Hirtelen sárga fénysugár hasított a fojtogató, koromsötét ködbe.

Egy rozoga facsónak kúszott elő a sötét tó végtelen víztükréből, korhadó deszkái nyikorogva küzdöttek a szelíd hullámokkal. A levegő párája az állóvíz nehéz, fémes bűzét árasztotta.

Három férfi és négy nő gubbasztott a nyirkos padokon. Összesen hét ember.

Alig tíz perccel ezelőtt azonban még nyolcan szívták ugyanezt a jeges levegőt.

A hét utas arcára egyforma, dermedt és üres kimerültség ült ki. Vonásaik megfeszültek, szemük idegesen rezzent a közeledő árnyakra. Tagadhatatlan, közös rémület remegett át a kis lélekvesztőn. Szapora, felületes lélegzetvételük őrült ritmusa nyilvánvalóvá tette, hogy olyasmit éltek át, ami túlmutat a józan ész határain.

A csónak gyötrelmesen lassan siklott tovább, míg a teste tompán neki nem koccant a part melletti régi, korhadó famólónak.

Egyszerre emelték fel a fejüket. Egy kolosszális építmény körvonalai kezdtek lassan átszivárogni a sűrű ködfüggönyön. Hatalmas szálloda volt: bonyolult gótikus tornyai és nehéz kőívei egy letűnt évszázad emlékét árasztották.

Abban a pillanatban, hogy az első utas remegő csizmája a móló fadeszkáira lépett, a hotel megmozdult.

Éles, mechanikus kattanás visszhangzott a síri csendben. Meleg, sárga fény lobbant fel az egyik földszinti ablakban. Aztán újabb kattanás. Majd még egy. A fények sorra felgyulladtak, emeletről emeletre bevilágítva a szobákat, végigszaladva egészen a legfelső szintig, mígnem az egész épület úgy derengett a vadonban, mint egy hatalmas világítótorony.

Mielőtt bárki felfoghatta volna a látványt, éles füttyszó hasított a levegőbe a távoli, koromsötét erdő felől.

Fénycsík lőtt fel a sötét égboltra, majd szikraesőként robbant szét. Egy.

Újabb füttyszó következett. Kettő.

Aztán a harmadik.

A robbanások fegyverdörgésként hasítottak a csendbe. Pontosan hét tűzijáték festette meg a komor eget. Pontosan hét tűzijáték a mólón álló hét megmaradt embernek.

Az élénk szikrák hamuvá hullottak, és az égbolt ismét sötétségbe borult.

Mögöttük felkavarodott a víz. A kis csónak lassan eltávolodott a mólótól. Az orrára akasztott magányos lámpás lágyan ringott, gyenge fénye pislogott, míg a járművet ismét teljesen el nem nyelte a sűrű köd.

A hét utas arca még mélyebb rettegésbe torzult, ahogy a távolodó csónakot nézték.

Nem emberi csónakos húzta az evezőket. A tatban egy groteszk madárijesztő ült. Zsákszövet feje kitekeredett szögben lógott, merev, szalmával tömött végtagjai pedig mindvégig gépiesen hajtották őket át az elátkozott vízen.

Dermedten álltak a föléjük magasodó szálloda előtt. Kétségbeesett, tágra nyílt tekintetet váltottak, de senki sem merte felemelni a lábát, hogy megtegye az első lépést a kivilágított bejárat felé.

Három oldalról sötét, susogó erdő vette körül őket. A jeges, koromsötét tó elvágta a visszautat. Az előttük álló, évszázados szálloda mérföldekre az egyetlen fényforrást jelentette, mégis, a hívogató ragyogás olyan volt, mint egy lakomára váró fenevad kitátott torka.

Arcizmaik meg-megrándultak. A közös bizonytalanság nehezen telepedett a fagyos levegőre.

– Menjünk be! Van más választásunk?

Egy férfihang törte meg a fojtogató csendet. Egy egyetemi professzor kifinomultságát árasztó férfié volt, akinek rendezett ősz haja és megnyugtató, szilárd kék szeme volt.

– De hát... ki tudja, mi a fene van odabent!

Egy gyönyörű szőke nő felelt, a hangja hevesen remegett. Átkarolta magát, és ujjai idegesen csavargatták világos hajtincseit.

– Mi van, ha veszélyes? – tette hozzá, miközben lehelete fehér felhőkké vált a hidegben.

A csoportra ismét csend telepedett.

Amikor ez a rémálom elkezdődött, még mindegyikükben buzgott a kalandvágy. Titokban a nekik ígért hatalmas pénzjutalmat számolgatták, korai nyugdíjról és luxusról álmodoztak.

Ám abban a pillanatban, hogy felébredtek azon a korhadó csónakon, és a madárijesztő mozdulatlan gombszemeibe bámultak, az illúzió szertefoszlott. Ez nem kincsvadászat volt.

Ez egy vadászat volt. Ők pedig nem voltak többek friss zsákmánynál.

Gideon Cross mély, kimért lélegzeteket vett, oxigént kényszerítve sajgó tüdejébe, hogy lecsillapítsa vágtató szívverését. Mellkasa olyan hevesen vert, mintha a szíve mindjárt szétzúzná a bordáit, és kiugrana a torkán.

Felemelte a bal csuklóját, és megkocogtatta órája üvegét. A másodpercmutató halott volt, megdermedt a számlapon.

A megállt óra ellenére Gideon elméje éles maradt. Tisztán emlékezett rá, hogy attól a másodperctől kezdve, amikor kézhez kapta a rejtélyes meghívólevelet, egészen addig, hogy ebben a lidérces ködben ébredt, alig egy óra telt el.

– Elfelejtettétek azt a bátor fickót?

Az ősz hajú professzor halk kérdése fizikai csapásként hatott.

A szőke nő éles sikolyt hallatott. A fadeszkákra roskadt, magzatpózba gömbölyödött, és a fejét szorongatta, mintha ki akarná préselni az emlékezetéből a történteket.

Tíz perccel ezelőtt még nyolcan voltak.

Gideon és a hét másik ember egy árnyékba burkolózó szervezőtől kapott exkluzív meghívást egy rejtélyes kalandra, amely döbbenetes pénzjutalommal kecsegtetett. Megérkeztek a kijelölt találkozási pontra, ám ott elkábították őket. Amikor nehéz szemhéjuk végül felpattant, a rozoga csónak és a ködös tó kíméletlen valósága fogadta őket.

A csapat tagja volt egy Simon Blake nevű, vékony, fürge férfi is.

Simon az ébredése pillanatától fogva az őrült energia feszült gombolyaga volt. A szűk csónakban fel-alá járkált, a szervezőket szidta, és hangosan háborgott, hogy jogellenesen elkábították és elrabolták őket. A zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, hogy tárcsázza a segélyhívót, de a kijelző sötét maradt, térerő nélkül. Luxusórája is megállt.

Simon meg volt győződve róla, hogy ez egy gondosan kitervelt emberrablás, amellyel hatalmas váltságdíjat akarnak kicsikarni tehetős családjától.

Messzire kihajolt a csónak szélén, kétségbeesetten hadonászva a karjával, hogy eloszlassa a sűrű ködöt. Lehajolt, tenyérrel csapkodta a tó jeges felszínét, mintha a hullámok alatt rejtőző igazságot keresné.

Simon azt mormogta, hogy remek úszó, és egyszerűen kiúszik a partra, hogy értesítse a rendőrséget.

Meg sem várva a választ, átvetette a lábát a peremen, és a fagyos vízbe vetette magát.

A többiek nézték, ahogy erőteljes, magabiztos tempókkal távolodik. Hátra sem nézett. Egyik utas sem próbálta megállítani. Agyuk hátsó zugában önző gondolat sarjadt: egy riválissal kevesebb, így a nyeremény rájuk eső része még nagyobb lesz.

Kapzsi gondolataik nem tartottak sokáig.

Néhány perccel később egy furcsa, uszadék fadarabnak tűnő valami tűnt fel a tó mélyebb, sötétebb részei felől. Feltűnően himbálózott a természetellenesen nyugodt vízen.

Ahogy a madárijesztő közelebb evezett az úszó tárgyhoz, a szörnyű valóság éles, rettenetes tisztasággal tárult eléjük.

Nem faág volt.

Simon holtteste volt az.

Nem voltak végtagjai. Nem volt feje. Csak egy kibelezett, megcsonkított törzs.

Sűrű, sötét vér szivárgott szüntelenül az öt tépett, csonkolt sebből. A groteszk bíbor folyadék elkeveredett a fekete vízzel, gyomorforgató, sötétvörös tócsává változtatva a környező víztükröt.

A madárijesztő nem hagyta abba az evezést. A csónak előresiklott, egyenesen átszelve a véres vizet. A friss vér fojtogató, fémes szaga valóságos falként csapott meg az orrukat.

Aztán megjelent a többi része is.

Simon bal karja a bal oldalon úszott el. Aztán a jobb karja koppant a hajótestnek. Egymás után tűnt fel látóterükben a bal és a jobb lába, céltalanul ringatózva a véres habokban, ahogy a csónak továbbhaladt.

Az utolsó darab közvetlenül a csónak mellett bukkant fel. Simon levágott feje tört a felszínre, véres buborékok nedves bugyborékolása kíséretében.

Élettelen szemei tágra meredtek, kidülledtek a szemgödréből a hamisítatlan rettegéstől. Sápadt ajkai merev O-betűbe fagytak. Arcizmai olyannyira eltorzultak, amire egyetlen élő ember sem lenne képes.

Gideon csak egyetlen pillantást vetett rá, de az is bőven elég volt. Agyának racionális fele azonnal kiszámította: Simon az utolsó másodperceiben elképzelhetetlen, végletes kínokat élhetett át.

Az orr közelében ülő egyik férfi nem bírta tovább. Áthajolt a peremen, és hevesen öklendezni kezdett. A gyomorsav maró szaga elkeveredett a vér nehéz bűzével, szétzúzva a tagadás utolsó foszlányait is. Ez valóság volt. Itt emberek halnak meg.

Most, a mólón állva, Simon nevének puszta említése láncreakciót indított el. A fulladozó öklendezés és hányás nedves hangja ismét felcsapott a csoportból.

– Mögöttünk a tó, körülöttünk az erdő... az előttünk álló szállodán kívül van még bármi más választásunk?

Gideon újabb lassú, mély lélegzetet vett, arra kényszerítve a hangszálait, hogy teljesen rezzenéstelenek maradjanak.

Félt. A hideg futkosott a hátán, és a gyomra görcsbe rándult.

De akár a tavon lebegő csonkolt végtagok látványa, akár a ruhájába ivódott, fémes vérszag idézte elő, megőrizte azt a merev higgadtságot, amely elválasztotta őt a zokogó utasoktól.

Az elméje egyetlen dologra összpontosított: a meghívólevélre.

Miféle szörnyűséges titkot rejteget a szervező? Mi a valódi célja ennek a mészárlásnak?

Gideon lelépett a mólóról, és a csapat élére állt. A többiek, kétségbeesetten kapaszkodva a vezetés bárminemű látszatába, sietve a nyomába szegődtek.

Egy masszív, aranyozott vasrácsos kapuhoz értek, amely az udvart őrizte. Sűrű, ragacsos pókhálók tapadtak a rozsdás rácsokra. Gideon a hideg fémnek vetette a kezét, és erősen megnyomta. A zsanérok tiltakozón felvisítottak, de a kapu kitárult.

A hét túlélő betámolygott az udvarra, a gazzal benőtt macskaköves ösvényre lépve.

Abban a pillanatban, hogy az utolsó ember is átlépte a küszöböt, a nehéz vaskapu fülsiketítő csattanással vágódott be, megremegtetve a kőoszlopokat és darabokra törve az éjszaka csendjét.

A csapat egyik fiatalabb férfija felsikoltott, és visszarohant a vasrácsokhoz. Megragadta a fémet, és teljes testsúlyával nekifeszült, de a kapu egyetlen milliméternyit sem mozdult.

A rácsokon túl a sűrű köd kavarogni és sűrűsödni kezdett, tömör fehér fallá válva, amely teljesen elnyelte a móló és a tó látványát.

Túl kísérteties volt. A légkörből szinte csöpögött a természetellenes rosszindulat.

Kölcsönös védelmet keresve a csapat szorosan összebújt; válluk összeért, miközben lassan araszoltak a szálloda hatalmas faajtaja felé.

Gideon fellépett a rövid kőlépcsőn, és felemelte a kezét, hogy kopogtasson.

Megtorpant. A nehéz faajtót bonyolult, örvénylő minták borították. A sűrűn egymásba fonódó faragványok egy ősi, groteszk totemet formáztak.

Mielőtt a bütyke a fához érhetett volna, sietős, apró léptek tompa kopogása visszhangzott a túloldalról.

A mögötte állók elhűltek, és vak rémületükben hátrahőköltek; lebotladoztak a kőlépcsőn, teljesen magára hagyva Gideont a verandán.

A nehéz ajtó hangosan felnyikordult. Odabentről, a sötétből egy apró, sápadt kéz nyúlt ki, amely erőlködve próbálta befelé húzni a hatalmas ajtószárnyat.

Meglepődve a hétköznapi látványtól, Gideon előrelépett, tenyerét a fának vetette, és segített szélesre tárni a nehéz ajtót.

Az ajtóban álló alak korántsem az a vérszomjas szörnyeteg volt, akire meggyötört elméjük számított.

A lépcső alján kuporgókból egyszerre szakadt fel a remegő megkönnyebbülés sóhaja.

– Miért késtetek ennyit? Túl lassúak vagytok!

Az ajtónyitó egy kislány volt, nem látszott többnek tizenöt-tizenhat évesnél. A hangja csengő volt, tiszta, és vidám nevetéstől bugyborékolt.

Ropogós, világoskék kockás ruhát viselt. Két rendezett barna fonat pihent finoman az apró vállán, a dereka mögött pedig egy komikusan nagy masni díszelgett.

A kislány élénken átlépett a küszöbön, és két kézzel megragadta Gideon karját. Játékosan megrántotta, miközben ragyogó, ártatlan mosolyt villantott a lépcső alján összebújt, rettegő felnőttekre.

– Gyertek már be, mit ácsorogtok ott? – csicseregte.

Gideon hagyta, hogy behúzza a küszöbön át az előcsarnok meleg fényébe.

A másik hat ember földbe gyökerezett lábbal állt a macskaköveken; bizonytalan pillantásokat váltottak, megbénította őket a döntésképtelenség.

A kislány elengedte Gideon karját. Apró kezeit határozottan a csípőjére tette, és kicsiny ujjával egyenesen a kint didergő tömegre mutatott.

– Ha nem akartok bejönni, talán vissza akartok menni a sűrű ködbe?

Széles, vidám mosolya az ajkán maradt, de csengő hangja hirtelen fagyos, kegyetlen és rezzenéstelen tónusba váltott. Sötét szeméből gonoszság áradt.

– Tízig számolok, és tíz másodperc múlva becsukom az ajtót. Aztán mind visszamehettek ahhoz a tóhoz.

Félrehajtotta a fejét, fonatai meglibbentek.

– Kezdem a visszaszámlálást: egy, kettő...

A tó puszta említése elegendő ösztönzésnek bizonyult. Simon megcsonkított torzójának rémisztő képe, amint a vörös vízen himbálózik, azonnal felvillant az agyukban.

A tóhoz való visszatérés gyötrelmes, szörnyűséges halált jelentett.

Kitört a pánik. A hat ember felvágtatott a kőlépcsőn, egymást lökdösve és könyökölve egy kétségbeesett roham során, hogy átlépjék a küszöböt, és berohanjanak a szállodába, mielőtt az ajtó bezáródna.

A szálloda hallja lenyűgözően tágas volt. A berendezés a tizenkilencedik század végi fényűzésről árulkodott. A boltíves mennyezetről hatalmas kristálycsillár lógott, amely megtört, vakító fényt vetett tágra nyílt szemükbe.

Egyenesen előttük a mahagóni recepciós pult mögött két hátborzongatóan élethű, elegáns korabeli egyenruhába öltöztetett próbababa állt portásként. Jobbra egy régimódi, kovácsoltvas ráccsal körbevett tolóajtós lift kapott helyet. A hatalmas csarnok két oldalán két grandiózus, szimmetrikus falépcső kanyargott fel az emelet árnyai közé.

A főcsarnoktól balra egy nagy, ropogó kandalló állt. Három masszív, kopott bőrkanapé és egy kényelmes plüssfotel sorakozott a kőkandalló körül otthonos félkörben.

A kislány vidáman átszökkent a hallon, felugrott a plüssfotelbe, és lelkesen integetett, jelezve a didergő csoportnak, hogy gyűljenek a tűz köré.

Ahogy Gideon és a többiek óvatosan megközelítették az ülősarkot, lépteik lelassultak.

Négy ember süppedt mélyen a bőrkanapék párnáiba; a testük olyan élettelenül hevert ott, mint a nedves sár.

Arcuk sápadt volt, és teljességgel mentes minden érzelemtől. Üres, üveges tekintetük a kandalló táncoló lángjaira tapadt, arckifejezésük teljesen lélektelen volt. Nem pislogtak. Meg sem rezzentek, ahogy a csoport közelebb ért.

Senki sem mert megszólalni. A grandiózus hallra ismét fojtogató csend nehezedett. Bár alig néhány lépésre álltak a lobogó tűztől, a levegőt mégis fagyosnak érezték a bőrükön.

Gideon összehúzta a szemét. Úgy döntött, megtöri a feszültséget, mielőtt az teljesen felőrölné őket.

– Megmondanátok, hol vagyunk? És ti hogyan kerültetek ide? Ti is a ködön át, csónakkal jöttetek?

Egyetlen szuszra zúdította rájuk a három kérdést, a négy elernyedt alakra szegezve a szavait.

A válasz ugyanolyan rettenetes, nehéz csend maradt.

A kanapékba roskadt alakok egyetlen izma sem rándult. A szempillájuk sem rebbent.

Duncan Hayes, egy megtermett, bozontos szakállú, tagbaszakadt férfi ropogtatni kezdte az ujjperceit. A türelme elfogyott.

– Mindannyian némák vagytok? – Duncan dörgő, hangos hangja hevesen visszhangzott az üres hall magas mennyezetéről.

Látva, hogy az alakok még mindig tudomást sem vesznek a létezéséről, Duncan agresszíven előrelépett, hatalmas ökleit összeszorítva, készen arra, hogy az egyiküket a gallérjánál fogva rángassa fel.

A következő pillanatban egy ízig-vérig üzleti elitnek tűnő, elegáns, méretre szabott öltönyt viselő férfi, aki csendben ült egy magányos fotelben a sarokban, hirtelen kihúzta magát.

– Még ha sok kérdésük is van, előbb teljesíteniük kell a feladatot.

Az öltönyös férfi hangja tiszta volt, higgadt, és megkérdőjelezhetetlen tekintély áradt belőle.

– Ha elvégzik a feladatot a szobában, és élve visszatérnek ide, természetesen minden kérdésükre választ kapnak.

Amint elhangzottak a szavai, a feszültség a tetőfokára hágott. Minden túlélő ébersége a végletekig fokozódott, miközben a fenyegető rossz érzés karmaival szorongatta a torkukat.

– Szobát? Milyen szobát? – követelte a választ Gideon.

Egy éles emlék derengett fel Gideon elméjében: egy rövid, rejtélyes telefonhívás, amelyet közvetlenül azelőtt kapott, hogy elvesztette az eszméletét a találkozóhelyen.

Az öltönyös férfi nyugodtan felemelte a kezét, és tökéletesen ápolt ujjával felfelé mutatott. A hallban minden fej megfordult, tekintetükkel követve az irányt az emeleti sötét folyosó felé.

– Nem maradt sok idejük a felkészülésre. – Az elit férfi visszahúzta öltönye ujját, és a csuklóján lévő drága ezüstórára pillantott. – Kevesebb mint három perc múlva megnyílik az átjáró a szobákhoz, és a szobákon keresztül belépnek a borzalmak világába, hogy elvégezzék a kijelölt feladataikat.

Leengedte a karját, és kissé előrehajolt.

– Miután teljesítették a feladatokat, a kis csónak ismét megérkezik, hogy elvigye önöket.

Tessa Reed, egy apró termetű nő, aki egy vastag, piros keretes szemüveg mögött remegett, bizonytalan féllépést tett előre.

– És mi van, ha... ha nem teljesítjük a feladatokat? – kérdezte Tessa, miközben a hangja elcsuklott a rémülettől.

Az öltönyös férfi gúnyosan elmosolyodott, mintha csak egy nevetséges viccet hallott volna. Arckifejezése lassan jéghideggé vált, ahogy végigmérte a nőt.

– Ön szerint mi történik? Természetesen meghalnak! Nagyon, de nagyon szörnyű halált fognak halni!