**CAMILLA**

Damian szorítása megerősödött a derekamon, ujjai mélyen belefúródtak az érzékeny húsba közvetlenül a csípőm fölött. A durva nyomás éles fájdalmat lökött az oldalamon keresztül, de nem voltam hajlandó felszisszenni. Tenyeremet a mellkasa merev vonalához feszítettem, küzdve egyetlen talpalatnyi helyért, de ő csak még közelebb rántott.

– Azt hiszed, érdekel az üzlettársi viszony az apáddal? Nincs szükségem a pénzére. De te, Camilla…

A hangja elmélyült, forró lehelete a fülkagylómat súrolta. Tiszta undor borzongása kúszott végig a gerincemen. Sötét, számító tekintete szűretlen mocskossággal mérte végig a testemet.

– Nem akármilyen zsákmány vagy, mi? Látom már, miért ajánlott fel az apád. Ez az üzlet sokkal kifizetődőbbnek ígérkezik, mint valaha képzeltem volna. Szép darabja leszel a gyűjteményemnek.

Összerándult a gyomrom. Gyűjtemény. A szótól felállt a szőr a hátamon.

– Mindig is szerettem, ha a játékszereim kissé tüzesek. Így sokkal kielégítőbb megtörni őket.

Lassú, kimért fordulatra vezetett a parketten, felvonultatva engem a mit sem sejtő vendégek előtt. Selyembe és szabott öltönyökbe öltözött táncosok suhantak el mellettünk, vakon a láthatatlan kalitkára, amely a terem közepén fogva tartott.

– Engedj el! Nem vagyok a játékszered, és a pokolba is, trófea sem vagyok, amit csak úgy megszerezhetsz magadnak.

Damian sötét, bársonyos kacajt hallatott. Ragadozó villanás gyúlt a szemében. Úgy kezelte az ellenállásomat, mint egy előételt; a mellkasomban lángoló dühből táplálkozott.

– Ó, Camilla. Bármelyik nőt megkaphatnám ebben a teremben, de benned van valami, ami megbabonázott. Egy gyújtószikra vagy, egy petárda, és ettől a stílusodtól másodpercről másodpercre keményebb leszek. Hallani akarom, ahogy könyörögsz a folytatásért, érezni akarom, ahogy a lábaid körém fonódnak, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre hatolok beléd…

Keserű, sűrű epe tolult fel a torkomba. A fejünk feletti díszes csillárok mintha elhomályosultak volna, ahogy mocskos szavai ostromolták a fülemet.

– Beteg rohadék vagy.

– Á, az a nyelved! Be kell vallanom, izgatnak a lehetőségek. Kíváncsi vagyok, milyen egyéb tehetségek lakoznak még abban a szádban.

Fél lépéssel közelebb húzódott, beékelve a lábát a combjaim közé a ruhám nehéz anyaga alatt. A számat bámulta, tekintete elnehezült és elködösült a vágytól.

– Magam elé tudom képzelni azokat az ajkakat, olyan teltek és hívogatók, amint körbefonják a farkamat, mint egy meleg, nedves kesztyű. Már a gondolattól is áramütés fut végig a testemen, ahogy elképzelem, mikre lennél képes azzal a nyelvvel… nyalni, szopni, az őrület határáig ingerelni engem.

Kijelentésének nyers, szűretlen mocska megfagyasztotta a vért az ereimben. Az állkapcsom összerándult. Felemeltem az állam, és tömör jégből gyúrt pillantással néztem a szemébe, nem hagyva, hogy meglássa a bordáimat marcangoló tiszta rettegést.

– Tudni akarod, mire képes még a nyelvem? Harapni is tud, mégpedig olyan erősen, hogy soha el nem múló nyomot hagy.

Damian hátraszegte a fejét, és felnevetett. Számára ez csupán játék volt. A dühöm csak az előjáték egy másik formája.

– Harcias. Őrizd csak meg ezt a harapást, édesem, ettől csak még szórakoztatóbb ez a tánc.

A gyomorforgató vigyor még szélesebbre húzódott az arcán. Ujjhegyeivel végigsimított a karom csupasz bőrén, libabőrt hagyva maga után.

– Tudod, az apád nekem ígért téged, Camilla. Te vagy az ő drága kis alkualapja. Az egyezség része, a megkaparintásra váró zsákmány. Csak felmérem az árut, édesem. Megnézem, megéred-e a fáradságot. Végtére is hamarosan a feleségem leszel. Üzleti tranzakció ez, de egy férfi nem fektethet be anélkül, hogy előbb ne vizsgálná meg a portékát, nemde?

Elakadt a lélegzetem. Rövid körmeimet a tenyerem húsába mélyesztettem, míg tompa fájdalom nem nyilallt a csuklómba. Szavainak fojtogató valósága rám zuhant. Apám egyetlen gondolkodás nélkül eladta az életemet. Mostantól Damian Navarróé voltam.

– Azt hiszed, valami tárgy vagyok, amit kézről kézre lehet adni? Nem érdekel, mit ígért neked az apám. Nem vagyok a tiéd. Soha nem leszek a tiéd.

Nem pislogott. Egyenesen áttört csekélyke védelmemen, széles mellkasát szorosan az enyémhez préselve.

– Pontosan az vagy, aminek az apád szán: árucikk. Én pedig csak az vagyok, aki megszabadítja tőled. Szerencséje van, hogy valaki olyat érdekel a dolog, mint én. De ne aggódj, drágám! Meg fogod szeretni. Arról én magam gondoskodom.

Hangjának leereszkedő magabiztossága átlendített a határon. Sarkamat a padlóba fúrtam, és kíméletlen erővel rántottam ki a karomat a fogásából. A hirtelen mozdulat hullámot vetett a mellettünk lévő táncosok között, de egy cseppet sem érdekelt.

– Soha. És legyünk őszinték, Damian: abból kiindulva, mennyire kompenzálni próbálsz, sejtem, hogy eleve nincs is mit szeretni.

Pökhendi mosolya azonnal lehervadt. A torz szórakozottság eltűnt a szeméből, helyét valódi, hidegvérű düh villanása vette át. Éles állkapcsán megfeszült egy izom, miközben rám meredt, mereven küzdve azért, hogy visszafogjon egy fizikai csapást a zsúfolt bálterem közepén.

Elfordultam halálos tekintetétől, és a parkett szélét pásztáztam. Silvio pár lépésnyire állt, kezében a kristálypoharával. Apám szeme Damian és köztem ugrált, homloka mély értetlenséggel ráncolódott össze. De amint felfogta a Damianből áradó sötét, gyilkos feszültséget, az értetlenség azonnal elpárolgott.

– Camilla!

Silvio a zenekar hangja alatt vakkantotta el a nevemet. Hangjának figyelmeztető éle mélyre vágott. Nem azért lépett előre, hogy megvédje a lányát egy ragadozótól. Dühös volt rám, amiért megmérgeztem a drágalátos üzletét.

Tettem még egy lépést hátra, fizikai távolságot teremtve magam és a romlásomat megtervező két férfi közé. Mellkasom zihált. Rábámultam az emberre, aki felnevelt, és a szörnyetegre, aki meg akart törni engem, és képtelen voltam eldönteni, melyikük arcát gyűlölöm jobban.

– Ha bármelyikőtök is azt hiszi, hogy itt fogok állni, és asszisztálok ehhez a beteg játékhoz, mindketten súlyosan tévedtek.

Damian veszélyes, keskeny ajkú mosolyt villantott, indulatát alig tartva féken. Silvio csupán gonosz pillantást lövellt felém, pusztán a néma nézésével engedelmességet követelve.

Sarkon fordultam, és egyenesen a kijárat felé vettem az irányt.

Áttörtem az elittömeg bársonyba burkolt vállai között, friss levegőért kapkodva. Minden szaggatott lélegzetvételnél égett a mellkasom. Azon a pillanaton, mikor a lábam elérte a díszlépcső legalsó fokát, teljes sprintbe kezdtem. Márkás magassarkúm éles kopogása lövésekként visszhangzott a tágas előcsarnokban. Felkapkodtam a lábam a széles márványlépcsőn, kétségbeesetten igyekezve minél nagyobb távolságot hagyni magam mögött.

A társalgás vidám moraja és az élénk vonószene felhallatszott az alsó szintről, egészen az árnyak közé üldözve engem. A dallam kegyetlen tréfának tűnt, gúnyolva a mellkasomban tomboló pusztulást.

Elértem az emeleti lépcsőfordulót, és végigrohantam a hosszú, szőnyeggel borított folyosón. Odaértem a hálószobám nehéz tölgyfa ajtajához, lenyomtam a kilincset, és feltéptem az ajtót. Átestem a küszöbön, és magam mögött becsaptam. Annyira remegett a kezem, hogy alig bírtam megfogni a fém tolózárat. Ügyetlenkedtem a retesszel, a fába horzsolva a bütykeimet, míg egy nehéz kattanás a helyére nem rögzítette a zárat.

A torlasz kitartott, elzárva a lenti rémálomtól.

A térdem felmondta a szolgálatot. Hátamat a tömör fának vetettem, és lecsúsztam, míg a csípőm el nem érte a puha szőnyeget.

Szaggatott zokogás tört fel a torkomból. Forró könnyek követték, átcsapva égő szemhéjamon, és megállíthatatlan áradatban ömölve végig az arcomon. Szorosan a mellkasomhoz húztam a térdemet, és átkaroltam a lábszáramat. Egész testem rázkódott a csendes, megtört csuklásoktól. Szorosan lehunytam a szemem, próbálva kizárni a világot, de a varratok mentén foszlottam szét.

Hogyan jutottunk idáig?

Az elmém a sötétségbe sikoltotta a kérdést. Damian undorító hangja könyörtelenül újra és újra lejátszódott a fejemben: *Körbefonják a farkamat, mint egy meleg, nedves kesztyű. Hamarosan a feleségem. Árucikk.*

Kinyitottam bedagadt szememet, és végignéztem az érintetlen hálószobán. A fésülködőasztal nagy tükre visszatükrözte az ajtó melletti szánalmas látványt. A földön gubbasztó lányt bámultam, és alig ismertem fel a saját vonásaimat. A visszabámuló sápadt arc üresnek tetszett. Elmosódott smink csíkozta az arcát, keretbe foglalva a sírástól vörös és duzzadt szemeket. Még sosem látszottam ilyen törékenynek. Még sosem tűntem ilyen teljesen elpusztítottnak.

– Ez nem én vagyok. Nem vagyok ilyen gyenge. Nem lehetek az.

A suttogásom megtört, s elnyelte a bezárt szoba nehéz, fojtogató csendje.

A valóság zúzó súlya a csontjaimba fészkelte magát. A saját húsom és vérem árult el. Silvio Maroni, az az ember, akinek meg kellett volna védenie e világ gonoszságaitól, saját kezűleg szállított le az ördögnek. Damian émelyítő kijelentései nem üres fenyegetések voltak. Egy aláírt szerződés rideg, kőkemény feltételei voltak. Nem voltam több egy gyalognál, aki arra vár, hogy léptessék a véráztatta sakktáblájukon.

Hátrahajtottam a fejem a nehéz tölgyfa ajtónak, és üresen bámultam fel a boltíves mennyezetre. Néma könnyek csurogtak tovább az arcomon, összegyűlve a ruhám kivágásában. A szívem a kétségbeesés egyenletes ritmusát verte a bordáim alatt.

Fogalmam sem volt, hogyan vívhatnám meg ezt a háborút, amikor a saját apám volt az, aki átadott az ellenségnek.