Talia

A digitális órán épp hajnali három villan, amikor a gerincem megreccsen.

Éles levegővételtől fuldokolva gömbölyödöm szoros labdává a hepehupás, rugós matracon. Ez nem az a megszokott sajgás, amit a kőpadló tizenkét órán át tartó sikálása hagy maga után. Nem egy folyosói hanyag lökdösődésből szerzett friss zúzódás tompa nyilallása. Azokat a fájdalmakat bensőségesen ismerem. Ez más. Valami mélyen a velőmben utat akar törni magának a húsomon keresztül.

*Ropp. Ropp. Ropp.*

A csigolyáim elmozdulnak, egymáson csikorognak. A hang nedves és émelyítően szerves a néma szobában. A lapockáim lángra kapnak. Pontosan olyan érzés, mintha forró vasat nyomnának belülről a bőrömnek, mintha belülről akarnának megbélyegezni. Az arcomat mélyen a vékony, kopott párnába fúrom, és erősen ráharapok a szúrós anyagra. Nem vagyok hajlandó sikoltani. Nem hagyom, hogy meghallják a nyöszörgésemet. Nem adom meg ennek a hatalmas háznak a gőgös lakóinak azt az elégtételt, hogy a szenvedésemet lássák.

Ma nem. Nem a kínjaim legutolsó napján.

Lerángatom remegő felsőtestemet a matracról. Minden apró mozdulat újabb tűzhullámot lő végig a csontjaimon, kapkodom a sekély levegőt. A hálószobám nem más, mint egy szűk, fűtetlen raktárkamra, a ház legmélyebb zugaiban elrejtve. Vaksötét honol itt, kivéve a mennyezet közeli egyetlen apró ablakon átszűrődő északi fény kísérteties zöld derengését. A késő november Alaszkában végtelen éjszakát jelent. Nincs napfelkelte. Nincs napnyugta. Csak a sötétség fojtogató leple.

Tökéletes tükre a nyomorúságos létemnek ebben a házban.

Munkára kényszerítem elgyengült lábaimat, és a hideg fapadlón botladozva az ablak felé indulok. Izzadó homlokomat a fagyos üvegtáblának nyomom, kétségbeesetten sóvárogva a megkönnyebbülés bármely apró szikrája után. A bőröm ontja a hőséget. Nincs szükségem hőmérőre, hogy tudjam: tombol bennem a láz. Legalább negyven fokos lehet. A kezem hevesen remeg a fa párkányon, miközben a csonttörő fájdalom újabb hulláma csap át rajtam.

*Haldoklom? Így ér véget a történetem? Tíz év színtiszta pokol csak azért, hogy felforduljak egy poros lomtárban, közvetlenül azelőtt, hogy elnyerném a szabadságomat?*

Keserű, tört nevetés tör fel az ajkamról, de inkább zokogásnak hangzik. Elfordítom nehéz fejemet, és a málladozó vakolatra gombostűzött papír falinaptárra bámulok. Piros filctoll húz át több ezer napot csinos kis sorokban. Pontosan úgy fest, mint egy rab strigulái, amikkel a kínzó büntetését számolja. Homályos tekintetemet a holnapi dátumra fókuszálom. Olyan régen karikáztam be háromszor vastag fekete tintával, hogy a papír már szakadozni kezdett.

December 1. A tizennyolcadik születésnapom.

A nap, amikor ez az élő lidércnyomás végre véget ér. A nap, amikor végre kisétálok ezeken a nehéz ajtókon, és soha többé nem nézek vissza.

– Csak még egy nap – suttogom az üvegből visszabámuló halvány tükörképemnek.

Az ablakban álló lány úgy fest, mint egy két lábon járó hulla. Mély lila táskák nehezednek a tágra nyílt, rémült barna szemek alá. Sápadt bőröm beteges, viaszos fénnyel csillog, aranyszőke fürtjeim pedig nedves, gubancos csomókban tapadnak karcsú nyakamhoz.

– Kibírod még ezt az egy napot, Talia. Túltettél magad mindenen, amit csak rád zúdítottak.

De a kétség sötét, nehéz magva ver gyökeret a mellkasomban. Ez a gyötrő testi fájdalom nem tűnik normálisnak. Úgy érzem, mintha olvadnának az ízületeim. Mi van, ha a törékeny testem feladja, még mielőtt felkelne a nap? Mi van, ha élettelenül találnak rám ezen a koszos padlón, vállat vonnak, természetes halálnak könyvelik el, és kidobnak egy névtelen sírba a fagyos erdő mélyén?

A körmeimet a fa ablakpárkányba vájom, míg éles szálkák nem fúródnak a bőrömbe. A szúró fájdalom visszaránt a valóságba. Nem vagyok hajlandó ebben a fadobozban meghalni. Nem adom meg azoknak a rohadékoknak azt az elégtételt, hogy a holttestemet cipeljék ki innen.

Odakint az élénkzöld sarki fény vibrál a birtok kiterjedt, hólepte földjei felett. A vakítóan fehér táj visszarántja megtört elmémet az időben. Hirtelen már nem a tikkasztó, klausztrofób raktárhelyiségben vagyok. Térdig állok a fagyos hóban életem legeslegszörnyűbb éjszakáján.

Tíz évvel ezelőtt. December elsején. A nyolcadik születésnapomon.

Órák óta némán, komoran autóztunk. Apa olyan szorosan markolta a kormányt, hogy az ujjpercei csupasz, csiszolt csontnak tűntek a műszerfal fénye alatt. Anya csendesen sírdogált az anyósülésen, arcát remegő kezébe temetve. Én a sötét hátsó ülésen ültem, kedvenc fehér plüss sarki farkasomat szorosan a mellkasomhoz ölelve. Nem értettem, miért hagytuk el a meleg, otthonos lakásunkat az éjszaka közepén. Nem tudtam, anya miért néz hátra rám folyton, és miért kér bocsánatot újra és újra, megtört suttogással.

Az Obszidián Birtok úgy tornyosult a dühöngő hóviharban, mint egy szörnyűséges, csorba árnyék. Hatalmas volt és félelmetes, mérföldeken át elterülő, üres és könyörtelen fehér vadonnal körülvéve.

Apa a magasba nyúló, kovácsoltvas kapuk előtt rálépett a fékre.

– Talia, kicsim, bátor légy, kérlek! – A hangja megremegett a visszafojtott könnyektől.

– Meglátogatunk valakit? – kérdeztem, vékonyka hangomat alig lehetett hallani a kinti szélüvöltésben.

Anya szörnyű, megtört hangot adott ki, mint egy sebzett vad, amely az utolsó lélegzetét veszi.

Apa kiszállt a tomboló hóviharba, és feltépte az ajtómat. A fagyos szél egyenesen kiütötte a levegőt apró tüdőmből. Soha azelőtt nem éreztem még ilyen valódi hideget. Olyan természetellenes fagy volt, amely egyenesen átszelte a vastag télikabátomat, és mélyen a törékeny csontjaimba mart. Térdre rogyott a vastag hótorlaszban, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Könnyek patakzottak piros, széltől cserepes arcán, és ráfagytak az orcájára.

– Azt szeretnénk, ha itt maradnál egy kis ideig.

– Meddig? – kérdeztem, magam elé húzva a plüssfarkast, hogy megvédjem az arcomat a maró széltől.

– Csak amíg elintézünk néhány dolgot. A munkával. Meg más ügyekkel.

– De ma van a születésnapom. Azt mondtátok, lesz torta.

Kétségbeesett, fojtogató öleléssel szorított a mellkasához. Hatalmas termete erősen remegett apró testemhez simulva.

– Tudom, kicsim. Tudom. Annyira sajnálom. Visszajövünk érted. Hamarosan. Megígérem.

– Arthur, mennünk kell! Nem tudunk... – zokogott fel anya hangosan az első ülés védelméből.

– Tudom! Tudom, Natalia. Csak adj egy percet! – kiáltott hátra apa a válla fölött, majd könnyáztatta arcát ismét felém fordította. Olyan erősen ragadta meg a kis vállamat, hogy belefájdult. – Figyelj rám, Talia! Az itteniek a családunk. Nagyjából. Anyád fivérének a felesége. Beleegyezett, hogy maradhatsz.

– Miért nem maradhatok veletek?

– Mert apa szörnyű hibákat követett el, és most helyre kell hoznunk őket. De itt biztonságban leszel. Jó? Biztonságban leszel.

Még nyolcévesen is, vacogó fogakkal és elzsibbadt lábujjakkal, az a szó mérgező hazugságnak tűnt. *Biztonságban.*

Anya sután kibotorkált a kocsiból. Vékony magassarkúja mélyen belesüllyedt a friss hóbuckákba. Megragadta a vállamat, és még szorosabban a sajgó karomba nyomta a sarki farkast.

– Vigyázz magadra, kincsem! Légy jó! Légy bátor! Nagyon szeretünk! – Megcsókolta jéghideg homlokomat, nedves könnyfoltot hagyva a bőrömön.

– Anya...

– Mennünk kell! – Apa megragadta a karját, és elhúzta tőlem.

Úgy másztak vissza az alapjáraton zúgó kocsiba, mintha démonok űznék őket. A motor felbőgött a vonító szélben, piszkosszürke kipufogógáz-felhőt kavarva fel.

– Várjatok! Apa! Anya! Ne hagyjatok itt! – sikítottam torkom szakadtából, előrelépve a mély hóba.

De ők már gyorsítottak. Az élénkvörös hátsó lámpák elsuhantak a kanyargós hegyi úton, majd eltűntek a vakító, kavargó hóban. Földbe gyökerezett lábbal álltam a sötét alaszkai vadon közepén, nem volt nálam más, csak egy kis vászonzsák meg egy plüssállat. Addig ordítottam utánuk, hogy jöjjenek vissza, míg a felsértett torkomból vér szivárgott, de az egyetlen válasz a süvítő szél volt.

A nehéz vaskapu hangosan felnyögött, ahogy kitárult mögöttem.

Rémülten megfordultam. Egy magas, elegáns nő állt a birtok impozáns bejáratában. Vastag, fényűző fehér bundát viselt, amitől pont úgy nézett ki, mint egy jégkirálynő. Az arca lenyűgözően szép volt, de metsző zöld szeme éppoly hidegnek és könyörtelennek tűnt, mint a hótaposóm alatti jég.

– Hagyd abba a sikoltozást! Felébreszted a gyerekeket. – Fakó, fáradt hangon beszélt, amiben nyoma sem volt melegségnek.

– A szüleim...

– Elmentek. És nem jönnek vissza. Legalábbis ma éjjel biztosan nem. – Hosszú, terhes csendben nézett le rám az orra hegyéről. Különös, összetett érzelem suhant át hibátlan vonásain. Lehetett fájdalom. Vagy talán csak mély neheztelés. – Apád családtag. És a család segít a családon. Még akkor is, ha... – Vágta el a mondatot egy éles, bosszús sóhajjal. – Gyere be, mielőtt még halálra fagysz a kocsifelhajtómon.

– De ők azt mondták...

– Pontosan tudom, mit mondtak. Hozd a táskádat! Mától fogva dolgozni fogsz, hogy megfizesd, amivel a szüleid tartoznak a falkának. Az ellátás és a szállás nincs ingyen.

Alig nyolcéves voltam. Nem tudtam, mit jelent a „tartozás” szó. Nem értettem a pénzt, sem azt, hogy mit jelent az életemmel tartozni hatalmasságoknak. Csak azt értettem, hogy a szüleim eldobtak a fagyos hóban a születésnapomon, és ez a jéghideg tekintetű, tornyosuló nő volt az egyetlen, aki meggátolta, hogy halálra fagyjak a sötétben.

Így hát felvettem a kistáskámat. A sarki farkasomat szorosan a mellkasomhoz öleltem, és követtem őt az Obszidián Birtok sötét, nyomasztó gyomrába.

Azóta sem hagytam el ezt a helyet.

A rideg emlék elhalványul, és én a szűk lomtár fojtogató, áporodott levegője után kapkodok. Átalakuló testem velőig hatoló kínja újra fellángol, emlékeztetve arra, hol is vagyok valójában. Tíz év. Tíz hosszú, gyötrelmes év a vaskapuk fogságában. Tíz év a hatalmas kőpadlók sikálásával, végtelen, fényűző lakomák főzésével, és a kegyetlen hibáztatással minden egyes dologért, ami csak félrement ebben az óriási házban. Tíz év úgy, hogy nem voltam más, mint egy alantas cseléd, egy adósrabszolga, aki egy hegyomlásnyi pénzt törleszt – olyan pénzt, amit soha még csak nem is látott.

Egyetlen lépést sem tettem a birtok határain kívül azóta a rémisztő éjszaka óta, amikor azok a vaskapuk bezárultak mögöttem. Foglyul estem, kegyetlen büntetésemet töltve egy olyan bűnért, amit a gyáva szüleim követtek el.

Letörlöm a hideg, nyirkos verejtéket a homlokomról, és ráveszem magam egy mély, szaggatott lélegzetvételre. A fájdalom a csontjaimban elvakít, de most már szívesen fogadom. Ébren tart. Konokul arra az egyetlen dologra fókuszál, ami valóban számít.

Holnap december elseje van.

Holnap a szüleim hatalmas adóssága hivatalosan is kiegyenlítésre kerül.

Holnap betöltöm a tizennyolcat, kisétálok az Obszidián Birtokról, és végre visszaveszem az ellopott életemet.