Nadine becsukta a hálószoba ajtaját, és a tömör fának dőlve próbált levegőhöz jutni. A mélyen a fülében rejtőző, szúró fájdalom újra fellángolt. Az éjjeliszekrényhez sietett, lecsavarta a gyógyszeres üveg kupakját, és egy marék tablettát kényszerített le a torkán. Ahogy leengedte a kezét, nedves ragacsosságot érzett a jobb füle mögött. Bíborvörös vérfoltok piszkították be sápadt ujjbegyeit.

Az orvos szigorú figyelmeztetései végtelen körben játszódtak le az elméjében.

„Mercer kisasszony, az állapot romlása gyakran a páciens érzelmi állapotából fakad. Nyugodtnak kell maradnia, meg kell őriznie az optimizmusát, és együtt kell működnie a kezelési tervvel.”

Optimizmus. A szó olyan ízű volt, mint a hamu. Zsebkendőt szorított a füléhez, lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni azokat a bántó szavakat, amelyeket Desmond vágott a fejéhez alig néhány perce a dolgozószobában.

Nadine anélkül nézte végig, ahogy az ablakon túli tintafeketeség átadja a helyét a hajnal halvány szürkeségének, hogy egyetlen pillanatra is lehunyta volna a szemét. Talán a gyógyszer hatni kezdett, mert a tompa csend a fülében elmozdult, és halvány reggeli hangok szűrődhettek be.

A padlódeszkákon végigkúszó erőtlen napfényt bámulta.

„Elállt az eső.”

Lemondani valakiről soha nem hirtelen elhatározás kérdése volt. A csalódások és összetört remények gyötrelmes felhalmozódása vezetett ide. Ma az eső elmosta a kitartásának utolsó maradékát is. Elérte a határait.

A nappaliban Desmond arrogáns magabiztossággal várakozott a bőrkanapén. Arra számított, hogy Nadine vörös szemekkel lép majd ki a szobájából, és előadja a szokásos, félénk bocsánatkérését. Hároméves házasságuk alatt előfordultak már kisebb hisztijei. Ám minden egyes alkalommal elkerülhetetlenül beadta a derekát, és békülni próbált.

Azt feltételezte, a mai nap is pontosan ugyanezt a forgatókönyvet követi majd.

Egy ajtó kattant. Desmond felnézett, diadalmas gúny mosolyra készen az ajkán. A gúnyos mosoly azonban elillant. Nadine lépett ki, tetőtől talpig rideg, sötét ruhába öltözve. Egy nagy ezüstbőröndöt húzott maga után. A másik kezében egy ropogós dokumentumot tartott. Egyenesen odalépett hozzá, és kinyújtotta felé a papírt.

Desmond lepillantott. A tetején lévő vastag betűs felirat így szólt: „Válási megállapodás”. Alatta ott állt a nő gondosan leírt aláírása.

„Desmond, keress meg, ha lesz egy kis időd.”

Nadine jéghideg közömbösséggel ejtette ki a mondatot. Nem várta meg a választ, sarkon fordult, és kisétált a bejárati ajtón.

A csípős reggeli levegő megcsapta az arcát. A vihar elvonult, felhőtlen kék eget hagyva maga után. Nadine mély lélegzetet vett, és a felszabadulás mélységes érzése járta át. Újjászületett.

Odabent Desmond dermedten ült. Ujjai a megállapodás szélére szorultak, meggyűrve a papírt. Hosszú percekbe telt, mire a valóság tudatosult benne. Nadine valóban elment.

A frusztráció szikrája gyúlt fel benne, de egy gúnyos felhorkanással gyorsan eloltotta. A dohányzóasztalra dobta a megállapodást. Ez csupán egy újabb taktika volt, hogy felhívja magára a figyelmét. Egy hetet sem bír ki odakint. Elég lesz egyetlen telefonhívás, és máris visszarohan.

Elérkezett a halottak napja utáni hétvége. Hagyományosan Desmond ilyenkor elvitte Nadine-t a Hawthorne-birtokra a nagyszabású családi megemlékezésre, ahol el kellett viselniük a terebélyes klán leereszkedő suttogását. Idén egyedül ment autóval.

Desmond a kormányt szorongatva soha nem látott könnyedséget érzett a mellkasában. A tavaszi szellő felfrissítette. Kifejezetten jó hangulatban volt, megkönnyebbülve, hogy nem kell foglalkoznia a lány félénk jelenlétével.

A Hawthorne-birtok több száz rokontól zsongott. Desmond letarolta a riválisait, hogy a család vitathatatlan fejévé váljon, és vaskézzel uralkodott. Még az idősebbek is féltek a haragjától.

A félelem ellenére a négyszemközti pletykák soha nem szűntek meg: a megközelíthetetlen Desmondot tőrbe csalták, hogy elvegyen egy siket nőt.

A nagyteremben Sylvia Hawthorne a bársonyfüggönyök között állt. A korábbi években szigorú utasításokat adott arra, hogy Nadine-t tartsák távol a fő vendégterületektől.

A délelőtt azonban egyre csak telt, és Nadine sehol sem volt látható.

Általában Nadine érkezett elsőként, órákat töltve azzal, hogy Sylvia kedvében járjon, és feszült mosollyal tűrje a sértéseket. Ma a hiánya kirívó volt.

Sylvia egy társaságbeli csoporttal állt. Elegáns szemöldöke összerándult, amikor egy inas tájékoztatta, hogy Nadine még nem érkezett meg. A megemlékezésen kötelező volt a részvétel.

Kimentette magát, és észrevette Desmondot a terem túlsó felén, amint egy oszlopnak támaszkodva whiskyt kortyolgat.

Sylvia odalépett hozzá, megőrizve kecses tartását.

„Desmond, hol van Nadine?”

Desmond lassan kortyolt egyet az italából. Sötét szeme lehűlt, ahogy végigpásztázta a termet.

„Válni akar, és elköltözött otthonról.”

Hétköznapi hangerővel kimondott szavai messzire szálltak. Az élénk zsibongás azonnal elhalt. Megdöbbent arcok fordultak feléjük.

Sylvia elhűlt, a keze a mellkasára repült.

A döbbent csend megnyúlt. Az ő köreikben mindenki ismerte a múltat. Senki sem tanúsított még olyan kétségbeesett odaadást Desmond iránt, mint Nadine. Hét évvel ezelőtt egy kés elé vetette magát, hogy megmentse az életét. Négy évvel ezelőtt három napon át kutatta Roxbury veszélyes utcáit, amíg meg nem találta.

Az esküvő után gyötrelmes óvatossággal mozgott a férfi társasági körében. És most, nem sokkal az apja halála után, ez a gyenge nő fogta magát, és összecsomagolt.

Sylvia magához tért a döbbenetből. A kegyetlen megkönnyebbülés hulláma mosta el a vonásait.

„A válás a legjobb megoldás. Egy ilyen nő soha nem lett volna szalonképes a köreinkben. Soha nem volt elég jó hozzád, Desmond.”

Ez volt az a zöld lámpa, amire a rokonok vártak. A rosszindulatú pletyka elárasztotta a termet.

„Sylviának igaza van. Desmond a virágkorát éli. Nadine nem volt más, mint egy колоmp, ami visszahúzta őt.”

Egy nagynéni is rázendített, gúnyos mosollyal forgatva a borospoharát.

„Akárhányszor ránézek, kiráz a hideg. Hiányzik belőle a nemes hölgyek kecsessége. Semmi ízlés, semmi társasági érzék. Ráadásul siket is. Desmond szentekhez méltó türelemről tett tanúbizonyságot, hogy ilyen sokáig maga mellett tartotta.”

A megemlékezés a sértések kíméletlen visszhangkamrájává züllött. Értéktelen tehernek állították be, kényelmesen elfelejtve, hogy számtalan tehetős örökös udvarolt Nadine-nak, amikor az apja még hatalommal bírt, és hogy maga a Hawthorne család szervezte meg a szövetséget, hogy megerősítse Desmond pozícióját.

A múltban ezek a rokonok csak a hallótávolságon kívül merték suttogni a megvetésüket. Most felbátorodva érezték magukat, hogy nyíltan gúnyolják, azt feltételezve, Desmond örömmel veszi a megerősítést.

Desmond a szóbeli össztűz középpontjában állt. Arra számított, hogy a diadal mámorát fogja érezni, miközben hallgatja, ahogy darabokra szedik a nőt. Ehelyett különös, szoros gombóc keletkezett a mellkasában. A vijjogó hangok úgy sértették az idegeit, mint a csorba üveg. A szűnni nem akaró rágalmazás elviselhetetlenné vált.

Whiskys poharát egy arra haladó pincér tálcájára csapta, és egyetlen szó nélkül hátat fordított az anyjának. Kilépett a nagyteremből, ügyet sem vetve a megdöbbent pillantásokra.

Desmond elszáguldott a Hawthorne-birtokról, korán elhagyva a megemlékezést. Mire befordult a Crestmont Villához, a nap már a horizont alá bukott, mély árnyékba borítva a birtokot.

Kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett. A házban vaksötét honolt. Lerázta magáról a méretre szabott öltönyzakóját, és ösztönösen a bejárat melletti ruhafogas felé hajította, várva, hogy ismerős kezek kapják el vagy akasszák fel.

A zakó tompa puffanással ért földet a fényes padlón.

Desmond az előtérben állt, a halk léptek neszére várva. Várta, hogy a nappali meleg fényei felgyulladjanak, és egy szelíd hang megkérdezze, kér-e vacsorát.

Semmi sem történt. A hatalmas ház fojtogató csendje nyomást gyakorolt a dobhártyájára.

Felnézett a sötét, üres nappalira. A kongó felismerés beléhasított: Nadine valóban elment.

Ésszerűtlen ingerültség hulláma öntötte el. Lehullott, felkapta a zakóját a földről, és durván lerúgta a cipőjét. Felkapott egy papucsot, bemasírozott a mosókonyhába, és maga gyűrte be a zakót a mosógépbe.

Megdörzsölte a halántékát. A nap megmagyarázhatatlanul kimerítő volt. A tavaszi könnyedség, amit reggel érzett, elpárolgott, és feszült nyugtalanság lépett a helyébe. Szüksége volt egy jó, erős italra, hogy megünnepelje az ebből a házasságból való friss felszabadulását.

Elindult a folyosón az alagsori lépcső felé, a föld alatti borospincébe tartva.

Odaért a nehéz tölgyfa ajtóhoz, és megragadta a vasfogantyút. Meghúzta, de meg sem moccant. Megrázta a kilincset, erősebben. A retesz szilárdan zárva maradt.

Desmond a zsebeit tapogatta, a kulcsot keresve. Nem talált semmit. Összehúzta a szemöldökét, és a bosszúsága egyre nőtt. Megdöbbentő idegenségérzettel döbbent rá: fogalma sincs, hol tartják a pince kulcsát. Mivel ki nem állhatta, hogy idegenek legyenek a magánszférájában, a Crestmont Villa csupán részmunkaidős takarítókat alkalmazott. Nem volt ott lakó házvezetőnő. Amikor Nadine beköltözött, átvette az egész háztartás vezetését. Pontosan tudta, hol van minden egyes kulcs, irat és üveg bor. Neki magának sosem volt szüksége arra, hogy tudja.

Visszadübörgött a lépcsőn, és bemasírozott a főhálószobába. Kirántotta az éjjeliszekrény fiókjait, átkutatva a gondosan elrendezett rekeszeket. Megnézte a nő fésülködőasztalát, a saját íróasztalát és a komódon álló kis tálkákat. A kulcs sehol sem volt fellelhető.

Az üres, néma hálószoba közepén állva a mellkasában tátongó üresség tovább tágult.

Bosszúsan és a vereséget beismerni képtelenül a nadrágzsebébe nyúlt, és előhúzta a telefonját. Végighúzta a hüvelykujját a képernyőn, feloldva a zárat.