Talia

Reggel hatra már a birtok hatalmas konyhájában állok. Az ujjperceim elfehérednek, úgy markolom a hideg márványpultot, csak hogy ne csukoljon össze a lábam. A lomtár padlóján átélt elvakító agónia mélyen beette magát a csontvelőmbe. Minden egyes ízületem tompa, szűnni nem akaró sajgással lüktet, ami megnehezíti a lélegzetvételt. Úgy érzem, mintha a csontjaimat lassan szétmorzsolnák és átrendeznék a bőröm alatt. Hideg verejték csorog le a tarkómon, a fogaim mégis vacognak a koponyámban. Remegő kezeimet rákényszerítem, hogy benyúljanak az ipari hűtőszekrénybe. A kiáramló jeges levegő úgy csapódik égő arcomba, mint egy fizikai pofon, amitől összerándul a sajgó torkom.

Előhúzom a nehéz tojásos kartonokat és a vastag szalonnaszeleteket. Ma kezdődik a születésnapi hetük. A Lockwood hármasikrek holnap töltik be a huszat. Pontosan ugyanazon a napon, amikor én tizennyolc leszek.

Eleanor Luna tegnap este a hűtőre ragasztva hagyta a követelőző menüt. Áfonyás gofri házi sziruppal. Vastagra vágott juharszirupos bacon. Drága sajttal összeforgatott, habos rántotta. Fűszeres sült kolbászkák. Frissen facsart narancslé.

Csupa olyan, amit ők szeretnek. Nekem semmi sem jut. Soha nem is jut. Én csupán a hálátlan kis adósrabszolga vagyok. Nem számíthatok arra, hogy ugyanazokat a pazar ételeket egyem, mint a falka leendő Alfái. Feltöröm a tojásokat egy nagy üvegtálba. A habverő ritmikus hangja visszhangzik a zúgó fülemben. A sülő hús gazdag, fenséges illata betölti a konyhát, és fájdalmas nyálelválasztást indít el a számban. Körülöttem minden tompán és távolról hallatszik, mintha mélyen a víz alá szorultam volna.

– Jó reggelt, Csótány! – Jace hatalmas alakja hirtelen kitakarja a mennyezeti lámpák fényét.

Összerezzenek. Nem hallottam a nehéz lépteit közeledni a sercegő zsiradék hangos pattogása mellett.

– Úgy festesz, mint a szemét. Amúgy sem kéne rád pazarolni az ételt. Holnap úgyis lelépsz, nemde? – Jace vigyorog, sötét szemében színtiszta rosszindulat csillog.

A vállam fölött átnyúlva felkapja az egész tányér bacont, aminek a kisütésével épp húsz percet töltöttem. Üres gyomrom fájdalmas görcsbe rándul. Tegnap reggel óta egyetlen falatot sem ettem. Valaki ellopta az olcsó fehérjeszeletet, amit vacsorára tettem félre. Most pedig Jace épp elsétál az egyetlen esélyemmel, hogy a reggeli maradékából kapjak egy falatot. Egy ropogós baconszeletet a szájába dob, és szándékosan hangosan rágcsálja.

Még erősebben markolom a pult szélét. Megparancsolom magamnak, hogy ne remegjek. Megparancsolom magamnak, hogy a gyengeség egyetlen szikráját se mutassam.

– Jace. Vár az étkezőasztal – vág át Maddox hangja a konyha fojtogató feszültségén.

A hanghordozása hűvös, parancsoló, és árad belőle a tekintély. Olyan ember hangja ez, aki kiváltságos, tehetős életében egyetlen napot sem éhezett. Jace megereszti azt az arrogáns vigyort, amit annyira gyűlölök, és kisétál a konyhából a tányérnyi húsommal.

– Az evőeszközök nincsenek eléggé kifényesítve. Csináld újra! – osztja ki a parancsot Maddox anélkül, hogy a felém fordulással fáradna.

Lenézek az előkészítő pulton heverő makulátlan, csillogó ezüstvillák sorára. Tegnap este egy teljes órán át fényesítettem őket.

– Igen, Alfa – szorítom a hangomat fakó, engedelmes suttogássá.

Zane lép az ajtókeretbe. Ragyogó, álságos napsugár-mosolyt villant, megmutatva azokat a mély gödröcskéket, amelyektől a falka többi lánya elalél.

– Csótány! Csak nem megbetegszel az utolsó napodon? Az akkora tragédia lenne! – Zane közelebb lép, és felemeli a nagy kezét.

Kinyújtja a karját, hogy megérintse a homlokomat. Képtelen vagyok uralkodni a reakciómon. A testem puszta ösztönből hátrahőköl. Ez belém ivódott izommemória. Amikor Zane legutóbb bármiféle hamis kedvességgel ért hozzám, magamra hagyva végeztem egy halálos hóviharban. A szívem a mellkasomban zakatol, egy ősi vészharang kong a fejemben.

Ragyogó mosolya egyetlen másodpercre sem lankad. Áthidalja a távolságot, meleg tenyerét égő homlokomra nyomja, majd hatalmas színpadiassággal beletörli a kezét a drága farmerébe. Úgy néz a tenyerére, mintha valami fertőző mocsok lennék, ami még megbetegítheti.

Elhomályosul a látásom. A konyhakő élesen balra dől. Szorosan megfeszítem a térdemet, hogy ne zuhanjak a kemény csempére.

*Ne sírj! Ne merészelj egyetlen könnycseppet sem elhullatni előttük!*

Ezt a szent ígéretet tettem magamnak hét évvel ezelőtt. Most nem fogom megszegni. Nem akkor, amikor már alig huszonnégy óra választ el attól, hogy örökre kisétáljak azok közül a vaskapuk közül.

Hét évvel ezelőtt. Tizenegy éves voltam. Az ikrek tizenhárom.

Fagyos szombat volt december végén, pontosan egy héttel karácsony előtt. Négykézláb súroltam a konyha padlóját. Zane megjelent a folyosón. Hatalmas vigyor ült az arcán, úgy nézett rám, mintha rég nem látott legjobb barátok lennénk.

– Hé, Csótány! Nincs kedved bújócskázni? – támaszkodott Zane az ajtófélfának.

Abbahagytam a súrolást, és tiszta értetlenséggel néztem fel. Az ikrek soha nem beszéltek hozzám. Kizárólag azért vettek tudomást a létezésemről, hogy gúnyt űzzenek a kócos hajamból vagy a túlméretezett, levetett ruháimból.

– Bújócska. Tudod, az az idióta játék, amit a kisgyerekek játszanak. Ja, várj, te gyakorlatilag gyerek vagy. Tizenegy vagy, ugye? – lépett fel Jace közvetlenül a fivére mögé.

– Unatkozunk. És túl hideg van ahhoz, hogy lemenjünk a főtérre. Szóval bújócskázunk. Benne vagy? – fonta össze a karját a mellkasán Maddox.

Nem-et kellett volna mondanom. Fel kellett volna ismernem az arcomba bámuló nyilvánvaló csapdát. De én csak egy tizenegy éves kislány voltam. Elmondhatatlanul magányos, elszigetelt, és ki voltam éhezve az alapvető emberi kedvességre. Bedőltem a trükkjüknek.

– Rendben. Játszom – utáltam, mennyire lelkesnek és lélekszakadtnak hangzott a vékony hangom.

Kivezettek a hátsó ajtón, át a befagyott patakon, mélyen a gyakorlópályákra, ahol a falka harcosai a küzdelmet gyakorolták. A kijelölt határon túl nem volt más, csak a vad, zabolátlan rengeteg. Mérföldeken át tartó végtelen fehér hó, sziklás peremek és tornyosuló fenyők, amelyek elzárták a téli napfényt.

– A szabályok nagyon egyszerűek. Százig számolunk. Te elszaladsz, és elbújsz. Bárhová mehetsz, ahová csak akarsz. Minél jobb a búvóhely, annál szórakoztatóbb a játék – mutatott Jace a sűrű fák vonala felé.

– És ha kihúzod éjfélig anélkül, hogy megtalálnánk, nyertél – villantotta meg Zane ugyanazt a gödröcskés mosolyt.

– Mit nyerek? – húztam a vékony ruha ujját fázó kezemre.

– Egy egész napot házimunka nélkül. Holnap. Egész nap azt csinálhatsz, amit csak akarsz – nézett Maddox egyenesen a szemembe.

Egy szabadnap. Egy kerek nap padlósikálás, mosogatás és nehéz szennyesek hajtogatása nélkül. Már arra sem emlékeztem, mikor volt utoljára egyetlen napom magamra.

– Áll az alku – bólintottam.

A három fiú hátat fordított nekem, és eltakarták a szemüket. Olyan hangosan kezdtek el számolni, hogy a maró szél fölé kerekedett a hangjuk.

Megfordultam, és futottam.

A hó vastag volt és mély. Helyenként a térdem fölé ért, teljesen átáztatva az olcsó farmeremet. Csupán egy vékony, elnyűtt kék kapucnis pulóvert viseltem. A fiúk azt mondták, nem tart majd sokáig a játék. Megígérték, hogy nem lesz szükségem rendes télikabátra. Áttörtem a fagyos bozótoson, míg rá nem bukkantam egy hatalmas kidőlt fára, úgy fél mérföldnyire bent. A vastag, odvas törzs tökéletes kis rejtett barlangot formált a hólepel alatt.

Bemásztam a sötét üregbe. Apró szívem tiszta, hamisítatlan izgalommal vert a bordáim között. Három hosszú év óta most először éreztem magam normálisnak. Úgy éreztem magam, mint egy átlagos gyerek, aki egy vidám játékot játszik. Nem csupán az árva adósrabszolga voltam, aki a halott szülei tévedéseiért fizet.

Meghallottam a távolban visszhangzó, dörgő hangjukat.

– Kilencvennyolc. Kilencvenkilenc. Száz! Aki bújt, aki nem, megyünk! – kiáltották a fiúk egyszerre.

Rászorítottam a kezemet a számra, hogy elcsendesítsem a lélegzetvételemet. Vigyorogtam a sötétben.

Eltelt öt perc. Aztán tíz. Aztán húsz.

A sötét erdő halálosan néma maradt. Csak a téli szél kemény vonítása töltötte be az üres teret.

Egy kerek óra elteltével az izgalmam ideges aggodalomba csapott át.

– Hé! Itt vagyok! Nagyon fázom! – kiáltottam a fák közé.

Senki sem válaszolt.

Kimásztam a kidőlt fatörzs alól. A hőmérséklet jelentősen visszaesett. Az ég sötét, véraláfutásos lila színt öltött. Alaszkában a sötétedő decemberi ég azt jelentette, hogy nagyjából délután három lehet. A kegyetlen, hosszú téli éjszaka gyorsan közeledett.

– Jace? Zane? Maddox? – sikítottam torkom szakadtából.

Csupán a fagyos szél volt a válaszom.

Megfordultam, és elindultam visszafelé pontosan azon az úton, amerről jöttem. De a sűrű havazás már eltüntette az apró lábnyomaimat. Körülöttem minden teljesen egyformának tűnt. Fehér fák. Fehér talaj. Fehér ég.

Vak pánik lett úrrá rajtam.

– Segítség! Valaki segítsen rajtam, kérem! – kiabáltam, míg el nem égett a torkom.

Senki sem jött.

Végtelennek tűnő órákon át botladoztam a mély hóban. A vékony kék pulóverem zéró védelmet nyújtott a harapós alaszkai tél ellen. A vad szél átvágott az olcsó anyagon, apró késekként szabdalva a csupasz bőrömet. Az ujjaim elzsibbadtak. Aztán a lábujjaim is elvesztették minden érzéküket. Az arcomon a bőr megfeszült, és többé nem reagált az érintésemre. Képtelen voltam megállítani az eszeveszett didergést. Minden lélegzetvétel égette a tüdőmet.

Megbotlottam egy föld alatti gyökérben, és keményen a hóbuckába estem. Felkényszerítettem magam. Tíz perccel később másodszor is elzuhantam.

Nem tudtam újra felkelni. A sajgó testem alatti hó oly puha volt. Olyan érzés volt, mint egy puha fehér ágy. Olyan hihetetlenül könnyű lenne egyszerűen lehunyni a szemem, és ott feküdni.

– Kelj fel! Kelj fel, Talia! Ne hagyd, hogy ők győzzenek! Ne halj meg itt kint a sötétben! – suttogtam az üres rengetegnek.

De annyira fáradt voltam. A kimerültség nehéz súlya lezárta a szemhéjamat.

Nem tudom, meddig feküdtem a hóbucka alá temetve. Elég sokáig feküdtem ott ahhoz, hogy a gyötrő hideg végül tovatűnjön. Különös, megnyugtató melegség áradt szét a mellkasomban. Halványuló agyam egy távoli, logikus része tudta, hogy a hirtelen jött forróság borzalmas előjel. Azt jelentette, hogy a szerveim leállnak. Azt jelentette, hogy meghalok.

És a határőrség pontosan akkor talált rám.

A falka harcosai az utolsó esti biztonsági körüket futották. Egy éles szemű őr észrevette a pulóverem élénkkék anyagát a végtelen fehér hó kontrasztjában. Az orvosok később elmondták, hogy az ajkaim sötétlila árnyalatot öltöttek. Azt mondták, a reszketésem abbamaradt. A testem feladta a küzdelmet, hogy dobogásban tartsa a szívemet.

Élettelen testemet a falka kórházába siettették. A hivatalos diagnózis súlyos hipotermia és nyolc ujjamon meg hat lábujjamon mély fagyási sérülés volt. A sürgősségi orvosok órákig vitatkoztak azon, hogy amputálniuk kell-e a végtagjaimat.

Három gyötrelmes napot töltöttem abban a steril kórházi ágyban raboskodva.

A második délután Eleanor Luna belépett a kórtermembe. Magasan tornyosult az ágyam lábánál, fényűző kasmírkabátba burkolózva. Gyönyörű arca kiismerhetetlen, érzelemmentes maszk volt. A három ikerfiú közvetlenül mögötte sorakozott fel. Egyforma, mély, megjátszott aggodalmat mutató kifejezést viseltek. Bárki számára, aki nem ismerte az igazságot, tökéletes, gondterhelt fiatal úriembereknek tűntek.

– Annyira sajnáljuk, Talia! Mindenütt kerestünk. Több mint egy órán át kiabáltuk a nevedet – meresztette ártatlanra a szemét Zane, hangjából csepegett a hamis bűntudat.

– Azt hittük, visszamentél a főépületbe, amikor nem találtunk. Nem tudtuk, hogy valójában eltévedtél az erdőben – dugta mélyen a zsebébe a kezét Jace, bólogatva a fivére hazugságára.

Maddox csak állt ott, karba tett kézzel. Nem nyitotta ki a száját. De a sötét szeme találkozott az enyémmel. Egyetlen röpke pillanatra egy rémisztő érzelem felvillanását láttam meg a tekintetében. Lehetett bűntudat. De sokkal valószínűbb, hogy beteges elégtétel volt látni engem megtörten, a kórházi monitorra kötve.

Eleanor Luna lenézett rám azokkal a hideg, könyörtelen zöld szemekkel.

– Örülök, hogy lábadozol. De meg kell hallgatnod engem, Talia! Ne csinálj bajt a falkámban! Ezek a fiúk be akartak venni a játékaikba, te meg egy egyszerű délutánból hatalmas drámát csináltál – beszélt rideg, kioktató hangon.

– Majdnem meghaltam – suttogtam felrepedt, vérző ajkakkal.

– Túl messzire mentél az erdőbe. Az nem az ő hibájuk. Legközelebb használj jobb ítélőképességet! – Eleanor Luna sarkon fordult, és kivonult az ajtón.

A fiúk követték anyjukat a folyosóra. Zane megállt az ajtókeretnél. Egy utolsó, együttérző pillantást vetett rám a széles válla fölött. Legbelül pontosan tudtam, hogy az a nézés hazugság volt.

Aznap éjjel a sötét kórteremben feküdtem. Uralkodhatatlanul reszkettem a három réteg vastag gyapjútakaró alatt. A takarók semmit sem tudtak kezdeni a fagyos jéggel, amely mélyen a mellkasomban vert tanyát. A csupasz mennyezetre meredtem, és csendes, megtörhetetlen ígéretet tettem magamnak.

*Soha egyetlen szavukban se bízz meg! Soha ne hidd el a hamis kedvességüket! Soha ne engedd látniuk az általuk okozott károkat!*

*És soha, de soha többé ne sírj előttük!*

A zord, fagyos emlék tovatűnik, és ott hagy a birtok konyhájának fojtogató hőségében. A közelgő átalakulásom szűnni nem akaró, velőig hatoló sajgása visszaránt a jelen valóságába. Hosszú, remegő lélegzetet veszek, és leeresztem feszült vállamat. A láz még mindig ott ég a szemem mögött, és nyirkos ruháim kellemetlenül tapadnak felhevült bőrömhöz. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy összeessek. Csak ezt az utolsó reggeli felszolgálást kell túlélnem. Aztán elrejtőzhetek a szűk kamrában öt percre, mielőtt el kell indulnom az iskolába.

Felveszek egy tiszta vászonkendőt, és megragadom az ezüstvillák halmát. Még egyszer áttörlöm a makulátlan fémet, megbizonyosodva arról, hogy minden egyes képzeletbeli vízcsepp eltűnt. Felrakom a nehéz kristály gyümölcslé-kiöntőket és a forró étellel megrakott, magas tálakat egy széles ezüsttálcára. Kiegyensúlyozom a roppant súlyt remegő tenyeremen.

A fényűző ebédlő felé indulok. Megállok pontosan a küszöbön, a konyha és az ő fényűző világuk közötti láthatatlan határon tétovázva.