Daphne gyenge, törékeny hangja végigvisszhangzott a fényes folyosón, átszelve a csendes éjszakát.

– Tristan, mit nézel?

Tristan elfordította éles tekintetét a kórterem ajtajának keskeny réséről. A szemében villanó számító él azonnal megenyhült, amint lenézett Daphne ártatlan arcára.

– Semmit. Biztos csak képzelődöm. Azt hittem, Norát láttam.

Callum felhorkant, hangjából csöpögött a megvetés.

– Tristan, biztosan tévedsz. Nora otthon alszik a saját ágyában. Hogy a fenébe lenne itt a kórházban?

Nora mozdulatlanul állt a sötétben, hátát a nehéz faajtónak vetve. A hideg padlólapok hűvössége felszivárgott csupasz talpán át, megfagyasztva a vérét. Nem lepte meg, hogy Callum ilyen könnyedén gúnyolódik rajta. Ismerős szúrás volt ez.

Daphne halkan mormolt valami választ, hangjába mesterkélt aggodalom vegyült. Callum és Tristan körbezsongták, hangjuk tele volt ideges rajongással. A csoport továbbhaladt a folyosón, míg a lift halk csilingelése nem jelezte a távozásukat. A folyosóra csend borult, magára hagyva Norát az árnyékok között.

Tompa, nyomasztó fájdalom virágzott ki Nora mellkasában. Szóval Tristan már ilyen korán is csak Daphnét látta. A védelmére tett összes ígérete üres szócséplés volt csupán. Keserű pirula volt ez, amit le kellett nyelnie, de csak megerősítette az elhatározását. A régi Nora, aki a szeretet morzsáiért esedezett, halott volt.

Elfojtotta a sajgó érzést, kibújt a vékony kórházi hálóingből, felkapta csekélyke holmiját, és lement a földszintre, hogy rendezze a kórházi számláját.

A főcsarnok neonfényei bántották fáradt szemét. A tér szinte teljesen üres volt, csak néhány kimerült nővér lézengett a pultok mögött.

– Nocsak, nocsak, csak nem a kis Kensington-lány, akit a szemétből kotortak elő?

Nora megtorpant, keze megállt vászontárcája felett. Megfordult, és meglátta a néhány lépésre álló Gemma Carlisle-t. Gemma a Carlisle család elkényeztetett hercegnője volt, akit két gőgös, dizájner táskát szorongató követője kísért. Az elit köreikben az emberek imádták összehasonlítani őt Daphnéval. Gemma gyűlölte Daphnét, amiért elorozta előle a figyelmet, de Norát még nála is jobban lenézte.

Gemma gúnyosan elmosolyodott, bőrdzsekije felett védekezőn összefonta a karját.

– Úgy emlékszem, Daphnét már hazavitte a család. Te most érkeztél, vagy a családod megfeledkezett rólad a kórházban?

Nora nem akart belemenni ebbe a szánalmas játékba. Figyelmen kívül hagyta az alantas gúnyolódást, behúzta a táskája cipzárját, és elindult a tolóajtós üvegkijárat felé.

Az egyik csatlós oldalra lépett, elállva Nora útját.

– Hé, Gemma hozzád beszél! Tényleg egy neveletlen, volt koldus vagy!

Nora megállt. Felemelte az állát, és jeges pillantást lövellt egyenesen Gemmára.

Gemma összerezzent, ösztönösen hátrált egy lépést. A mély nyugtalanság hulláma futott át arisztokratikus vonásain. Hogyan bírhatott ez a gyenge, bizonytalan koldus most ilyen parancsoló, fagyos tekintettel? Gemma kényszerítette magát, hogy visszanyerje a hidegvérét, és büszkén emelte fel az állát, hogy állja a hajthatatlan nézést.

Gemma gúnyolódva folytatta, szájfénytől csillogó ajkán önelégült vigyor terült el.

– Ne nézz így rám! Ha már valakire csúnyán akarsz nézni, nézz azokra a monroe-i gimis zaklatókra, akik kikezdtek Daphnéval! Nem te vagy a hűséges ölebe, aki mindig megvédi?

Nora megszólalt, hangja veszélyesen nyugodt és egyenletes volt.

– Van bizonyítékod?

Gemma pislogott. A beszélgetés hirtelen fordulata egy pillanatra zavarba hozta.

– Micsoda?

Nora teljesen felé fordult, sötét villanás suhant át a szemében.

– Ha nincs bizonyítékod, az rágalmazás a nővérem hírnevével szemben. Ezt nem fogom eltűrni.

Gemma hebegett-habogott, még szorosabban fonta össze a karját, hogy leplezze a zavarát. Összeráncolta a homlokát, képtelen lévén felfogni Nora bizarr reakcióját.

– Van bizonyítékom! Hogyne volna! Nem, várj csak! Nem azon kellene lenned, hogy a nővéred ölebe vagy? Bosszút kellene állnod a Monroe gimi zaklatóin!

A múltban Nora elvesztette volna a fejét, és vakon rohant volna, hogy szembeszálljon a zaklatókkal, egyenesen belefutva Gemma csapdájába. Ezúttal azonban Nora kezében voltak a lapok.

Nora ajkán egy röpke, borotvaéles mosoly suhant át, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna.

– Helyes, hogy van bizonyítékod.

Gemma feszülten figyelt, hogy meghallja a halkan elmormolt szavakat, de Nora már lépett is ki az automata üvegajtón, elméjében egy pusztító, új tervvel.

Fél órával később a 42-es körzet rendőrőrsének éles mennyezeti lámpái világították meg Gemma sötét, dühös arcát. Az őrsön nagy volt a ricsaj, telefonok csörögtek, és a levegőben állott kávé nehéz szaga terjengett. Gemma mereven ült egy kemény műanyagszéken, közvetlenül Nora mellett, néma dühöt sugározva magából.

Nora feljelentette a Monroe gimi zaklatóit, amiért megfenyegették Daphnét, és a mély vízbe lökték. Határozottan emberölési kísérletként jelentette be az esetet. Ami még ennél is fontosabb: Gemma Carlisle-t jelölte meg egyedüli tanúként, akinek videóbizonyíték van a birtokában.

Gemma rájött, hogy a kórházi előcsarnokban való felvágásával saját maga alatt vágta a fát. Most törvényesen csapdába esett.

Myra Vance tiszt ült a megviselt fémasztal túloldalán, és a billentyűzetén gépelt. A rendőrnő együttérző pillantást vetett Norára. Vance tiszt már kiküldött egy járőregységet, hogy tartóztassák le a megvádolt középiskolásokat. A protokoll megkövetelte, hogy értesítsék az áldozatot és a törvényes gyámjait a vallomástétel és a súlyos vádak teljes körű tisztázása érdekében.

Eközben a terpeszkedő Kensington-birtokon a hangulat éles ellentétben állt a zord rendőrőrsével.

Callum kényelmesen elnyúlt a plüss bársonydíványon, kezében egy pohár szénsavas vizet lögybölve.

– Nora annyira hidegvérű. Daphne miatta rémült halálra, és ahelyett, hogy bement volna a kórházba meglátogatni őt, az éjszaka közepén elment csavarogni. Úgy tűnik, ráfért volna egy alapos nevelés.

Daphne mellette ült, fűthető kasmírtakaróba burkolózva. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megpaskolta Callum karját, a szentet játszva.

– Callum, ne hibáztasd Norát! Fiatal még, most van a bohó éveiben. Én nem haragszom rá.

Arthur Kensington peckesen állt a ropogó kandalló mellett, mélységes elégedettséggel tekintve jóságos, megbocsátó idősebb lányára. Állkapcsa megfeszült, ahogy Nora feltételezett lázadására gondolt.

– Túl engedékenyek voltunk vele. Pontosan ezért viselkedik így.

Arthur mobiltelefonjának éles csörgése félbeszakította szigorú mondatát. Előhúzta a készüléket méretre szabott zsebéből, és felvette, arca komor fintorba rándult.

Vance tiszt határozott hangja szólalt meg a hangszóróból.

– Halló, Mr. Arthur Kensingtonnal beszélek? A lánya a 42-es körzet rendőrőrsén van, kérem, azonnal fáradjon be!

Arthur gúnyosan felnevetett, szeme a kanapén épségben és biztonságban ülő Daphnéra villant.

– Miféle csaló hívás ez? A lányom itt van mellettem, otthon.

Vance tiszt elhallgatott a vonal túlsó végén, meglepődve a gyors elutasításon.

– A fiatalabbik lányáról, Noráról van szó. Továbbá kérem, hozza be az idősebbik lányát, Daphnét is a rendőrségre! Ez a súlyos ügy őt is érinti.

Arthur arca hirtelen vörösre gyúlt a méregtől.

– Micsoda? Daphnét is érinti? Már megint miféle szörnyűséget művelt Nora? Egy ilyen lánynak inkább kint kellene megdöglenie az utcán. Nem vagyunk hajlandóak foglalkozni vele!

Vance tiszt mélyen összeráncolta a homlokát, ujjai megálltak a gépelésben. Nem számított arra, hogy egy gazdag apa ilyen ridegen beszéljen a saját véréről. Arca elkomorult, amint elöntötte a szakmai felháborodás heves hulláma.

Vance tiszt rendíthetetlen hangon szólt bele, amely nem tűrt ellenvetést.

– Mr. Kensington, ez egy hivatalos rendőrségi ügy emberölési kísérlet tárgyában. A jelenléte törvényileg kötelező, és Daphnét is azonnal be kell hoznia az őrsre!

Azzal lecsapta a kagylót a villára.

A rendőrnő éles lélegzetet fújt ki, és a szomszéd asztalnál ülő kollégájához fordult.

– Miféle apa az ilyen? A lánya kis híján az eszét vesztette a betegségtől. Épphogy kiengedték a kórházból, egyenesen idejön, hogy igazságot szerezzen a nővérének. Mint apa, ahelyett, hogy egy cseppnyi aggodalmat mutatna, azt mondja neki, dögöljön meg!

Nora csendben ült a közelben, kezeit illedelmesen az ölébe fonva. Nem hallotta a kagylóból áradó pontos szavakat, de jól ismerte a Kensingtonekat. Ismerve Arthur örökös megvetését a létezése iránt, sejtette, hogy az apja csak mérget fröcsögött. Ám mivel Daphne drága neve is belekeveredett az ügybe, Nora tudta, hogy el fognak jönni. Daphne kedvéért mindig megjelentek.

Bizony, alig több mint húsz perccel később a kapitányság nehéz üvegajtaja kitárult. Arthur masírozott be, szorosan a nyomában Daphnéval, Callummal, Brodyval és Tristannal. Az egész társaság úgy vette körül Daphnét, mint egy elit királyi testőrség, méltóságteljes bevonulást rendezve a hétköznapi rendőrőrsön.

Gemma áthajolt a műanyagszékéről, és gúnyosan Nora fülébe suttogta:

– Azok, akik a szemétből nőttek ki, tényleg olyanok, mint a szemét. Undorító. Most nézd meg a nővéredet, lásd, mennyire becsülik!

Nora arca teljesen kifejezéstelen maradt. Figyelte a közeledő fényűző kíséretet, érezve, ahogy a kollektív közönyük ismerős hidege végigsöpör rajta.

Arthur dühödt tekintete végigpásztázta a zsúfolt termet, és azonnal Norára szegeződött. Hosszú, agresszív léptekkel zárta le a távolságot, kezei szoros ökölbe szorultak.

Éles, visszhangzó csattanás hasított végig a nyüzsgő őrsön.

Arthur meglendítette a karját, és brutális, könyörtelen erővel arcul csapta Norát.

A puszta ütés élesen félrerántotta a lány fejét. Égető, fehérizzású hőség robbant az orcáján. A hangos pofon azonnal néma csendbe taszította az egész rendőrőrsöt. Rendőrök és civilek egyaránt döbbenten fordították feléjük a fejüket. Senki sem számított arra, hogy egy tehetős családfő megüt egy fiatal lányt a rendőrség közepén.

Gemmának leesett az álla. Még azután is, hogy kíméletlenül gúnyolta Nora mellőzöttségét, megdöbbentette a látvány, ahogy Arthur nyers gyűlölete fizikai bántalmazásban ölt testet. A szája tökéletes „O” alakot formált, miközben a Nora sápadt bőrén virágzó élénkvörös kéznyomot bámulta.

Arthur felbődült, remegő ujját egyenesen Nora arcába bökve.

– Szóval ezért voltál olyan engedelmes a helyed átadásával kapcsolatban! Valami rosszban sántikáltál! És még a nővéredet is bele merészelted rángatni ebbe! Tudod egyáltalán, hogy épphogy csak jobban lett? Hogy lehet ilyen gonosz a szíved?

Arthur egyetlen kérdést sem tett fel. A legkisebb összefüggést sem kereste, mielőtt ott helyben elítélte volna.

Vance tiszt felocsúdott a döbbenetből. Hátralökte a gurulós székét, és Arthur meg Nora közé lépett, áthatolhatatlan fizikai gátat képezve.

– Mr. Kensington, kérem, nyugodjon meg! Ez egy rendőrőrs, és ez az eset nem a kisebbik lánya hibája!

Nora mozdulatlanul állt, hagyva, hogy az arca égő fájdalma visszarántsa a valóságba. A vér fémes íze gyűlt össze a szája sarkában. Amióta újjászületett, elszakította magát attól a fojtogató tehertől, hogy a Kensington család szeretetére vágyjon. Megesküdött, hogy egyetlen könnycseppet sem ejt értük. Mégis, a valódi érzelmek hirtelen hulláma azzal fenyegetett, hogy megtöri a lélekjelenlétét. Az első ember, aki kiállt mellette és megvédte a bántástól, Vance tiszt volt – egy idegen, akivel alig egy órája találkozott. Nedvesség csípte Nora szeme sarkát, ritka repedést ütve jeges páncélján.

Nora megszólalt, rebbenés nélkül állva Arthur dühös pillantását.

– Apa, meg sem kérdezted. Hogy döntheted el csak úgy, hogy nekem voltak rossz szándékaim? A lányod vagyok egyáltalán, vagy sem?

Egy röpke pillanatra bűntudat villant át Arthur szemében. Ám ezt a bűntudatot azonnal elnyelte a határtalan büszkesége. Az, hogy nyilvánosan kérdőre vonta a lány, akit mindig is semmibe vett, közvetlen támadásnak tűnt a családfői tekintélye ellen.

Arthur hidegen felhorkant, kihúzva magát.

– Kell még kérdeznem? Daphne mindig olyan jó volt hozzád, te mégis megbetegítetted! Most megint belerángattad ebbe a mocsokba. Ha ez nem rosszindulat, akkor mi az?

Daphne megragadta az aranyat érő pillanatot, hogy eljátssza a békéltetőt. Finom, remegő léptekkel lépett előre, kinyújtva a kezét, hogy megfogja Noráét.

Nora félrelépett, hagyva, hogy Daphne manikűrözött keze a semmit markolja.

Daphne megdermedt. Meglepettségét mélyen megbántott, bánatos arckifejezéssel leplezte, vékony vállait leeresztve.

Daphne megszólalt, a hangjából csöpögött a mesterkélt édesség.

– Nora, kérlek, ne hibáztasd Apát! Apa ezt értem teszi, és persze érted is. Amikor hazaértünk, és nem láttunk ott, megrémültünk. Aztán hirtelen kaptunk egy hívást, hogy a rendőrségen vagy. Apa csak aggódott, és össze volt zavarodva.

Daphne alakítása hibátlan volt. Bármely kívülállónak úgy tűnt volna, ő a megtestesült szerető, gondoskodó nővér, aki megpróbálja összeforrasztani a széthullott családot.

Nora Daphne könnyáztatta szemébe nézett. Hideg, számító vigyor fenyegetett azzal, hogy felfelé görbíti a szája szélét.

Nora halkan kérdezte, szándékosan egy lépéssel közelebb lépve a nővéréhez:

– Szóval az én hibám?

Közelebb hajolt, ajkait alig néhány centire téve Daphne fülétől. Hangját nyers, bizalmas suttogásra halkította, amelyet csak ők ketten hallhattak.

– De hisz érted tettem. Azok a zaklatók merték venni a bátorságot, hogy bántsanak téged. Mivel Carlisle kisasszony itt van tanúként, feljelentettem őket a rendőrségen emberölési kísérletért. Érted.

A szavak fizikai csapásként érték Daphnét. A vér kifutott az arcából, hamuszürkévé és tágra nyílt szeművé téve őt. A szelíd, mit sem sejtő áldozat aprólékosan megmunkált homlokzata millió szilánkra tört szét. Tiszta pánik marta a torkát, felülírva a színészi képességeit.

Daphne hátratántorodott, mellkasa zihált, miközben éles, gátlástalan sikoly szakadt fel belőle:

– Ki kérte tőled, hogy jelentsd a rendőrségen?!