Ráfordítottam a zárat a fürdőszobaajtóra, magamra zárva a helyiséget. A vécé mellett elmenve két remegő kezemmel a hideg porcelánmosdónak támaszkodtam, és megnyitottam a csapot, hogy elfedje a zajt. Aztán hagytam, hogy átszakadjon a gát.

Először a könnyek törtek elő, forrón és sebesen. A vállam rázkódott a néma zokogás erejétől – attól a fajta sírástól, amely üressé vájja a mellkast, de a torkodba zárja a sikolyokat. Vizes tenyeremet szorosan az arcomra tapasztottam, és sírtam. Uralnom kellett magamat. Lily alig egy szobával odébb aludt mélyen, Piper pedig épp elég összeomlásomat látta már ezen az estén. Nem voltam hajlandó kitenni őt egy második kiborulásnak is.

Könny és takony keveredett az arcomon. Egyik zsebkendőt téptem a másik után az adagolóból, felmaródott bőrömet törölgetve, miközben próbáltam csillapítani szaggatott lélegzetvételemet.

Az elmém újra és újra lejátszotta a Nolan szemében ülő megvetést. Ahogyan ma este rám nézett, mindent megerősített. Megvetett engem. Még ha a szíve valamely apró szeglete emlékezett is az egykor közös melegségre, az semmit sem jelentett. Nolan egy Prescott volt, aki Boston érinthetetlen elitjének legtetején ült. Olyan régi pénzzel és származással bírt, amit fel sem foghattam. Én meg egy senki voltam egy titkolt gyerekkel. A köztünk feszülő hatalmas osztálykülönbség leküzdhetetlen erődítmény volt. Soha, egyetlen percre sem volt esélyem.

Éles kopogás a faajtón zúzta szét kavargó gondolataimat.

„Egész éjjel ott bent fogsz bőgni?” – szólt be Piper. Hangjából hiányzott a megszokott él, halk aggodalom bujkált benne. „Vagy azért bújkálsz, mert azt hiszed, kigúnyollak, amiért ekkora csődtömeg vagy?”

Még egyszer utoljára megtöröltem a szemem, a nedves zsebkendőket a szemetesbe dobtam, és kitártam az ajtót. Az arcomat duzzadtnak és feszesnek éreztem.

Piper bátorító vigyort villantott. „Na gyere. Fogd a kabátodat. Elviszlek valahova, ami jót fog tenni.”

Összevontam a szemöldökömet, és letöröltem egy kósza könnycseppet az államról. „Hova?”

„Baltadobálásra a belvárosba.”

Megráztam a fejem. „Nem. Az egyetlen dolgot sem old meg. Az érzelmi levezetés csak átmeneti, Piper.”

Piper megnyugtatóan átkarolta a vállamat, és magához húzott. „Csak viccelek, Nora. A hely, amire valójában gondoltam, sokkal jobb. Bízz bennem.”

„De Lily alszik.”

„Visszaérünk jóval azelőtt, hogy egyáltalán eszébe jutna felébredni. Szavamat adom.”

Gyorsan körbenéztünk a lakásban, gondosan bezártuk magunk mögött a bejárati ajtót, és kiléptünk a csípős éjszakai levegőre.

Húszpercnyi autózás után Piper egy hangulatos téglaépület előtt parkolt le egy olyan környéken, amit alig ismertem fel. Kiléptem a járdára, és felbámultam a sötét ablakokra.

„Kinek a lakása ez?” – kérdeztem, szorosabbra húzva a kabátomat az esti hideg ellen.

Egy fényes sárgaréz kulcsot lóbált meg közvetlenül az orrom előtt. „Derítsük ki együtt.”

„Várj. Elköltözöl?”

Piper felvonult a lépcsőn, bedugta a kulcsot a zárba, és benyomta a nehéz faajtót. „Mit gondolsz?”

Követtem befelé, és felkapcsoltam a villanyt. Fény árasztotta el a teret, feltárva egy lenyűgöző otthont két hálószobával, egy fürdőszobával és egy hívogató nappalival. A lakás frissességet árasztott fehér falaival és lakkozott tölgyfapadlójával. Hatalmas ablakok sorakoztak a távolabbi falon, bőséges természetes fényt ígérve. Tiszta hitetlenséggel mértem végig a szobát. A helyiség már teljesen be volt rendezve. Egy plüss szürke kanapé uralta a nappalit, egy kecses dohányzóasztallal szemben. Egy szerény étkezőgarnitúra kapott helyet a sarokban, az ablakpárkányokon pedig néhány cserepes növény sorakozott. Minden egyes négyzetcentiméter makulátlan volt.

„Nagyon szép.” Beljebb sétáltam, végighúzva az ujjaimat a kanapé háttámláján. „Mennyi a bérleti díj?”

„Ezer dollár havonta.”

Leesett az állam. Hirtelen felé fordultam. „Az ezen a környéken elképesztő ajándék. Lehetetlen.”

Piper az ajtófélfának támaszkodott, és összefonta a karját. „Tudom, mekkora bűntudatot cipelsz amiatt, hogy nálam húztad meg magad. Megállás nélkül robotolsz a munkahelyeden, soha egyetlen szabad perced sem volt lakást keresni. Úgyhogy Lilyvel a saját kezünkbe vettük az irányítást. Megszereztük neked ezt a helyet. Pontosan öt perc sétára van a Bright Minds napközitől.”

A mindent elsöprő megkönnyebbülés fizikai ütésként ért. Mintha mentőövet dobtak volna felém, miközben épp fuldokoltam. Átvetettem magam a szobán, és szorosan a nyakába csimpaszkodtam. Három gyors puszit nyomtam az arcára.

„Piper! Annyira szeretlek!”

Kacagásban tört ki, és a kézfejével törölte meg a bőrét. „Jól van, nyugi! Rám kented az élénkpiros rúzst. Most másodszor is meg kell mosnom az arcom ma este.”

Megragadtam mindkét kezét, ráztam őket, miközben úgy vigyorogtam, mint egy bolond. „Személyesen mosom meg az arcodat! Még a kisujjadat sem kell megmozdítanod.”

Másnap reggel még azelőtt felébredtem, hogy a nap átbukott volna a horizonton, és azonnal nekiláttam a csomagolásnak.

Piper és Lily még az igazak álmát aludták a hálószobában. Lábujjhegyen, csendben osonva jártam a szobák között, aprólékosan hajtogatva a ruhákat és egymásra rakva a kis kartondobozokat. Egész létezésem kényelmesen elfért három viseltes utazótáskában és két leragasztott dobozban. Kicsit szánalmasnak tűnt, hogy ilyen keveset birtoklok, de ez az egyszerűség tagadhatatlanul felszabadító volt.

Félig húztam be az utolsó táska cipzárját, amikor apró talpak halk kopogása visszhangzott a keményfa padlón.

Lily botorkált ki a hálószobából, álmos szemeit apró öklével dörzsölgetve. Abban a szent másodpercben, ahogy a tekintete rám tévedt, az egész arca felragyogott, mint egy világítótorony. Átvágtatott a szobán, és egyenesen a kitárt karjaimba vetette magát.

„Anya! Úgy hiányoztál!”

Guggolásba ereszkedtem, elkaptam apró testét, és az arcomat a meleg bőréhez szorítottam. „Hogy aludtál, édes kincsem?”

„Nagyon jól! Még azt is álmodtam, hogy visszajöttél, és jó éjt puszit adtál.”

A szívem elolvadt a mellkasomban. Elsimítottam egy kósza tincset a homlokából. „Éhes vagy?”

„Igen, kérek szépen.”

„Menj, moss fogat és moss arcot. Én meg összedobok valami reggelit.”

„Jó!” – szökdelt lelkesen a fürdőszoba felé, copfjai fel-le ugráltak.

Mire Piper kikászálódott az ágyból, a haja ezer felé állt a feje tetején, én már minden egyes holmit elcsomagoltam. Lily a konyhapultnál ült, és boldogan tüntette el a vajas rántotta maradékát a tányérjáról.

Piper kábán pislogott a bejárati ajtó mellett felhalmozott takaros poggyászkupacra. „A francba. Gyorsan dolgozol.”

„Csináltam neked reggelit. A tányérod ott van a pulton.”

„Köszönöm.” Felkapott egy szelet pirítóst, hatalmasat harapott belőle, és a mutatóujján megpörgette a kocsikulcsát. „Mégis hogyan tervezted mindezt elszállítani az autóm nélkül?”

Csak néztem rá, sokatmondó mosollyal az ajkamon.

A pirítóst rágva megrázta a fejét. „Gyerünk. Induljunk.”

Piper igazi életmentőnek bizonyult: segített felhordani minden egyes táskát és dobozt az új lakás lépcsőin. Amint az utolsó doboz is átlépte a küszöböt, egyenesen a Mercer Industrieshez fuvarozott dolgozni, majd elvitte Lilyt a Bright Mindsba.

A munkanapomat teljes egészében bonyolult pénzügyi táblázatok és végeláthatatlan konferenciahívások alá temetve töltöttem. A nehéz munkaterhelés ellenére a gondolataim folyton visszakanyarodtak az új valóságomhoz. Egy vadonatúj lakás. Tiszta lap nekem és a kislányomnak. Talán a dolgok végre jobbra fordulnak.

Mire hivatalosan lepecsételtem a munkaidőmet és kiléptem az irodaépületből, a bostoni égbolt koromsötétbe borult. Özönvízszerű esőzés sújtotta a várost. A víz sűrű függönyökben zuhogott, dobolva a beton járdán, és rohanó folyókká változtatva az utcákat.

Összehúztam magam a bejárat feletti fém előtető alatt. A zápor irányába döntve tartottam az esernyőmet, kétségbeesetten próbálva felfogni a szél hajtotta permetet. Minden elsuhanó jármű piszkos utcavíz-hullámokat zúdított a járdára. Az öltönynadrágom szára már lábszárközépig átázott, a hideg anyag a bőrömre tapadt.

Rányomtam a fuvarmegosztó alkalmazásra. A képernyő három egész kettőtizedes Uber-csúcsidős szorzóval világított. Megnéztem a Lyftet is, de az árak ott is ugyanolyan csillagászatiak voltak.

Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Kénytelen leszek átvágni a viharon az egy mérföldnyire lévő buszmegállóig. Vettem egy mély levegőt, szorosabbra fogtam az esernyő nyelét, és kiléptem a metsző szélbe.

Egy elegáns ezüst Audi A8 gördült a járdaszegély mellé közvetlenül mellettem, fényszórói átvágták a sűrű esőfüggönyt.

Az anyósülés felőli ablak lehúzódott. Declan hajolt át a vezetőülésből. Metsző arccsontja és magabiztos vonzereje cseppet sem csorbult, fittyet hányva a luxusautóján kívül dühöngő ítéletidőre.

„Szálljon be.”

Léptem egyet hátra, és elhárítóan intettem neki. „Teljesen jól vagyok, Declan. Megvárom a buszt.”

„Ebben az ítéletidőben? Pont a csúcsforgalom közepén?” – húzta fel hitetlenkedve a szemöldökét. „Mire az a busz tényleg ideér, maga kényelmesen megvacsorázhatna egy étteremben, és vissza is érne ide.”

Haboztam, a fogam vacogott. Még fel kellett vennem Lilyt Pipertől, és az óra ketyegett, nem kegyelmezett. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elkéssek.

„Jól van” – adtam meg magam, összecsuktam az esernyőmet, és becsusszantam a plüss bőr utasülésre. Leráztam a felesleges esővizet a sötét télikabátomról.

Declan visszakormányozta a szedánt a főútra. Alig soroltunk be a sűrű forgalomba, amikor egy felbőgő motor hangja hasított bele az eső zajába. Egy éjkék Aston Martin száguldott el mellettünk süvítve. A sofőr élesen elrántotta a kormányt, olyan közel vágva be az első lökhárítónk elé, hogy önkéntelenül hátradőltem az ülésemben.

Az őrült ráfeküdt a dudára, ahogy tovaszáguldott a félhomályba, vakító sáros vízfalat felverve, amely telibe kapta Declan makulátlan szélvédőjét.

Declan satuféket nyomott.

A hirtelen lassulás előrerántott, a biztonsági öv szorosan ráfeszült a mellkasomra, miközben az Audi kissé megcsúszott a vizes aszfalton, mielőtt újra tapadást talált volna.

„Az anyád úristenit” – mormolta Declan, maximális fokozatra kapcsolva az ablaktörlőket, hogy eltüntesse az özönvizet.

Belestem az oldalsó visszapillantóba, elkapva a sportkocsi rendszámának egy röpke részletét, mielőtt végleg eltűnt volna az áthatolhatatlan esőben. Egy olyan városban, mint Boston, bárki, aki ilyen vakmerő, gőgös pökhendiséggel vezet egy negyedmillió dolláros Aston Martint, kétségkívül komoly vagyonnal a háta mögött teszi.

Declan rászorított a bőrkormányra. Az állkapcsa megfeszült a heves dühtől, de hosszú pillanatokig csendben maradt, egyszerűen csak az eltűnt jármű után bámult. Undorodva rázta meg a fejét.

„Úgy vezet, mint egy eszelős ebben a vaksötét esőben” – mormolta a fogai között, hangjában vegytiszta megvetéssel. „Ezek a gazdag kölykök... azt hiszik, az életük túl értékes ahhoz, hogy elveszítsék? Kibaszott halálvágy.”