**CAMILLA**

A bálterem úgy csillogott, mint egy könyörtelen, gyönyörű hazugság.

A kristálycsillárokból éles fény záporozott a márványpadlóra, minden felületet arany vászonná varázsolva. A gazdagság grandiózus, hivalkodó fitogtatása volt ez, amely kétségbeesetten próbálta leplezni a családom omladozó birodalmának rothadó valóságát. A nevetés visszhangzott a magas, freskókkal díszített mennyezetről, keveredve egy vonósnégyes udvarias, begyakorolt dallamaival és a méregdrága pezsgőspoharak szüntelen koccanásával. Selyempáncélba bújt nők forogtak olyan férfiak karjai között, akikből sűrű szivarfüst, régi pénz és mélyen gyökerező korrupció szaga áradt.

A terem közepén álltam, egy méregdrága dizájnerruha fogságában, amely aranyozott kalitkának érződött. Nehéz, fojtogató légkör nehezedett a mellkasomra. Apám állítólagos üzletfelei vettek körül. A helyiség tele volt nehéz, import órákat viselő, őszülő hajú ragadozókkal. Feleségeik úgy kapaszkodtak a gyöngysorukba, mint a mentőövbe, így védekezve a minden széles mosoly mögött megbúvó színtiszta gonoszság ellen.

Rákényszerítettem magam, hogy eljátsszam a kötelességtudó, kifogástalanul visszafogott lány szerepét. Arcomra tapasztottam azt a ragyogó, üres mosolyt, amelyet tizenkét éves korom óta gyakoroltam a tükör előtt. Azt a sajátos mosolyt, amely azt sugározta, hogy el vagyok ragadtatva a vendéglátásuktól, miközben az agyam minden porcikája lázadozva sikoltott. Fel akartam gyújtani az egész épületet. Gyűlöltem ezeket a felhajtásokat. Mélyen, szívből gyűlöltem szörnyetegek kedvéért díszbe öltözni.

Silvio Maroni, az apám, felelőtlenül elégette az öröksége utolsó morzsáit is erre a nevetséges bohózatra. Az importált orchideákra és a kaviártornyokra költött vagyonból egy hónapnyi valódi nyugalmat vásárolhattunk volna; egy olyan hónapot, amikor nem kellene amiatt aggódnunk, hogy kikapcsolják az áramot, vagy hogy a hitelezők a lelakatolt kapunkat döngetik. Ehelyett a pénz eltűnt. Lezúdult a lefolyón egy olyan estélyért, amely egyetlen fontos embert sem tévesztett meg. A világunkban mindenki tudta, hogy a Maroni család a végóráit éli.

Apámat nem érdekelte a valóság. Ő még mindig a látszat hatalmában hitt. Nem a lányaként kezelt, hanem egy díjnyertes húsdarabként, akit körbehordozhat a tehetős, veszélyes társai előtt. Azt hitte, ha elég fényes színpadra állít, valaki majd kiállít egy akkora csekket, ami megment minket a puszta, hamisítatlan romlástól. Soha nem vette észre, ahogy a képletes falak egyre szorosabban zárulnak körénk. Ő mindig csak a következő kétségbeesett üzletet látta.

Így hát itt voltam. Én voltam a gyalog a sakktáblán. Mosolyogtam, amikor ezek a keselyűk rám mosolyogtak. Úgy tettem, mintha nem létezne a mellkasomban tátongó, mardosó űr. Egyenletesen lélegeztem, kihúztam magam, és mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam a nálam háromszor idősebb férfiak mohó pillantásait.

Apám hangja rozsdás pengével hasított bele az estély háttérzajába.

– Gyere, drágám! Köszönj Damiannak! Rólad kérdezősködött.

A név úgy hatott rám, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna végig a gerincemen. Damian Navarro.

Kinyitottam a számat, hogy gyors kifogást találjak.

– Épp most akartam megnézni a felszolgálást...

A higgadtság émelyítő illúziója abban a másodpercben foszlott szét, amikor apám keze brutális szorítással zárult a kezemre. Ez nem a szülői gyengédség mozdulata volt. Vastag körmei élesen, szándékosan vájtak az ujjaim közötti érzékeny bőrbe. Addig szorította, míg a kézcsontjaim egymáshoz nem préselődtek. Világos, kínzó figyelmeztetés volt.

Egészen közel hajolt hozzám. Forró és savanyú lehelete megcsapta a fülemet. A hangja méreggel teli suttogásként fúródott egyenesen az agyamba.

– Ugye nem akarod, hogy megint bezárjalak a pincébe? Kibaszottul gyere ide, és köszöntsd!

Már a pince puszta említése is jeges sokkhullámot küldött végig rajtam. Rettegett emlékeztető volt arra, milyen messzire képes elmenni, hogy behódolásra kényszerítsen. Képek cikáztak a szemem előtt gyors, rémisztő sorozatban. A sötét, nyirkos kőfalak. A nehéz vasajtó kattanása. A mindent elnyelő vaksötétség, amely magába fojtotta a sikolyokat. Órák, amelyek napokká nyúltak a színtiszta csendben, a hideg padlón reszketve, míg végül eléggé meg nem törtem ahhoz, hogy a bocsánatáért könyörögjek.

Lenyeltem a torkomban feltörő gyomorsavat. A küzdeni akarás egy szempillantás alatt kiszállt a vállamból. Hagytam, hogy maga után húzzon.

Követtem őt a szétnyíló tömegen keresztül. Drága magas sarkúm lövésekként kopogott a csiszolt márványpadlón. Apám erőszakosan vonszolt a grandiózus, szélesen ívelő lépcsősor melletti árnyék felé.

Damian Navarro peckesen állt ott, a tartása laza volt és pökhendi. Túl sok kencével hátrafésült őszülő haja olajos, begyakorolt bájat árasztott, amitől már abban a pillanatban felkavarodott a gyomrom, amint beléptünk a vonzáskörzetébe. Az öltönye tökéletesen szabott volt, rásimult a puszta hiúsággal formában tartott alakjára.

Ugyanaz a hitvány ember volt, aki évek óta kísértette az életemet. Damian családi barát volt, üzleti partner, vagy akármilyen kényelmes hazugság, amivel apám megnyugtatta magát, hogy igazolja ennek a szörnyetegnek a jelenlétét az otthonunkban. Akárhányszor csak Damian nálunk járt, mindig ürügyet talált arra, hogy rám tegye a kezét. Hanyagul végigsimította a derekamat, valahányszor úgy vélte, senki sem figyel. Elhaladtában az ujjaival végigsiklott a karomon. Nehéz tenyerét a csupasz combomra pihentette a vacsoraasztal alatt, mosolyogva és nevetve apám viccein, miközben én dermedten ültem a rettegéstől. Visszataszító testi birtoklási vágyát mesterien álcázta véletlen botlásoknak. Soha nem tűnt véletlennek. Olyan volt, mintha területet jelölne.

Drága kölnijének fojtogatóan sűrű, pézsmás illata hullámokban áradt a testéből. Elzárta a levegőt a tüdőmtől. A szag állott fűszerek és a ragadozó szándék nehéz keveréke volt.

Apám hangja megtelt hamis, bugyogó jókedvvel. Büszkének hangzott, mint egy autókereskedő, aki csillogó, új sportkocsit mutat be egy tehetős vevőnek.

– Damian, barátom! Nézd csak, ki méltóztatott végre megjelenni a társaságunkban!

Összeszorítottam a kezemet a testem mellett. Körmeim mély félholdakat vájtak a tenyerembe a kétségbeesett kísérletben, hogy megőrizzem a józan eszemet.

Damian áthelyezte a testsúlyát, nehéz pillantása nyíltan végigsiklott a testemen.

– Lenyűgözően nézel ki, drágám.

Úgy dorombolta a szavakat. A hangja olajos volt, úgy csúszott végig a szótagokon, mintha ízlelgetné őket. A tekintete meg sem próbált találkozni az enyémmel. Egyenesen a ruhám mély dekoltázsára tévedt, elidőzött a melleim halmán, undorító magabiztossággal vetkőztetve le a szemével.

Ösztönösen léptem egy fél lépést hátra. A viszolygás hideg, éles borzongása futott végig a gerincemen.

Még szélesebbre húzta a száját. Nyilvánvaló feszélyezettségem szórakoztatta őt. Beteg játék volt ez, és a visszahőkölésem az előjátékául szolgált. Minden taszított benne. Ahogy a tekintete egyre lejjebb vándorolt, feltérképezve a mellem és a csípőm vonalát. A puszta, hanyag birtoklási vágy a tartásában, ami az egész terem felé azt üzente: neki már joga van a bőrömhöz érni.

Ordítani akartam, amíg vérezni nem kezd a torkom. Képen akartam törölni az arrogáns arcát. Ki akartam rohanni a legközelebbi kijáraton, ellopni egy autót, és addig vezetni, amíg ki nem fogy a benzin. Ehelyett udvarias szavakat kényszerítettem ki a számon. A hazugságnak hamu- és rézíze volt a nyelvemen.

– Navarro úr. Örülök, hogy látom.

Damian szeme sarkában ráncok gyűltek. Belépett a személyes terembe, átlépve a láthatatlan határt, amelyet épp most próbáltam felállítani.

– Tudod, hogy utálom, ha így hívsz, édesem. Úgy hangzik, mintha vénember lennék.

Az udvarias mosolyt az arcomra ragasztva tartottam, miközben magamban üvöltöttem: *Azért, mert egy vénember vagy, te undorító ragadozó.* Elképzeltem, ahogy hangosan kimondom. Elképzeltem, ahogy a művi, megjátszott bája darabokra hullik, és látom, ahogy széles szája dühbe torzul. De befogtam a számat. Úgy maradtam életben, hogy befogtam a számat.

Félrehajtottam a fejemet, és lágyabbra fogtam a hangomat.

– Elnézést. Damian.

Halk, elégedett kuncogás szakadt fel belőle. Újabb fél lépéssel közelebb lépett. A cipője orra hozzáért a ruhám szegélyéhez. Kölnijének szörnyű pézsmája újra megcsapott, sűrűn és émelyítően.

– No lám. Ez már sokkal jobb.

Felemelte a kezét. Az ujjai kinyúltak, és szándékosan hozzáértek az érzékeny, csupasz bőrhöz közvetlenül a könyököm felett. Az érintés könnyed volt, de a mögötte meghúzódó szándék leplezetlenül árulkodott torz vágyairól.

– Gyönyörű nővé értél, Camilla. Igazán. Apád ma este nagyon büszke ember lehet.

Felfordult a gyomrom. Pontosan tudtam, mire büszke az apám. Az árcédulára volt büszke, amit a piacon követelhetett értem, nem pedig a nőre, aki előttük állt. Sikerült lazán tartanom a vállamat, annak ellenére, hogy a hideg futkosott a karomon Damian érintésétől.

– Köszönöm a bókot.

A hangom erőtlennek hatott. Udvariasnak tűntem. Úgy beszéltem, mint az a tökéletes, élettelen baba, akinek látni akartak.

Damian ujjai még lassabban csúsztak végig a bőrömön, a hányinger újabb hullámát küldve a gyomromba.

– Épp az imént mondtam Silviónak, mennyire vártam már ezt az estét.

Lógva hagyta a mondatot, és kissé előrehajolt. A leheletén drága skót whisky és az a silány kölni keveredett fémes mellékízzel. A hangja abba a bensőséges, sikamlós sávba süllyedt, amelyet az ilyen férfiak a mentori támogatásnak álcázott mocskos ajánlatoknak tartogatnak.

– Egy ilyen fiatal nő tele van lehetőségekkel.

Elnyújtotta a *lehetőség* szót, szirupba áztatva a kiejtését. Pontosan ilyen hangon szólaltak meg ezek az alakok, amikor valójában azt értették alatta: *kapható*.

– Tudod, édesem, egy lány a te sajátos adottságaiddal nagyon, nagyon messzire juthatna a mi világunkban. Több mint boldogan bevezetnélek a részletekbe. Személyesen.

A szavai mögött rejlő nyers pofátlanság és visszataszító célzás láttán a gyomrom görcsbe rándult a viszolygástól. Már meg sem próbálta leplezni. Nyíltan felajánlotta, hogy megvásárol, szakmai előrelépésként tálalja, és használja a testemet. A mellemet bámulta, miközben felajánlotta a beavatásomat.

A hurok egyre szorosabban fonta körül a torkomat. Menekülnöm kellett a fojtogató, ragadozó jelenlétéből, mielőtt elveszítem az uralmamat, és lehányom a méregdrága olasz bőrcipőjét. Kirántottam a karomat a szorításából, egyetlen éles, ideges mozdulattal megszakítva az érintést. Sietős, mentegetőzés nélküli hangot kényszerítettem magamra.

– Ez lenyűgözően hangzik, Damian, de most bocsáss meg! Halaszthatatlan vészhelyzet adódott. A mai menü igazán pompás, de a gyomrom heves lázadásba kezdett. Azonnal meg kell látogatnom a mosdót, különben kárba vész ez a ruha.

Meg sem vártam a válaszát. Nem érdekelt, mennyire nyersnek vagy úrinőtlennek hat a kifogás. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elsietettem; a lábaim remegtek, a sarkam sebes ütemben kopogott a padlón.

Halottam, ahogy apám rám förmed a nevemet kiáltva. Bosszúság és figyelmeztetés vegyült a mély hangjába. Figyelmen kívül hagytam. Áttörtem a pletykálkodó feleségek csoportján, a szememet a folyosóra vezető boltíves ajtóra szegezve. Csak tíz perc nyugalomra volt szükségem. Tíz percre, hogy megmossam az arcomat, és lecsutakoljam Damian érintését a karomról.

Tíz lépést sem tehettem a megmenekülés felé.

Apám rémisztő sebességgel vágta el az utamat. Hatalmas keze satuként zárult a bicepszemre. A szorítása brutális volt és kíméletlen. Oldalra rántott, kivezetett a bálteremből, és belökött egy árnyékos fülkébe, távol a vendégei kíváncsi tekintetétől.

A hátam a tapétának csapódott. Az ujjai olyan mélyen vájtak a karomba, hogy éreztem, ahogy az izomrostok szinte megrepednek a szorítása alatt. Azonnal tudtam, hogy sötét, lila foltokat hagy majd a bőrömön.

Közel hajolt az arcomhoz, az állkapcsa megfeszült a tiszta dühtől. A hangja mély, mérgező sziszegésként tört elő belőle.

– Mi a fene volt ez a jelenet, Camilla?

Meglöktem a mellkasát, kétségbeesetten próbálva levegőhöz jutni. Megvetettem a lábamat, hátrahúztam a karomat, és kiszakítottam magam a fogásából.

– Ki kellett mennem a mosdóba! Hozzám ért, apa! Rajtam jártatta a kezét, és úgy nézett a testemre, mint egy darab húsra a hentestőkén! Hitvány alak. Egyszerűen undorító!

Kiköptem a szavakat, engedve, hogy az undorom a felszínre törjön. Egy röpke másodperctöredékig azt hittem, az a tény, hogy egy felnőtt férfi szexuálisan zaklatja a lányát, fellobbantja benne a szülői védelmezés valamiféle parányi szikráját.

Tévedtem. Silvio szeme élettelenné és rideggé vált. Nem maradt melegség a lelkében.

– Hasznos.

Apám hangja veszedelmes, halálos suttogássá halkult, amely nem tűrt ellenvetést. Közelebb lépett, betöltve a teret, puszta mérete börtöncellává változtatta a fülkét.

– És te visszamész oda. Mosolyogni fogsz. Hagyod, hogy megnézzen. Hagyod, hogy hozzád érjen. Hagyod, hogy azt gondoljon az adottságaidról, amit csak akar. Mert szükségem van erre a pénzügyi megállapodásra, Camilla. Szükségem van a pénzére. És te elintézed ezt nekem.

A felismerés vakító, kínzó tisztasággal hasított belém. A saját édesapám készakarva áruba bocsátott egy ismert szörnyetegnek a pénzügyi mentőövért cserébe. Nem érdekelte a biztonságom. Nem érdekelte a megaláztatásom. Őt csak az aláírás érdekelte a csekken.

Forró, vakmerő adrenalin áradt szét az ereimben. Az émelyítő árulás összeroppantott valami törékenyet a lelkemben. Nem voltam hajlandó megtörni ebben a sarokban. Felemeltem az államat, és égő tekintettel néztem szembe az élettelen szemeivel.

– Rendben.

A hangomat élesre és hangosra vettem, minden szótagot maró szarkazmussal itatva át.

– De még mindig ki kell mennem a mosdóba. Vagy csak guggoljak le, és pisáljak ide az érintetlen márványpadlóra a szeme láttára? A francba is, lehet, hogy Damian még fizetne is érte külön. Kíméljünk meg mindenkit attól a végtelen vesződségtől, hogy úgy teszünk, mintha ez az összejövetel akár csak nyomokban is civilizált lenne!

Apám arca mély, dühödt vörösre váltott. A keze az öve felé rándult; reflex volt ez a fizikai fenyítésekkel teli évekből. A tekintete katasztrofális megtorlást ígért későbbre, amint a vendégek elmennek.

Kihasználtam a véremben szétáradó adrenalint. Elfutottam.

Kipördültem a fülkéből, még mielőtt újra elkaphatott volna. Méltatlan rohanásba kezdtem, vakon lavírozva a koktélos pincérek között, és kettesével szedve a lépcsőfokokat a díszlépcsőn. Kétségbeesetten magam mögött akartam hagyni a tomboló, képmutató estélyt. Tömör ajtókat és zárakat akartam vonni magam és apám közelgő haragja közé.

Lihegve értem a lépcső tetejére. A vonósnégyes mély basszusa tompa rezgéssé halkult a padlódeszkákon keresztül. Végigrohantam a hosszú, szőnyeggel borított folyosón, és teljes súlyommal nekivetettem magam a hálószobám ajtajának.

A nehéz faajtó becsapódott mögöttem. A zár hangos, fémes kattanással fordult el.

A biztonság törékeny illúziója árasztott el, amint az ajtó bezárult. A lenti mulatság kaotikus zaja hirtelen megszűnt. Csend zúdult a szobába, kitöltve a hatalmas teret. Sűrűnek, nehéznek és áldottan magányosnak érződött.

A hátamat a tömör ajtónak vetettem, és hagytam, hogy az izmaim elernyedjenek. A lábam remegett az adrenalin hirtelen zuhanásától. Üres tekintettel bámultam át a szobán a saját tükörképemre az aranykeretes fésülködőasztal tükrében.

Az arcom dühödt vörösben égett. A lélegzetvételem kapkodó és sekélyes volt. A mellkasom gyors, szaggatott mozdulatokkal emelkedett és süllyedt. A szemem tágra nyílt és üres volt, mint egy kísérteté, aki egy luxuslakás fogságába esett. A drága ruha úgy fonódott a derekamra, mint egy nehéz bilincs.

Elrugaszkodtam az ajtótól, és a piperetükör felé támolyogtam. Megkapaszkodtam az asztal szélében, és közelebb hajoltam az üveghez. Végre megengedtem magamnak egy mély, szaggatott, remegő kilégzést. Saját lélegzetem hangja betöltötte a csendes szobát.

Megdörzsöltem a fáradt szememet, megpróbálva kitörölni Damian ujjainak emlékét a könyökömről és apám élettelen, számító tekintetét. Meggyőztem magam, hogy túléltem a legrosszabbat, amit ez az éjszaka tartogathatott. Itt biztonságban voltam. Az ajtó be volt zárva. Senki sem léphetett be a menedékembe az engedélyem nélkül.

Aztán a mennyezeti lámpák vibrálni kezdtek.

A meghibásodó áram éles zúgása hallatszott a fejem felett.

A fényes csillár elhalványult, egy másodperctöredékre kialudt, majd újra felragyogott. Aztán megint villódzott, hosszú, pulzáló árnyékokat vetve a hálószobám falára.

Mielőtt kimerült elmém feldolgozhatta volna az áramkimaradást, a tükör sarkában mozgásra lettem figyelmes.

Egy koromsötét árnyék vált ki a szobám legsötétebb sarkából.

A szívem megállt a mellkasomban.

Kinyitottam a számat, hogy sikítsak. Megpróbáltam elrántani a testemet a fésülködőasztaltól.

Arra sem volt időm, hogy hátrafordítsam a fejemet.

Egyetlen rémisztő másodperctöredék alatt egy nagy, durva kéz csapódott brutálisan a számra.

A tenyere erősen bőrkeményedéses volt, felsértette az ajkamat és az államat. Viseltes, izzadt bőr és a fegyverolaj éles, fémes szaga áradt belőle fojtogatóan.

A támadó elsöprő fizikai ereje hátralökött. A lábam elvált a vastag szőnyegtől. Egy tehervonat lendületével taszította a hátamat a legközelebbi falnak.

A koponyám tompán csapódott a vastag vakolatnak. Izzó fehér fájdalom villant a szemem előtt. A brutális becsapódás azonnal kiszorította a levegőt a tüdőmből egyetlen kínzó, gyötrelmes rohammal.

Vakító, színtiszta pánik robbant ki az ereimben.

Vadon vergődni kezdtem. A nyers, ősi túlélési ösztön vette át az irányítást. Megfeszítettem a hátamat. Felemeltem a kezemet, és manikűrözött körmeimmel dühödten karmoltam az arcomra szorított vastag csuklót. Kapartam és téptem a bőrét, fogást keresve rajta. Drága magas sarkúmmal hátrafelé rugdostam, vakon rúgva abba a hatalmas, rendíthetetlen izomfalba, amely a vakolathoz préselt. Olyan volt, mintha egy betonoszloppal harcolnék. A férfi meg sem rezzent. Egyetlen centit sem mozdult.

Kétségbeesett, őrült küzdelmem pontosan abban az ezredmásodpercben ért véget, amikor megéreztem.

Egy pisztoly acélcsövének jéghideg, tökéletes körét, amint kíméletlen erővel tapad a halántékomhoz.

A hideg fém belemart a felhevült bőrömbe. A fegyver valósága jeges döbbenetet küldött egyenesen a szívembe.

Teljesen megdermedtem. A vergődésem a mozdulat közepén szakadt félbe. A kezem lassan lehullott a csuklójáról. A testem teljesen lebénult a fagyos rémülettől.

Az ismeretlen árnyék szorosan, elválaszthatatlanul tapasztotta tömör, mozdulatlan testét az enyémhez. Mellkasát a hátamhoz nyomta, a falhoz szegezve, és minden esélyt elvett a szabadulásra. Éreztem a taktikai felszerelésének kemény vonalait, ahogy a ruhám vékony selymén keresztül a bőrömbe vájnak.

Lehajtotta az arcát. Éreztem, ahogy forró, kimért lélegzete közvetlenül a fülcimpámat súrolja. Fizikai jelenlétének félelmetes kisugárzása a csontjaimig hatolt.

– Egyetlen hang – mormolta az árnyék, és a hangja olyan volt, mint a selymen végighúzott zúzott kő –, és szétlövöm a csinos fejedet.