Daphne éles, pánikszerű kitörése azonnal magára vonta az őrs összes rendőrének értetlen és bíráló tekintetét. A fojtogató csend megnyúlt a helyiségben, tovább szítva a hirtelen támadt feszültséget. Csak egy másodperccel később eszmélt rá a hibájára. A vér kifutott finom vonású arcából, így sápadtan és remegve állt a rideg neonfényben. De Daphne a manipuláció mestere volt. Gyorsan visszavedlett a törékeny áldozat szerepébe, a villanásnyi pánikot a mélységes bánat álarca mögé rejtve. Hatalmas szemébe könnyek gyűltek, majd tragikus patakokban folytak végig az orcáján. Reszkető ujjal mutatott Norára.

– Nora, azzal akarod tönkretenni a makulátlan hírnevemet és a halálba kergetni engem, hogy nyilvános botrányt csinálsz egy magánügyből?

Teátrálisan megingott, mintha minden erő elszállt volna a testéből, és úgy tűnt, mindjárt elájul. Térde épp csak annyira bicsaklott meg, hogy a játéka hiteles maradjon. Tristan közvetlenül mellette állt. Azonnal elkapta a vállát, erős karjával védelmezőn átkarolta, hogy felfogja az esést. A mellkasához szorította a lányt, majd felnézett Norára. Jóképű arcára mély, tagadhatatlan rosszallás ült ki, állkapcsa megkeményedett.

– Nora, tudod, milyen törékeny Daphne egészsége. Hogyan zaklathatod fel ennyire egy ilyen felesleges dolog miatt?

Nora némán meredt a férfira, aki a nővérét tartotta a karjában. Ez volt a legelső személyes találkozásuk a gyötrelmes újjászületése óta. A levegő sűrű volt a kimondatlan múltjuktól, a férfi első szavai mégis egy másik nőt védelmező, éles vádak voltak. Még mindig a vőlegénye volt. Ahogy csendben nézte őt, Nora elméjében felvillantak a keserű téli napok, amelyeket együtt éltek túl a zord utcákon. Úgy bújtak össze a mocskos, fagyos sikátorokban, mint a sebzett vadak. Megosztották a lopott étel szánalmas maradékait, felvették a harcot a kóbor kutyákkal és a metsző széllel. Akkoriban Tristan volt az egyetlen fénysugara a sötétségben. Neki spórolta meg a szűkös fejadagját, és maga elé engedte, ha brutális utcai suhancok támadtak rájuk. Fiatalos bizonyossággal megfogadták, hogy örökké megvédik egymást. Megesküdtek, hogy soha nem engedik el a másik kezét.

Később mindketten visszatértek a tehetős családjukhoz. Tristan elkezdte körülrajongani Daphnét, elhalmozta ajándékokkal és figyelemmel. Korábban azzal magyarázta ezt Norának, hogy ha jól bánik Daphnéval, a Kensington család hamarabb befogadja majd őt. Nora akkoriban kérdés nélkül hitt az őszinteségében. Most pedig az a fiú, aki egykor vérzett érte, vakon védte azt a nővért, aki módszeresen tönkretette az életét. Az ígéretek akkoriban valóságosak voltak, de az előtte álló árulás éppolyan valóságos volt.

Gemma a pálya széléről figyelte a bizarr helyzetet, felvont szemöldökkel. Karba tette a kezét, és nyíltan gúnyolódni kezdett:

– Ha nem tévedek, te elvileg Nora vőlegénye lennél. Mégis a menyasszonyod nővérét véded, és nyilvánosan kérdőre vonod a hivatalos jegyesedet. Hát, most már tényleg mindent láttam.

Tristan ügyet sem vetett a megjegyzésre. Az arca alig rezzent, amint rendíthetetlen tekintetét visszaszegezte Norára. Szelíd, de ellentmondást nem tűrő, kemény hangon szólalt meg:

– Nora, tudod, hogy a te érdekedben teszem. Nyeld le a büszkeségedet, és azonnal kérj bocsánatot Daphnétól!

– Nem tettem semmi rosszat, úgyhogy nem fogok bocsánatot kérni – utasította el Nora ridegen. Hangjából hiányzott minden melegség, pengéként vágott át a feszült levegőn.

Arthur előrelépett, arcát elöntötte az apai düh. Vastag ujjával Norára bökött, hangja betöltötte a rendőrőrsöt:

– Te kis kölyök! Bántod Daphnét, és még mindig úgy viselkedsz, mint egy hálátlan dög!

Vance tisztnek elege lett. A tapasztalt rendőrnő kilépett az asztala mögül, határozottan közbelépve, mielőtt Arthur újabb sértést vághatott volna a fejéhez. A két lány felé intett, szeme megvetően szűkült össze a család kirívó kivételezése láttán.

– Nézzenek rá alaposan a lányaikra, mielőtt ordítozni kezdenének! Egyfolytában azt hajtogatják, hogy Daphne fizikailag gyenge, mégis teljesen rózsás, egészséges a színe. – Vance tiszt egyenesen Norára mutatott a tollával. – Nora itt áll mellette, véznán és törékenyen, láthatóan beteges, lázas sápadtsággal. Értjük, hogy aggódnak Daphnéért, de szembe kell nézniük a nyers valósággal.

A rendőrnő felemelte a hangját, gondoskodva róla, hogy a teremben mindenki tisztán hallja a tényeket:

– Norát erőszakkal lökték a fagyos tóba, miközben megpróbálta megmenteni Daphnét azoktól a bűnözőktől. Súlyos, életveszélyes lázat kapott, amely kis híján maradandó agykárosodást okozott nála. A súlyos állapota ellenére mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy a rendőrség értesítésével megvédje a drágalátos Daphnéjukat. Dicséretet érdemelne. Nem kellene kivételezniük. Norával is törődniük kellene.

A rendőrőrsre nehéz, kínos csend telepedett. A Kensingtonok megdermedtek. Nora kis híján agykárosodást szenvedett? Meglepettséget színleltek, feszengett, bűntudatos pillantásokat váltva. Brody kényelmetlenül fészkelődött, és védekezőn motyogott az orra alatt:

– Honnan kellett volna tudnunk, hogy beteg? Nem mondta el rendesen, hogy baja van. Ha tudtuk volna, figyeltünk volna rá.

Nora magában gúnyosan felnevetett. Nagyon jól tudta, hogy az aggodalmuk üres póz csupán. Még a rideg tényekkel szembesülve is gyenge kifogásokat kerestek ahelyett, hogy valódi bűnbánatot tanúsítottak volna. Mindig találtak módot arra, hogy őt tegyék felelőssé.

A gimis zaklatók elleni vádemelés ügye lezáratlan maradt. Daphne letörölte a könnyeit, tökéletesen alakítva a szerepét. A nagylelkűség gyomorforgató színjátékaként a rendőrökre nézett, és könnyek között megbocsátott az erőszakoskodóknak:

– Még fiatalok. Ha priuszuk lesz, a jövőjük tönkremegy. Hajlandó vagyok esélyt adni nekik a javulásra. Kérem, engedjék el őket!

Néhány szelíd szóval Daphne semmibe vette és érvénytelenítette Nora életveszélyes áldozatát a fagyos vízben. A Kensingtonok ünnepélyes egyetértéssel bólogattak Daphne szentté avatásra méltó döntésére. Senkit sem érdekelt a láz, amely kis híján tönkretette Nora elméjét.

A birtokra visszavezető, fojtogatóan feszült autóút végtelennek tűnt. Az utcai lámpák fénye át-átvillant a luxusautó sötétített ablakain, hosszú, vándorló árnyékokat vetve a pazar belső térre. Arthur az anyósülésen ült. Hátrafordult, és hidegen meredt a hátsó ülésen ülő Norára.

– Még mindig azt hiszed, hogy valami hős vagy? Felfogod, hogy a mai napon önző módon kockára tetted a nővéred makulátlan hírnevét?

Nora a visszapillantó tükrön keresztül nyugodtan állta a dühödt pillantását. Nem húzta össze magát, és a tekintetét sem sütötte le.

– Szóval, apa, azt mondod, hogy ha Daphnét a jövőben zaklatják vagy bántják, egyszerűen hagyjam figyelmen kívül, ugye? Megjegyzem magamnak.

Arthur torkán akadt a szó. Az arca csúnya vörös árnyalatot öltött. Nem talált logikus választ. Kinyitotta a száját, de csak egy feszült, dühös szuszogás szakadt ki belőle, mielőtt visszafordult volna, és tehetetlen dühében a kapaszkodóba markolt.

Kihasználva a kínos csendet, Daphne előrehajolt az ülésén. Mély, remegő kétségbeesést színlelt a helyzet miatt. Lélegzete szaporává vált, és a mellkasához kapott, mintha a szíve mondaná fel a szolgálatot.

– Mi lesz, ha a rendőrségi jegyzőkönyv kiszivárog, és csorbát ejt a társadalmi megítélésemen? Mindenki rólam fog beszélni a köreinkben.

Tristan szorosan mellette ült. Azonnal még közelebb húzódott, erős karjába zárva a lányt. Simogatta a vállát, a hajába suttogott lágy szavakkal gyengéden vigasztalva őt:

– Daphne, ne aggódj! Amíg azok nem akarnak börtönbe kerülni, lakatot tesznek a szájukra. A hírneved biztonságban van.

Daphne tágra nyílt, esdeklő szemmel nézett fel Tristanra.

– Tényleg? Nem fogsz lenézni emiatt?

– Butuska, hát persze hogy nem. Te vagy a legtisztább és legszebb teremtés. – Tristan szeretetteljesen megkocogtatta az orrát.

A kocsiban ülő Kensingtonok elismerően mosolyogtak. Egy cseppnyi feszengés nélkül nézték a férfi és a menyasszonya nővére közötti meghitt, oda nem illő viselkedést. Előző életében Nora pontosan ezen az ülésen, a sötétben gubbasztva vágyott a szeretetük egyetlen morzsájára, miközben ők ezt az árulást lebegtették a szeme előtt. Most csupán hideg, kiégett tekintettel figyelte a visszataszító színjátékot.

Daphne végül kiszámított pírral az arcán elhúzódott. Elsimította drága ruháját, és kétségbeesetten magyarázkodni kezdett Tristannak, ügyelve arra, hogy a hangja a kocsi minden zugába eljusson:

– Nora, ne értsd félre! Csak túlságosan felzaklatott a dolog. Tudom, hogy ma jót akartál. De mivel korábban nem a Kensington családban nevelkedtél rendesen, talán nem érted: egy úri hölgy hírneve sokkal fontosabb, mint a saját testi épsége.

Ez egy erősen leplezett, aljas döfés volt Nora hiányos, csiszolatlan neveltetésére, amelyre egykori utcagyerekként tett szert. Daphne finoman emlékeztetett mindenkit arra, hogy Nora műveletlen és gátlástalan. Előző életében Nora a vérét adta a Kensington család vállalkozásáért, olyan könyörtelen férfiakkal tárgyalva, akiket sosem érdekelt egy nő finom hírneve. Saját bőrén tapasztalta meg, hogy szeretet nélkül csak fagyos közöny létezik.

Tristan rideg tekintetével visszafordult Norához. A hangja szigorúvá vált, éles ellentétben a Daphnénak duruzsolt lágy suttogással:

– Nora, ma tényleg rosszat tettél. Azonnal kérj bocsánatot Daphnétól!

Úgy követelte, mint egy bíró, aki épp ítéletet hirdet. A fiatalember, aki egykor megvédte őt, eltűnt; a helyét egy öltönyös, arrogáns idegen vette át.

– Tristan, emlékszel még arra, hogy a jegyesem vagy? – mondta Nora. A hangja megdöbbentően érzelemmentes volt.

Tristan mélyen összeráncolta a homlokát. Azt hitte, a lány csak szánalmas, féltékeny hisztit csap, hogy felhívja magára a figyelmet. Kihúzta magát, a hangja jéghideggé és ellentmondást nem tűrővé vált:

– Nora, ha ennyire elviselhetetlenül makacs leszel, tudnod kell, hogy a menyasszonyom pozíciója nem feltétlenül jár neked!

Ez nyílt fenyegetés volt. Végre kimondta a lényeget. Nora körmei ösztönösen a tenyerébe vájtak, az éles fájdalom a jelenhez láncolta. Az arca azonban hátborzongatóan nyugodt és közönyös maradt. Hűvös pillantást vetett Daphne arcára.

– Ha nem én, akkor ki? Daphne?! – kérdezte nyersen.

Daphne pánikszerűen terelt. Finom kezeivel integetve tágra nyitotta ártatlan szemét, hogy elleplezze valódi szándékait:

– Nora, ha nem akarsz bocsánatot kérni, hát jó. De ne mondj ilyeneket! Tristan és köztem jelenleg nincs semmi.

Azt mondta: „jelenleg”. Már készítette elő a terepet a jövőre, hiszen úgy vélte, a világ minden szeretete és jósága kizárólag őt illeti meg. Úgy gondolta, egy olyan senki, mint Nora, soha nem érdemelheti meg Tristan kiváló hátterét és vonzó külsejét.

Tristan szeme tőrré élesedett, miközben kiadta utolsó, arrogáns figyelmeztetését:

– Nora, a makacsságnak is van határa. Daphne nagylelkű, és nem haragtartó. De ha továbbra is ilyen tapintatlan és gonosz maradsz, akkor én…

Nora egyenesen a szemébe nézett, készen arra, hogy elvágja múltja kusza, mérgező hálóját. Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Akkor mit teszel? Felbontod az eljegyzést?

Ebben az új életben újjászületve elhatározta: ha valaki kimondja az utolsó szót, az ő lesz. Nem engedte, hogy megint félredobják. Ő volt az, aki felbontotta az eljegyzést.

Már nem tartott rá igényt!