Roxie

Roxi

Behúztam a kilencvennyolcas Chevy Silveradóm nehéz acélajtaját, és összerándultam, ahogy a tó felől fújó metsző szél simán áthatolt a kopott kabátomon. A szezon első hava már vagy harminccentis puha, fehér lepelbe burkolta a földet, és esze ágában sem volt elállni. Ott vacogtam a kisvendéglővel szemközti, gyéren megvilágított parkolóban; a fogam össze-vissza koccant, miközben a fagyos michigani levegő beleharapott a fedetlen bőrömbe.

– Szóval ezt nevezik ők könnyű hószállingózásnak – morogtam magamban, és a fejemet ráztam, mikor egy újabb széllökés majdnem kibillentett az egyensúlyomból.

Szorosabbra húztam a kabátom gallérját a nyakam körül, bár az nem sokat tehetett a nevetséges egyenruha ellen, amit viselnem kellett. Aki ezt az öltözéket megtervezte, az nyilvánvalóan soha nem számolt Gwinn brutális teleivel. A ruha egy rikító, piros-fehér csíkos darab volt, ami éppen a térdem fölött ért véget, a derekánál pedig úgy bővült ki, hogy a csípőm és a fenekem minden egyes ívét hangsúlyozta. A felsőrész veszélyesen mélyen kivágott volt, sokkal többet mutatva a dekoltázsemból, mint amennyit valaha is kényelmesnek találtam. Ha ehhez hozzáadjuk az áttetsző piros harisnyát, a vakítóan fehér cipőt és a vörös hajamat, amit fehér sállal tekertek magas copfba, a kép máris tökéletes volt. Úgy festettem, mint egy százhetven centis cukorrúd, amely frontálisan ütközött egy ötvenes évekbeli autósbüfé felszolgálójával. Mindig is büszke voltam a homokóra alkatomra, de ez az egyenruha úgy közszemlére tette, hogy egyszerre éreztem magam kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak és az idegenek ítélkező pillantásainak.

Szorosabban a mellkasomhoz szorítottam a nehéz zoológiatankönyvemet, és nekiláptam az aszfalton átvezető, csalóka vándorútnak. Minden lépés kiszámított kockázat volt. Floridából jőve zéró tapasztalatom volt a jégen való közlekedésben. A csizmám kétszer is megcsúszott, amitől tiszta pánik nyilallt egyenesen a szívembe. Megmarkoltam a hátizsákom pántját, a teherautó kulcsait mélyen a zsebembe süllyesztettem, és arra koncentráltam, hogy egymás után rakjam a lábamat anélkül, hogy hanyatt vágódnék. Az életem jelenleg abból állt, hogy túléljem ezeket a fagyos műszakokat, jó jegyeket szerezzek az egyetemen, és hazatérjek egy üres, kétszintes házba a város szélén. Egyszerű volt. Elszigetelt volt.

Benyomtam az étkezde üvegajtaját, és egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a csodálatos meleg hulláma végigsöpört a megfagyott arcomon. A hely egy cuki, L alakú létesítmény volt, amely valahogy bent ragadt egy letűnt korszakban. Élénkpiros vinilboxok sorakoztak a külső falak és a frontális ablakok mentén, éles kontrasztot alkotva a fekete-fehér kockás padlólapokkal. A terem közepén piros műanyag bevonatú, ezüstszínű kétszemélyes asztalok álltak sorban, amelyek pontosan illettek a párnázott ezüstszékekhez. A falakat régi hanglemezek és megfakult retró plakátok borították, ami hamisítatlan vintage hangulatot kölcsönzött az egész helynek. Az elülső részen egy hosszú pult húzódott végig, ami a konyhafalnak támaszkodott, ahol egy nagy, téglalap alakú kiadóablak állt nyitva.

– Szia, kölyök!

Felnéztem, és megláttam Mabelt a pult mögött, egy friss kanna kávéval a kezében. Mabel a hatvanas évei közepén járó, apró termetű nő volt, jó napjain talán ha elérte a százhatvan centit. Világosbarna haját szigorú, szoros kontyba tűzve hordta, de a személyiségében az égvilágon semmi szigorúság nem akadt. Az arca meleg, ráncokba szaladó mosolyra derült. Ő volt ennek a helynek a szíve, és az örökké jó kedve volt az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette ezeket a műszakokat.

– Hogy tetszik az első hó? – kérdezte Mabel, miközben letette az üvegkannát a melegítőlapra.

Odadobbantottam a lábamat a lábtörlőn, lerázva a nedves hópelyheket a hajamról és a kabátomról.

– Fogalmam sincs, meg tudom-e szokni valaha. Majd' megfagyok. Sosem volt még dolgom igazi hóval, Mabel. Halvány gőzöm sincs, hogyan kell kezelni ezt az időjárást. Az ég szerelmére, Floridából jöttem!

Mabel felkuncogott, és a pultnak dőlt.

– Ne aggódj. Tudom, hogy boldogulni fogsz. Csak emlékezz arra, amit a réteges öltözködésről mondtam! Most pedig kapd ide a feneked, és segíts az előkészületekben.

Behajítottam a nehéz hátizsákomat a folyosó végén lévő öltözőbe, elmentem az iroda és a mosdók mellett, majd visszasietettem előre. Az étkezde üres volt, a hűtők halk zümmögése szolgált az egyetlen háttérzajként.

– Hol kezdjem? – kérdeztem, miközben felgyűrtem az ingujjam.

Mabel egy kerámiabögrét csúsztatott át a pulton. Gőz gomolygott a sötét borostyánszínű folyadékból.

– Tessék. Ezt kortyolgasd, amíg előkészíted az evőeszközöket. Segít felmelegedni.

Zsibbadt ujjaimat a forró bögre köré fontam, és a tea meg a méz édes illata azonnal megnyugtatott. Leültem a pult túlsó végén, magam elé húztam egy hatalmas műanyag rekeszt, tele mosott evőeszközökkel, és felkaptam egy köteg papírszalvétát. A kanalak, villák és kések csomagolása nem igényelt túl sok észt, de adott egy pillanatnyi lélegzetvételnyi időt, hogy kiolvadjak. Mabel fogott egy doboz sót meg egy halom üveg sótartót, és közvetlenül mellém húzott egy bárszéket. A vendéglőben síri csend honolt, ami egyetlen dolgot jelentett: elérkezett az idő arra, amit Mabel csak „csajos perceknek” hívott. A valóságban ez nem volt más, mint egy alig leplezett ürügy arra, hogy a magánéletemben vájkáljon.ió Ezt csinálta, mióta csak a városba költöztem.

– Hogy megy az egyetem? Hogy tetszenek az órák? – kérdezte Mabel, miközben lecsavart egy fémkupakot.

– Jól megy. A professzorok rendben vannak. A házi feladat sokkal húzósabb, mint számítottam rá, úgyhogy minden egyes adandó alkalommal tanulnom kell, csak hogy tartsam a szintet. – Nem vettem le a szemem a villáról, amit épp egy feszes kis kötegbe csavartam.

Mabel megállt a sóöntésben, és sokatmondó pillantást vetett rám.

– Roxi, édesem, nem élheted le az életedet a könyvekbe temetkezve. Tudom, hogy fontos neked ez a diploma, de mi van a barátokkal? Szereztél már egyet is? Biztos forrásból tudom, hogy nem voltál még egyetlen buliban sem, és randizni sem jársz.

Félrenyeltem a teát. A forró lé megégette a torkomat, és köhögőroham tört rám. A mellkasomat döngettem, kapkodtam a levegőt, miközben az arcom skarlátvörösre pirult.

– Mabel, jól vagyok. Tényleg. Elhívtak már pár tanulócsoportba. A bulik nem nekem valók. A randikra meg egyszerűen nincs időm. Boldog vagyok, ha veled tölthetem az időt, meg a zoológiakönyveimmel. – Alig bírtam kinyögni a szavakat, miközben a pult szélébe kapaszkodtam.

Féligazság volt. Nagy vonalakban elégedett voltam a napi rutinommal. De a párkeresés kényes téma volt nálam. Nem randiztam. Soha nem is randiztam. Az évek során akadtak srácok, akik elhívtak. Még mióta Michiganbe költöztem, azóta is kaptam néhány ajánlatot. Mindig nemet mondtam. Nem azért, mert hiányzott belőlem az érdeklődés vagy a vágy. Át akartam élni a romantikát. El akartam menni randevúkra. De minden egyes alkalommal, amikor egy srác odajött hozzám, valami mélyen a bensőmben azt üvöltötte, hogy mondjak nemet.

Különös, elemi erejű ösztön volt ez, amely összeszorította a mellkasomat, és még azelőtt kiszakította a számból az elutasítást, hogy egyáltalán felfoghattam volna a helyzetet. Anyám ezt a belső hangomnak nevezte. Mindig azt mondta, figyeljek rá, és bízzak benne feltétel nélkül. Úgyhogy hallgattam rá. Vártam. Fogalmam sem volt, mire vagy kire várok, de az érzés letagadhatatlan volt. Olyan volt, mint egy láthatatlan póráz, egy hajszálpontos belső iránytű, amely vezette a lépteimet, és elszigetelt a világtól, amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat.

Mabel nehézkesen sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Ó, Roxi...

A bejárati ajtó feletti csengő megszólalt, félbeszakítva a mondandóját. Egy idős házaspár csoszogott be, leverve a havat a vastag télikabátjukról.

– Vissza a munkához, de ennek a beszélgetésnek még nincs vége – suttogta fenyegetően Mabel, miközben lecsusszant a székről, és azonnal felöltötte a ragyogó ügyfélszolgálatos mosolyát.

Ha a társasági életemről volt szó, Mabel olyan volt, mint a kutya a csonttal: nem engedte el. Tudtam, hogy jót akar. Tudtam, hogy úgy törődik velem, mint egy anya. De gyűlöltem a nem létező szerelmi életemről beszélni, különösen, amikor még magamnak sem voltam képes megmagyarázni az okát. Hogyan mondja el az ember egy normális léleknek, hogy egy láthatatlan, parancsoló jelenlét az elméjében szabja meg a szerelmi döntéseit?

Hál' istennek odakint fordulhatott az idő, mert a helyiekből álló, egyenletes áradat kezdett beözönleni az ajtón. A csendes hangulat szertefoszlott, átadva a helyét a tányércsörgésnek, a sercegő szalonna illatának és az éhes vendégek hangos duruzsolásának. Szorosra kötöttem a kötényemet, és belevetettem magam a káoszba. Hálás voltam a figyelemelterelésért. A zsúfolt műszak miatt repültek az órák: folyamatos mozgásban tartott a konyhaablak és az asztalok között, miközben hamburgerekkel megrakott tálcákkal egyensúlyoztam, és feneketlen kávéscsészéket töltöttem újra meg újra. Ez Mabelt is túlságosan lefoglalta ahhoz, hogy újra sarokba szorítson.

Mire a vacsoracsúcs lecsengett, odakint még hevesebbé vált a vihar. A szél üvöltött a nagy elülső ablakoknak feszülve, és a sűrű hóesés nullára csökkentette a látótávolságot. Amilyen gyorsan jött a tömeg, olyan gyorsan kifizették a számlát, és már el is tűntek a téli éjszakában.

Mabellel végigjártuk a sorokat, leszedtük az utolsó piszkos tányérokat, és a szakácsunkkal együtt letöröltük a piros műanyag asztalokat.

– Segíts letörölni ezt a részt, aztán leülhetsz a hátsó bokszba tanulni egy kicsit – utasított Mabel, miközben egy nedves rongyot dobott a műanyag leszedődézsába.

Kinyitottam a számat, hogy vitatkozzak – segíteni akartam neki felmosni a padlót –, de ő felemelt kézzel intett le.

– Ha megint jönnének, szólok. Odakint elég keményen esik a hó, úgyhogy kétlem, hogy ma este még sokan bevetődnének. Ha egyáltalán jön még valaki. – Mabel szigorú ujjal mutatott a bokszok felé.

– Rendben. De én zárom be a bejáratot, te pedig a változatosság kedvéért menj haza korábban. Hadd csináljam meg a zárási teendőket! – Fogtam egy köteg ragacsos étlapot.

Mabel felragyogott, szeme sarka ráncokba gyűlt.

– Kölyök, áll az alku.

Mabelnek igaza volt az időjárással kapcsolatban. A diner üres maradt, miközben befejeztük a takarítás végét. Hátrasétáltam az öltözőbe, magamhoz vettem a nehéz hátizsákomat, és kivittem a vendéglő leghátsó sarkában lévő legutolsó bokszhoz. Tökéletes hely volt arra, hogy félrevonuljak, hátha valamelyik késő éjszakai kósza mégis dacol a hóviharral.

Becsusszantam a piros vinilülésre, és kicipzároztam a táskámat. Pár perc múlva a sima asztalfelületet vastag zoológiatankönyvek, szövegkiemelők és lefűzhető jegyzetfüzetek borították. A sejtszerkezetek bonyolult ábrái és az állati viselkedésmintákról szóló sűrű bekezdések minden figyelmemet megkövetelték. Görnyedtem a jegyzeteim fölött, a ceruzám vadul sercegett a papíron, miközben megpróbáltam bemagolni az anyagot a közelgő vizsgámra.

Olyannyira belemerültem a tankönyvbe, hogy összerezzentem, mikor egy szelíd kéz megkocogtatta a vállamat.

Mabel állt a boksz mellett, és egy friss, gőzölgő teásbögrét tett le a füzetem mellé.

– Nesze, idd meg. Hogy áll a házi? – kérdezte halkan.

Felsóhajtottam, hátradőltem a párnázott támlán, és kinyújtóztattam a merev nyakamat.

– Nem vészes. Azt hiszem, mindjárt a végére érek. És a legjobb az egészben, hogy szerintem a nagyját tényleg értem is.

Mabel felkacagott.

– Biztos vagyok benne, hogy sokkal többet értesz belőle, mint gondolnád. Tudom, milyen okos vagy, még ha nem is vagy hajlandó elismerni. Tudom ám, hogy dicsérettel végezted el a középiskolát, Roxi.

– A gimi könnyű volt. De ez az anyag? Hát, ez nem annyira – vitatkoztam, a vaskos tankönyvre mutatva.

Mabel kinyújtotta a kezét, és határozott, támogató mozdulattal megszorította a vállamat.

– Akkor nem is zavarlak.

Néztem, ahogy megfordul, és visszasétál az elülső pulthoz. Felmászott a kedvenc bárszékére, előhúzott egy agyonolvasott puhafedeles regényt a pénztárgép alól, és kinyitotta a könyvjelzőjénél. A mennyezeti függőlámpa lágy fénye megvilágította az oldalakat, ahogy kényelembe helyezte magát; arcán a tiszta, békés elégedettség tükröződött.

Hosszú pillanatokig meredtem rá. Egy éles, kényelmetlen irigység nyilallt a mellkasomba. Lenéztem a saját asztalomra, amit elleptek a tömény tudományos szövegek és a szigorú tanulmányi beosztások. Már arra sem emlékeztem, mikor vettem utoljára a kezembe egy könyvet pusztán a szórakozás kedvéért. Arra sem emlékeztem, mikor tettem bármit is a puszta örömérzetért. A kimerítő órák, a fagyos műszakok a vendéglőben és a magányos éjszakák az üres házamban – az életem a túlélés könyörtelen mókuskerekévé vált. Vágytam arra a fajta normalitásra. Vágytam a világhoz fűződő csendes kapcsolatra, és azon tűnődtem, vajon a belső hangom felhagy-e valaha azzal, hogy visszatartson, és hagyja-e végre, hogy átéljem.