt hitte, az én tőkémet felhasználva védelmet és tekintélyt vásárolhat. Megfeszült az állkapcsom, ahogy tucatnyi különféle forgatókönyv kavargott a fejemben, és mindegyik vérrel meg szilánkokra zúzott üveggel ért véget. Ez nem pusztán társasági összejövetel volt; ez nyers hatalmi játszma volt. A tiszteletlenség nyílt kinyilvánítása.

De ha Maroni játszani akart, hamarosan megtanulja, hogy a szabályokat én írom.

Odamentem a sötét mahagóni komódhoz, és elővettem egy tiszta, ropogós fekete inget. Karomat gyors, precíz és halálos mozdulatokkal dugtam az ujjakba. Mechanikus hatékonysággal gomboltam be, figyelmem már az előttem álló éjszakára tapadt. Felkaptam a nehéz ezüstórámat a piperetálcáról, a csuklómra csatoltam, majd a megtöltött fegyverem hideg acélja után nyúltam.

Maroni még nem tudta, de az ideje épp most járt le. Besétálok a csillogó, méregdrága erődjébe, és belülről fogom lerombolni. A szánalmas kis színjátékát a saját véres előadásom hatalmas színpadává változtatom.

Olyanná, amelyet nem fog elég sokáig élni ahhoz, hogy elfelejtse.