Camilla Maroni

**VINCENZO**

Halkan káromkodtam, magam mögött hagyva a kúria vakító fényeit, és egyenesen kiléptem a rideg éjszakai fagyba. A szél megcsapott, átvágott nehéz gyapjúkabátomon, és a bőrömbe mart, de nem voltam hajlandó lassítani a tempómon. Szükségem volt a dermesztő levegőre, hogy kitisztítsa a statikus zajt az agyamból. Távolságra volt szükségem attól a fojtogató bálteremtől és a tudatlan vendégek arcától. Semmi sem segített. Akármennyi lépést tettem is a díszes bejárati ajtó és magam közé, a képe kitörölhetetlenül beleégett a szemhéjam belsejébe.

Camilla Maroni.

Egyetlen, véráztatta céllal érkeztem erre a hatalmas birtokra. A küldetésem egyszerű volt és kérlelhetetlen: megtalálni Silvio Maronit, kirángatni a szánalmas ünnepségéről, és megbánatni vele, hogy keresztbe tett nekem. Minden mozdulatomat a düh vezérelte. A bosszúvágy megállíthatatlan természeti erőként lökött előre. Azt terveztem, hogy eltöröm a csontjait, tönkreteszem a hírnevét a társai előtt, és végignézem, ahogy belefullad a saját vérébe.

Aztán a tekintetem megállapodott rajta, és a szilárd talaj megmozdult a lábam alatt.

Ott állt, a makacs dac és a törékeny szépség lélegzetelállító keverékeként. A jelenléte a földbe gyökerezte a lábamat. A mai este előtt egyszer már láttam őt, egyetlen futó pillantás volt csupán, amit elkönyveltem enyhén érdekfeszítőnek. De ott állva vele szemben abban a félhomályos folyosón, olyan érzés volt, mintha a legelső alkalommal látnám. Tisztán emlékeztem rá, hogyan akadt meg a pulzusom, amikor a végtelen kék szeme az enyémbe fúródott. Akkor próbáltam elhessegetni ezt a reakciót, múló figyelemelterelésnek betudva, amit másnap reggelre könnyen elfelejt az ember. Most már jobban tudtam. Ez nem múló kíváncsiság volt. Ez sötét, marcangoló éhség volt, amely éles karmait a bordáim köré fonta.

A küldetés szétporladt. A harag, amit Silvio Maroninak tartogattam, elhalványult, háttérbe szorította az az ősi, felemésztő vágy, hogy elszigeteljem a lányát. Abban a szempillantásban feladtam az apára vonatkozó erőszakos terveimet, mikor a lányra szegeztem a figyelmemet. Egyedül akartam őt tudni, távol a vendégek kíváncsiskodó tekintetétől és a maffiózó családja kéretlen beavatkozásától. Csökkenteni akartam a szűk rést kettőnk között, belélegezni a bőre finom illatát, és érezni a körülötte vibráló elektromos feszültséget.

Ritka tűz égett benne. Sarokba volt szorítva, remegett, mégis megingathatatlan bátorsággal nézett vissza rám. Mi a franc volt ebben a lányban? A világunk túlcsordult a gyönyörű nőktől, akik hajlandóak voltak széttenni a lábukat a hatalom egyetlen ízéért vagy egy marék készpénzért. Korántsem ő volt az első csinos arc, akivel találkoztam. De volt benne egy láthatatlan, mágneses vonzás, egy nyers elbűvöltség, amit nem tudtam néven nevezni.

Ez veszélyessé tette őt. Óriási tehertétellé. Az én szakmámban a figyelemelterelés korai sírba visz.

Mégsem bírtam kiverni a fejemből azt a ruhát. Egy aranyló selyemcsoda, ami második bőrként simult a domborulataira. A folyosó fényeinek minden egyes csillanása kirajzolta a háta kecses ívét, a dereka lágy hajlulatát, a csípője domborulását. A dekoltázsa épp elég mély volt ahhoz, hogy felcsigázza az embert a mellei lágy emelkedésével, éheztetve a folytatásra, miközben feltárta hibátlan kulcscsontjait. Haja puha, aranyló hullámokban omlott a vállára, lezúdulva a hátán, és skarlátvörös árnyalatokban csillogott a kristálycsillár alatt.

A vágy csupán vágy volt. Alapvető fizikai szükséglet, épp olyan, mint a légzés vagy az evés, amit a klubjaimat elárasztó nők könnyedén kielégítettek. De az ereimben szétáradó nyers késztetés teljesen másnak érződött. A szeme tette. Hatalmas, folyékony tavak a megnyugtató kékből, olyan végtelenek és csendesek, mint az óceán. Végtelen ártatlanság honolt bennük. Érintetlen tisztaság vette körül, amely a friss levegő fuvallatát hozta el a politikai korrupciótól és a véget nem érő haláltól fuldokló valóságba.

A szöges ellentét könyörtelen, ragadozó kívánságot gyújtott a zsigereimben.

A testem minden logikának fittyet hányva reagált. Be akartam rángatni őt az árnyak közé, és tönkretenni azt az ártatlanságot. Elképzeltem, ahogy az aranyruha lehullik a bokája köré, és a bugyija mellette hever a márványpadlón, feltárva tejfehér combjait és a picsája finom, rózsaszín ajkait. A képzelet elsöprő késztetést szült, hogy a falhoz szorítsam, ott tartsam, és mélyen belé döfjem a farkamat.

Zsigeri szükséglet volt, ami elvakította a józan ítélőképességemet. El akartam merülni az ártatlanságában, érezni, ahogy a lágysága körülölel, miközben kiaszom belőle a jót. Bele akartam markolni aranyló hajába, hátrarántani a fejét, míg össze nem szorul a szeme. Látni akartam, ahogy az arca eltorzul az intenzív élvezet és az éles fájdalom kaotikus keverékétől, miközben halk hangján újra és újra a nevemet kántálja a sötétben.

A picsába. A rohadt életbe. A francba.

Nehéz, kimért léptekkel vágtam át az aszfalton, elhessegetve az eleven fantáziát. Fájt az állkapcsom az összeszorított fogaimtól. Elértem a járdaszegélynél járó motorral várakozó, elegáns fekete kocsit, feltéptem a nehéz anyósülés ajtaját, és becsúsztam a bőrülésre.

Cruz ült a kormánynál. A műszerfal halvány fénye megvilágította az önelégült vigyorát. Az ajtópanelnek dőlt, felhúzva egyik sötét szemöldökét, miközben szeme merev mozdulataimat követte.

– Ez több volt tíz percnél. Mi történt? Ott maradtál desszertre? Vagy talán megakadt a szemed valami csinos kis darabon, és tenned kellett egy gyors kitérőt a mosdóba? – gúnyolódott Cruz, a hangjában sűrű szórakozottsággal.

Mereven a szélvédőn át a sötét utcára bámultam. – Indulj!

Cruz szárazon felkuncogott, sebességbe tette a kocsit, de a lábát még a gázpedál felett lebegtette. – Ingerlékenyek vagyunk, mi? De mi ez? Ezúttal nincs vér a kezeden…

– Üzenetet adtam át helyette – feleltem fásult, kifürkészhetetlen hangon.

Cruz megtorpant. Keze rásimult a kormánykerékre. Vigyor rándult a szája sarkában, ahogy felém fordította a fejét, hogy szemügyre vegye a profilomat. Szemében a szórakozottság számító, gúnyos vizsgálódássá élesedett.

– Vincenzo Cassano személyesen kézbesít egy üzenetet? Mi lesz a következő? Virágok és kézzel írt kártya? Vagy a fegyvered tompult el végre? Általában előbb lősz, és csak aztán kérdezel. Mikor lettél te futárfiú? Mondd csak, főnök – átment az üzenet, vagy számítsak egy takarítási hívásra később?

Összeszorult a kezem a combomon pihenő kemény ökölbe. A kesztyűm bőre megnyikordult a csendes utastérben. Leküzdöttem a hirtelen vágyat, hogy behúzzak egyet az állkapcsára. Cruz semmit sem tévesztett szem elől. Észrevette a habozás minden apró rezdülését, a viselkedésem minden mikro-változását, minden apró repedést, ami acélos álarcomon keletkezett. Éleslátása felbecsülhetetlen jobbkezzé tette őt, de ma este könyörtelen figyelme a maradék idegeimet tépázta.

Ugratása arra kényszerített, hogy szembenézzek a mellkasomban nehezedő rút igazsággal. Sebészi pontossággal világított rá a tőlem szokatlan viselkedésre. Igaza volt. Én a gyors, kíméletlen tettek embere vagyok. Nem küldök szóbeli figyelmeztetéseket. Nem adok második esélyt. Egyetlen gondolkodás nélkül fosztom meg a férfiakat a büszkeségüktől és az életüktől.

Akkor mégis miért döntöttem úgy, hogy fenyegetést suttogok egy rémült lány fülébe, ahelyett hogy elszabadítanám a poklot Silvio Maronira?

Ez nem én voltam. Ez a fajta önmegtartóztatás idegen volt tőlem.

Nem tartoztam magyarázattal Cruznak, de a saját elmém követelte azt. A gondolatok végtelen körökben forogtak. Talán a tétovázás abból fakadt, hogy Damian Navarro ott ólálkodott valahol a kúriában. Semmi kedvem nem volt ma este zűrzavaros tűzharcba keveredni azzal a rohadékkal. Az ő elszámoltatása az én feltételeim szerint fog megtörténni, és gondoskodni fogok róla, hogy kamatostul kifizesse az adósságait, amikor a csapda végül rácsapódik.

Megbízható kifogás volt. Ésszerűnek hangzott. De tudtam az igazságot. Ő volt az. Az az azonnali, elvakító hatás, amit Camilla Maroni gyakorolt a szervezetemre, siklatta ki az egész éjszakát.

Lenyomtam a veszélyes gondolatokat, bezárva őket egy mentális páncélterembe. Épp csak annyira fordítottam el a fejem, hogy találkozzon a tekintetem Cruz várakozó nézésével, és összehúztam a szemem.

– Indulj! – parancsoltam rá, nyers, megkérdőjelezhetetlen tekintélyt sugározva, hogy elvágjak minden további faggatózást.

Cruz a másodperc törtrészéig állta a tekintetemet, mielőtt előrenézett volna. Hallatott még egy csendes hümmögést, feladva a kimondatlan csatát, és rálépett a gázra. Az erős motor felbőgött, betöltve a kocsi belsejében nehezedő súlyos csendet. A jármű elindult a padkától, simán siklott végig a fákkal szegélyezett utcán, távolodva az estélytől.

Figyelmemet az anyósülés ablakára fordítottam, visszanézve a hatalmas Maroni-birtokra, ahogy elhagytuk a vaskaput.

Camilla Maroni. Még a neve is túl lágynak hangzott ehhez a kegyetlen élethez.

Mi a franc bajom van?

Szorosan lehunytam a szemem, kiverve a fejemből édes illatának mámorító emlékét. Mentálisan fojtottam el a mellkasomban maradt meleget. Nincs helye sebezhetőségnek az én világomban. Nincs tere a könyörületes tépelődésnek. A lágyszívű embert jeltelen sírba temetik, én pedig nem vagyok hajlandó fűbe harapni egy csinos arc miatt. Az ártatlanság vagy tisztaság bármely naiv elképzelésének nincs helye abban a birodalomban, amelyet vérből, megtévesztésből és hideg acélból építettem.

Ő csupán egy gyalog.

Kemény mantraként ismételgettem a mondatot a fejemben, elnyomva a makacs vágyat. Arra kényszerítettem elemző elmémet, hogy lefejtse róla a szépséget és a csendes dacot. Nem bontottam le többre puszta stratégiai értéknél. Eszköz, amit arra terveztek, hogy ártson az ellenségeimnek. Lépcsőfok a Maroni család feletti végső uralom eléréséhez. Céljaim eszköze, és fel fogom használni őt, hogy megvédjem azt a könyörtelen személyiséget, amely a tápláléklánc csúcsán tart engem. Nem lesz soha több ennél a szememben.