Valerie szemszöge

A tizenhetedik születésnapom reggele egy boldog, élénk álommal kezdődött. Egy napsütötte erdőben futottam, a szél az arcomba vágott, és olyan tiszta szabadságot éreztem, amilyet még soha azelőtt. Valami csodálatosat üldöztem, a szívem minden léptemmel szárnyalt. Ez a tökéletes illúzió abban a pillanatban szertefoszlott, amikor édesanyám vidám hangja felcsendült a falka elmekapcsolatán keresztül.

– Valerie, ideje felkelni! Pontosan egy óra múlva órád van.

Felnyögtem, és a fejemre húztam a vastag pehelypaplant, hogy kizárjam a hálószobám ablakán beáradó reggeli fényt.

– Kérlek, csak még öt percet – könyörögtem kómásan a kapcsolaton át, kétségbeesetten kapaszkodva álmom halványuló foszlányaiba. Semmi másra nem vágytam, mint visszasurranni abba a békés erdőbe, és meglátni, mi felé futottam.

A békés alkudozásomnak abban a másodpercben vége szakadt, amint apám dörgő ordítása visszhangzott a kapcsolaton keresztül, kiverve a maradék álmot is az agyamból.

– Jobban teszed, ha pontosan tíz perc múlva lent vagy, Valerie, különben szörnyű és roppant kínos következményekkel kell szembenézned!

Kipattant a szemem. Ismertem apámat. A falkánk Alfájaként sosem fenyegetőzött hiába. A hirtelen rám törő pániktól felriadva kikecmeregtem a meleg ágyból. Rekordidő alatt magamra rántottam a kedvenc farmeremet és egy testhezálló felsőt, vadul végighúztam a kefét a hajamon, miközben lerohantam a falépcsőn. Felkészültem a pontosságról szóló szigorú kiselőadásra.

Beléptem a hatalmas étkezőbe, és földbe gyökerezett a lábam.

A terem zsúfolásig megtelt. Farkasok tucatjai álltak a hosszú tölgyfa asztalok körül, tekintetüket néma várakozással rám szegezve.

– Boldog születésnapot, Val! – tört ki a tömeg fülsiketítő, örömteli ujjongásban.

Az arcom mélyvörösre pirult. A felismerés súlyos zavarodottsággal árasztott el. Valahogy sikerült elfelejtenem a saját tizenhetedik születésnapomat. Ez nem akármilyen hétköznapi születésnap volt. A mai napon részesülök végre a farkasszellememben. S ami még fontosabb: ez volt a nap, amikor esélyem nyílt megtalálni az elrendelt társamat.

A gondolataim azonnal Derekre terelődtek. Már két éve jártunk, és falkánk leendő Bétájaként nagyon is egyértelművé tette a szándékait. Buzgón remélte, hogy a Holdistennő egymásnak teremtett minket. A várakozás izgalma remegett a mellkasomban a gondolatra, hogy végre megerősítést nyerhet a kötelékünk.

A tömeg kissé szétvált, és anyám odatipegett hozzám. Előrehaladott terhes volt, bármelyik pillanatban világra hozhatta családunk legújabb tagját, mégis kecses, anyai melegséggel mozgott. Kék szeme csillogott az örömtől, ahogy gyengéd, megnyugtató oldalölelésbe vont, állát a vállamra hajtva.

– Boldog születésnapot, kicsim – suttogta lágyan, és puszit nyomott az arcomra. – Izgatott vagy, hogy ma találkozol a farkasoddal?

Ránéztem, és hosszan kifújtam a levegőt.

– Valójában nagyon ideges vagyok – vallottam be őszintén.

A farkasszellem befogadása sorsfordító mérföldkő volt, de tisztában voltam a falkalegendák mögött rejlő sötét valósággal. Lehetett hihetetlen áldás vagy szörnyű átok, teljes mértékben attól függően, milyen természetű szellem kapcsolódik a lelkedhez. Némelyik farkas elszánt védelmező volt, míg mások kiszámíthatatlanok, vadak és nehezen uralhatók. Görcsbe rándult a gyomrom.

Anyám meleg, szeretetteljes mosolyt villantott rám, és nyugtatóan simogatta a karomat.

– Ne aggodalmaskodj, Valerie! A szívem mélyén tudom, hogy a farkasod igazán különleges lesz.

– Egész délelőtt ki akarod sajátítani az ünnepeltet? – kérdezte egy mély, dörmögő hang.

Hatalmas termetű apám anyám mögé lépett. Százkilencvenöt centis magasságával az Alfa impozáns, masszív izomfalnak hatott, de a szemében játékos pajkosság táncolt.

Apró termetű anyám meg sem rezzent. Egyszerűen csak felé fordította a fejét, és felvonta egyik tökéletesen ívelt, szőke szemöldökét. A hatás azonnali volt. A hatalmas Alfa nyomban hátralépett egyet, és játékos megadásként feltette a kezét. A teremben felkuncogtak. Eszembe jutott a mondás, miszerint a legerősebb méreg a legkisebb üvegben rejlik. Anyám mindig is az ujja köré csavarta őt.

Apám melegen felnevetett, tekintete gúnyos vigyorral siklott vissza rám.

– Örülök, hogy hallgattál a fenyegetésemre, és felöltöztél. Csak azért mondtam, hogy megelőzzem, hogy az egész falka felvonuljon a szobádba, és félálomban, a párnádat összenyálazva találjon rád.

A képzeletbeli látványtól elkerekedett a szemem a rémülettől, és ideges kuncogás szakadt fel belőlem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, magamban megköszönve neki, hogy megkímélt ettől a megaláztatástól. Közelebb lépett, és csontropogtató ölelésbe zárt, hatalmas karjaival a biztonság érzését fonva körém.

Amikor végre elengedett, az öcsém, Toby és a legjobb barátnőm, Chloe léptek elő a tömegből.

– Boldog születésnapot, nővérkém! – vigyorgott Toby, megelőzve Chloét.

Tizenöt évesen Toby már több mint száznyolcvan centi magas volt, kócos barna haja minden irányba meredezett. Olyan nyers megjelenés volt ez, amit az évfolyamában minden nőstényfarkas titokban megcsodált.

– Köszönöm, Toby – mosolyogtam.

Ezután Chloe ölelt meg szorosan, és a saját kedves születésnapi jókívánságait suttogta a fülembe. Visszaöleltem, miközben éreztem, ahogy a reggel izgalma lassan szétárad bennem.

Vettem egy tányért a reggelizőpultról, és leültem a szokásos helyemre a főasztalnál. Végigpásztáztam a nyüzsgő termet, ismerős arcot keresve az ünneplő falkatagok között.

– Hol van Derek? – kérdeztem hanyagul, miközben beleharaptam egy friss eperbe.

A vidám hangulat az asztalunk felőli végén a másodperc törtrésze alatt megváltozott.

Chloe megdermedt. A válla megfeszült, a szeme pedig tágra nyílt a puszta pániktól – pont úgy festett, mint egy szarvas a szembejövő kamion vakító fényszórójában. Azonnal lehajtotta a fejét, eperszőke haja függönyként hullott alá, hogy eltakarja sápadt arcát. Olyan erősen markolta a villáját, hogy elfehéredtek az ujjpercei, és egyetlen szót sem volt hajlandó szólni.

Átvittem a tekintetemet Tobyra. Az öcsém arca, amely általában oly életteli és tréfára kész volt, hátborzongatóan kifejezéstelenné vált. Az állkapcsa megfeszült, és a csend a mi kis buborékunkban oly sűrűvé vált, hogy szinte fojtogatott.

– A suliban találkozik velünk – jelentette ki Toby ridegen, és a hangja semmi teret nem hagyott a vitának.

Összevontam a szemöldökömet. A szívem furcsán, kellemetlenül dobbant. Miért viselkednek ilyen furcsán? Derek sosem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy velem ünnepeljen, kiváltképp egy ilyen fontos napon. A feszültség, ami Chloéból és Toby-ból áradt, kézzelfogható volt, elég sűrű ahhoz, hogy ezüstpengével lehessen vágni. Kinyitottam a számat, hogy tovább faggassam őket, de látva Chloe pánikba esett tartását, úgy döntöttem, egyelőre elengedem a témát. Mosolyt erőltettem magamra, és igyekeztem befejezni a reggelimet, bár a nyugtalanító érzés ott motoszkált a mellkasomban.

Miután véget ért az étkezés, és a falka kezdett szétszéledni a napi teendőire, apám intett, hogy kövessem.

– Van egy meglepetésem a számodra. Gyere velem – utasított, a szemében valami titok csillant meg.

Mondtam Tobynak és Chloénak, hogy a főbejáratnál találkozunk, majd követtem apámat a hatalmas falkaházon keresztül. Elértük a nagy parkolóhoz vezető oldalsó kijáratot. Megállt az ajtóban, és egy sötét szövetszalagot húzott elő a hátsó zsebéből.

– Kösd fel ezt a szemkötőt – parancsolta.

Elvettem az anyagot, és izgatott várakozás nyilallt belém.

– Rendben, bízom benned – feleltem, és szorosan a szememre kötöttem a kendőt.

Apám a kezébe vette az enyémet érdes, meleg szorításával, és vezetett előre. A kavics csikorgott a tornacipőm alatt, ahogy vakon átvágtunk a parkolón. Erősen szorítottam a kezét; nevetségesnek éreztem magam, mégis bizsergetett a kíváncsiság.

Egy percnyi óvatos lépkedés után végül megállított, és elengedte a kezemet. Halk neszre, léptek zajára lettem figyelmes a közelben.

– Most már leveheted a szemkötőt – jelentette be anyám büszkén.

Lerántottam az anyagot, és gyorsan pislogtam az éles, ragyogó nyári napsütésben. Ahogy kitisztult a látásom, a szám tátva maradt a puszta döbbenettől.

A betonon előttem egy vadonatúj, makulátlanul csillogó, cseresznyepiros Tesla S kabrió állt. A napfény táncot járt a hibátlan fényezésén, kihangsúlyozva a méregdrága gép minden áramvonalas ívét.

– Tetszik? – kérdezte apám, hatalmas vigyorra húzva a száját.

– Nem, imádom! – kiáltottam fel örömömben.

A nyakába vetettem magam, és minden vérfarkas-erőmmel megszorítottam. Ez volt a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam.

Anyám előbukkant a jármű mögül, és ragyogó mosollyal nyújtott át egy csillogó új kulcscsomót.

– Olyan boldog vagyok, hogy ennyire tetszik, kicsim. De most már jobb, ha sietsz, mielőtt becsengetnek.

Odarohantam az új kedvencem vezetőüléséhez, és beültem a volán mögé. A bőr vajpuha tapintású volt a bőröm alatt. Megnyomtam az indítógombot, és az elektromos motor megnyugtató, halk erővel duruzsolva kelt életre. Hátramenetbe kapcsoltam, lelkesen intettem a szüleimnek, majd a falkaház főbejárata felé vettem az irányt.

Toby és Chloe a pompás kőlépcsőnél várakoztak. Rádudáltam, magamra vonva több arra haladó harcos figyelmét is. Tobynak leesett az álla, amikor meglátott a cseresznyepiros kabrió volánja mögött.

– Anyósülés! – ordította Toby torkaszakadtából, és lerohant a lépcsőn, hogy lecsapjon az első ülésre, még mielőtt Chloénak esélye lett volna reagálni.

– Szálljatok be, srácok! El fogunk késni – nevettem, miközben néztem, ahogy Chloe a szemét forgatva bemászik hátra.

Amint minden ajtó becsukódott, ráléptem a gázpedálra. A Tesla előrelőtt, és száguldott a kanyargós erdei úton a Shadow Moon Gimnázium felé. Rekordidő alatt értünk az iskolához. Beálltam a zsúfolt diákparkolóba, és találtam egy remek helyet a bejárathoz vezető járda mellett.

Abban a pillanatban, hogy parkolóállásba tettem az autót, ámuló diákok hatalmas tömege vette körbe a cseresznyepiros kabriót. Toby kidüllesztette a mellkasát, és úgy fürdött az összegyűlt tinédzserek figyelmében, mintha a kocsi az övé volna. Kuncogtam leplezetlen lelkesedésén, felkaptam a hátizsákomat, és kecsesen kiszálltam a járműből.

Otthagyva Tobyt és Chloét, hogy fürdőzzenek a reflektorfényben, elindultam felfelé a betonlépcsőn az épület főbejárata felé. A szívem hevesen vert az előttem álló nap várakozásától. Kinyújtottam a kezem, megragadtam a nehéz fémkilincseket, és kitártam a kétszárnyú ajtót.

Átléptem a küszöböt, de az agyam képtelen volt feldolgozni az iskolai folyosó zsibongását. Amit ezután láttam, attól elállt a lélegzetem, és földbe gyökerezett a lábam.