Valerie szemszöge

A szívem hevesen kalapált a bordáim mögött. Földbe gyökerezett lábbal álltam a Shadow Moon Gimnázium nehéz kétszárnyú ajtaja mögött, és az agyam alig bírta feldolgozni az elém táruló látványt. Hatalmas, színes lufik füzére húzódott faltól falig, vibráló, lenyűgöző forgataggá változtatva az amúgy egyhangú folyosókat. A fényes gumiköpenyek a mennyezet közelében ringatóztak, visszaverve a fénycsövek sugarait, és színes árnyékokat vetve a szürke fém öltözőszekrények sorára.

Derek a gyülekező diáktömegen átvágva lépdelt felém. Széles, vonzó mosoly terült el az arcán, megvilágítva éles vonásait. Arany pettyekkel tarkított szeme olyan intenzitással szegeződött az enyémre, hogy elakadt a lélegzetem.

– Boldog születésnapot! Tetszik a nagyszabású gesztus? – Hajolt közelebb, hangja rekedtes suttogássá halkult, ami kellemes borzongást küldött végig a gerincemen.

– Hűha, még egyszer hűha! Ez hihetetlen! – nyögtem ki a szavakat, miközben őszinte döbbenet hullámzott végig rajtam, hogy ekkora felhajtást csinált pusztán az én kedvemért.

A vállam fölött hátranéztem, és megpillantottam a bejárat mellett álló Chloét és Tobyt. Mindketten cinkosan vigyorogtak rám. A kirakós darabkái azonnal a helyükre kerültek a fejemben.

– Az ő segítségüket kérted ehhez, ugye? – kérdeztem, és ujjal mutattam a két legjobb barátomra.

– Lehet, hogy a lufijaim nincsenek akkorák, mint az a csinos új járgány, amit a szüleidtől kaptál, de azért megpróbáltam felvenni a versenyt – kuncogott Derek válaszul.

Előlépett, és szorosan a széles, izmos mellkasához vont. A fenyő és a friss reggeli levegő megnyugtató illata áradt felém. Elolvadtam az ölelésében, karomat szorosan a dereka köré fontam, arcomat pedig a kulcscsontjához nyomtam.

– Nos, biztosíthatlak róla, hogy ez a legjobb születésnapi meglepetés, amiben valaha részem volt – mormoltam a pólójának dőlve.

– A mai meglepetéseknek még koránt sincs vége. – Húzódott el épp csak annyira, hogy rám nézhessen; a szemében kézzelfogható izgalom derengett.

Pontosan tudtam, mire céloz. Az éjféli átváltozás rohamosan közeledett. Meleg karjai közt egy kétségbeesett, néma imát küldtem a Holdistennőnek. Könyörögtem, hogy Derek legyen az igazi, elrendelt társam. Gyönyörű, szeretetteljes kapcsolatot építettünk ki az évek során. Élesen tudatában voltam annak, hogy ha az Istennőnek más tervei vannak velünk, ez a mélységes érzelmi kötődés gyötrelmesen kínos katasztrófával végződhet.

A délelőtti órák az ideges várakozás homályában teltek el. Az örömteli, romantikus hangulat azonban éles fordulatot vett az ebédszünetben.

Együtt ültünk a szokásos asztalunknál a zsúfolt menzán. A csevegő tinédzserek zaja betöltötte a hatalmas termet, de minden tompa zúgássá halkult, amikor Toby előrehajolt.

– Mit fogtok tenni, srácok, ha mégsem vagytok társak? – dobta le a nehéz kérdést az asztalra Toby.

Hanyag hangneme a másodperc tört része alatt tette tönkre a jókedvemet. Azonnali, fojtogató feszültség nehezedett a társaságunkra. A levegő sűrűvé és nehézzé vált a tüdőmben, alig bírtam mély levegőt venni. Derekkel néma, mélyen megrémült pillantást váltottunk. A szívemben tudtam, hogy úgy illünk egymáshoz, mint zsák a foltjához. Valóban szerettem őt, és ő újra meg újra bebizonyította az odaadását. Közelgő jövőnk rémisztő bizonytalansága mégis baljóslatúan lebegett felettünk.

– Ha a sors nem rendelt egymásnak, még mindig dönthetünk úgy, hogy magunknak választjuk a másikat – erőltetett Derek egy meleg mosolyt az arcára, és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem, megpróbálva megtörni a nehéz csendet.

Ez az egyetlen, óriási súlyú gondolat teljesen megbénította az elmémet a tanítási nap hátralevő részére.

A délutáni órákon mély szorongás emésztett. A lábam fel-le járt a fapad alatt. Képtelen voltam a táblára írt tananyagra figyelni. Amikor a természettan-tanár felszólított, csak üres tekintettel bámultam rá. Chloénak titokban, az elmekapcsolaton keresztül kellett átküldenie a helyes válaszokat, csak hogy gyanúkeltés nélkül megússzam a felelést.

A belső monológom kezdett kicsúszni az irányításom alól, ahogy az óra egyre közelebb ketyegett a kicsengetéshez. Mi van, ha Derek és én valóban választott társakként köteleződünk el egymás mellett? Mi történik, ha évekkel később valamelyikünk útját keresztezi az igazi, elrendelt társa? Vajon a mesterségesen létrehozott, választott kötelékünk elég erős lenne ahhoz, hogy ellenálljon az elrendelt kapcsolat mindent elsöprő, mágikus vonzásának? Az első átváltozásom tétje felfoghatatlanul nagynak tűnt.

Abban a pillanatban, hogy megszólalt az utolsó csengő, Chloe karon ragadott. A szorítása feszes volt és ellentmondást nem tűrő.

– Hé, mit csinálsz? – botlottam meg a saját lábamban, miközben végighúzott a nyüzsgő folyosón.

Fittyet hányt a tiltakozásomra, és berángatott a lányvécébe. Belökött, és azonnal ránk zárta a nehéz faajtót. A retesz éles kattanása visszhangot vert a hideg csempézett falakon.

Chloe megpördült, hogy szembenézzen velem. Erdőzöld szeme mély, komoly és szigorú szeretettel szegeződött rám.

– Ha Derek és te valóban egymásnak vagytok teremtve, az Istennő gondoskodni fog róla, hogy együtt végezzétek – mondta ki Chloe a komor figyelmeztetést a habozás legkisebb jele nélkül.

Fáradtan, nehézkesen hátralépett egyet, és a mosdópultnak dőlt. Mélyen a saját tükörképébe bámult a maszatokkal teli tükörben, mielőtt lesütötte volna a szemét a csempézett padlóra.

– Ha nem vagytok valódi társak, soha nem szabad úgy döntenetek, hogy választott társakként köttök ki egymás mellett. Ne tedd, Val! – figyelmeztetett nyomatékosan, hangja kissé megremegett az érzelmi megterheléstől.

– Miért ne? Miért pont ma mondasz ilyesmit, mind közül a mai napon? – kérdeztem védekezően, és szinte az árulás éles szúrását éreztem a legjobb barátnőm hirtelen jött támogatásmegvonása miatt.

Chloe mély, remegő lélegzetet vett. A lélegzete elakadt, a válla vereséget beismerve megereszkedett, levetkőzve a kemény külsőt, amelyet mindig páncélként viselt. Védelmi falai végül leomlottak.

– Mert a saját szüleim is választott társak voltak – vallotta be legsötétebb családi titkát.

Tátva maradt a szám. A düh egy szempillantás alatt elszállt belőlem, s a helyét a döbbenet jeges hulláma vette át.

– Első kézből néztem végig a katasztrofális következményeket, amikor apám végül megtalálta az igazi, elrendelt társát. Gyötrelmes és rút volt az egész – csuklott el a hangja a traumatikus emlékek súlya alatt.

– Elise az elrendelt társa, ugye? – kérdeztem halk suttogással.

– Igen. Az édesanyám nem bírta elviselni az elutasítás pusztító súlyát. A mágikus kötelék apám és Elise között olyan ellenállhatatlanul erős volt, hogy apám egyszerűen képtelen volt rávenni magát az igazi társa elutasítására, csak hogy megmentse a választottját – tárta fel Chloe a fájdalmas igazságot.

Forró könnyek gyűltek Chloe szemébe, és végiggördültek sápadt orcáján, nedves csíkokat hagyva a bőrén.

– Olyan nagyon szégyellem a családom összetört múltját – temette arcát remegő kezébe, és halkan zokogni kezdett.

Hirtelen megértettem annak a titoknak a hatalmas, fojtogató súlyát, amelyet Chloe oly sok éven át cipelt. Immár értelmet nyert, miért volt mindig olyan csendes, zárkózott lány kiskorunkban. Csökkentettem a köztünk lévő távolságot, és gyengéden elhúztam a kezét az arcától. Felemeltem a kezem, letöröltem a könnyeket az arcáról, majd szorosan, vigasztalóan megragadtam a kezét.

– Olyan nagyon sajnálom, Chloe. Fogalmam sem volt róla, milyen mély fájdalmat hordozol. Előttem sosem kell szégyellned a múltadat – suttogtam lágyan.

Megszorította az ujjaimat, és cserébe erőtlen, könnyáztatta mosollyal ajándékozott meg.

– Menjünk haza, és készüljünk fel a születésnapi bulira. Nagy este áll előttünk – javasoltam gyengéden, ki akarva menekíteni őt ebből a lehangoló mosdóból.