Roxie

Becsuktam a vaskos zoológiakönyvet, és megdörzsöltem égő szememet. A sejtszerkezetek bonyolult ábrái lassan elhalványultak a látóteremből. A dinerben csend honolt körülöttem. Odakint, a hatalmas üvegablakokon túl szakadatlanul hullott a sűrű hó, fehérbe burkolva a sötét parkolót. Összeszedtem a szanaszét heverő papírjaimat. A jegyzeteimet meg a neonszínű szövegkiemelőket becipzároztam a nehéz hátizsákomba, és a boksz túlsó sarkába toltam. Vágytam a normális egyetemista életre, de most egyszerűen csak túl kellett élnem ennek a fagyos műszaknak a végét.

A bejárati ajtó feletti hangos csengő megkondult. Nyers, téli fuvallat vágott be a fűtött étkezőbe. Négyen léptek be. Három magas, csupa izom srác és egy karcsú lány. Beleverték a csizmájukat a belépőszőnyegbe, és leverték a vizes havat vastag kabátjukról. Megismertem az arcukat. Törzsvendégek voltak. Szinte minden héten bejöttek, de kizárólag Mabel elöl lévő részlegében foglaltak helyet. A mai este előtt soha nem beszéltem velük. Mabel feléjük intett a főpult melletti kedvenc bárszékéről.

– Üljetek le nyugodtan bárhová, Holden! – kiáltotta át Mabel az üres helyiségen.

Elfordította a fejét, és visszanézett a bokszomra. – Miért nem veszed át őket? A lábam majd' leszakad, szeretnék még ülni egy kicsit.

Tiszta értetlenséggel bámultam rá. – Azok a te körzetedben vannak, Mabel. Mindig ott ülnek. Nem vehetem el a törzsvendégeidet.

Mabel halk nyögéssel lecsusszant a székről. Odalépett, megfogta a karomat, és a társaság asztalához terelt.

– Sziasztok! – mosolygott Mabel a négyesre. – Nem bánjátok, ha ma Roxie szolgál ki benneteket?

A társaságban lévő lány lehajtotta az állát, és összeszűkült szemmel méregetett. Bosszúsnak és rosszallónak tűnt. Az egyik srác, aki vele szemben ült, elmosolyodott.

– Persze, Mabel. Nekünk tökéletesen megfelel – felelte.

Végigmérte az alakomat tetőtől talpig. Tekintetéből súlyos, leplezetlen érdeklődés sugárzott. Mabel megveregette a vállamat, és visszasétált a pultjához. Nem kerülte el a figyelmemet a szemében megcsillanó huncut szikra. Olyan érzésem volt, mintha csapdába csalnának valamiért, de fogalmam sem volt, miért. Elhessegettem a gondolatot, és újra az asztalra figyeltem. Előhúztam a zöld rendelésfelvevő tömbömet meg egy műanyagtollat a kötényzsebemből.

– Szóval, mit hozhatok ma este? – kérdeztem.

Éreztem, hogy mind a négy szempár az arcomra tapad. A három fiú nyilvánvaló érdeklődéssel vagy őszinte kíváncsisággal nézett rám. A lány viszont színtiszta undorral meredt rám. Nyers, fojtogató feszültség áradt belőle hullámokban. Halvány gőzöm sem volt, mi baja lehet. Ügyet sem vetettem ellenséges tekintetére, és a munkámra koncentráltam.

– Csak kávét – vágta rá a lány flegmán.

Különös, nyugtalanító érzés futott végig rajtam. Furcsa, egymásnak ellentmondó rezdüléseket fogtam erről az asztaltársaságról. Nem tudtam pontosan beazonosítani az energia forrását. A lánytól kirázott a hideg. Bőrömet jeges rettegés bizsergette. Hirtelen sürgető, testi késztetést éreztem, hogy mielőbb hátralépjek tőle. Ugyanakkor, szinte ugyanabban a pillanatban, valamelyik fiúból megnyugtató, békés aura sugárzott felém. Mivel olyan közel ültek egymáshoz a szűk bokszban, képtelen voltam eldönteni, kitől ered a jó érzés. Az egymásnak feszülő érzelmi jelek összezavarták az agyamat. A gyomrom görcsbe rándult.

– Rendben. Mást is hozhatok? – kérdeztem.

Minden erőmmel azon voltam, hogy az arcom nyugodt, a hangom pedig magabiztos maradjon. A testem mindenféle kaotikus vészjelzést küldött az agyamnak. Képtelen voltam kibogozni a jó érzéseket a rosszak közül, és ez rettenetesen nem tetszett.

– Nem, csak kávét. És igyekezzen! – csattant fel ismét a lány.

Magamban összevontam a szemöldökömet. Mi az ördög baja volt? Pontosan tudtam, hogy az égvilágon semmit sem tettem, amivel megbánthattam volna. Ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán megszólaltam előttük.

– Hölgyem, én kérnék egy szelet almatortát is, legyen szíves – kérte a tőlem jobbra ülő srác.

Magamban fellélegeztem a tiszta megkönnyebbüléstől. Menekülni akartam ebből a bokszból. Halvány, visszafogott mosolyt villantottam rá.

– Rendben. Máris hozom a rendelést – mondtam.

Sarkon fordultam, és gyors léptekkel megindultam a főpult biztonsága felé. Kétségbeesetten le akartam rázni magamról ezt a furcsa, nehéz érzést, ami a bőrömet marta.

Holden

Néztem, ahogy a csinos ember pincérnő elsétál. Elfordítottam a fejemet, és dühösen Vanessára meredtem, hogy kiderítsem, mi a baja. Soha nem viselkedett így. Soha nem torkolt le random pincéreket.

– Mi az ördög van veled, Vanessa? – súgtam oda neki.

Tudtam, hogy az étkező halk zsongása ellenére is tökéletesen hallja. Látod, nem sok átlagember tudja, de mi farkasok vagyunk. Úgy értem, képesek vagyunk hatalmas, négylábú farkassá válni. Néhány különféle nevet használunk. A vérfarkas és az alakváltó a leggyakoribb kifejezések, amiket ránk aggatnak, de én jobban szeretem a váltót. A falka belső viszonyait majd később elmagyarázom. Most arra voltam kíváncsi, honnan fakad Vanessa ellenséges viselkedése.

Vanessa visszanézett rám. Sötét szemében mélységes zavarodottság örvénylett.

– Nem tudom. Nem akartam rátámadni. De valami nem stimmel vele. – Vanessa gyorsan megrázta a fejét. Úgy festett, mint aki keményen próbálja rendszerezni a szétszórt gondolatait. – Nem, nem az, hogy nem stimmel. Más. Érzek benne valamit, de nem tudom, mit. A farkasom, Sienna úgy érzi, meg kell védenie. De az emberi énem azt mondja, taszítsam el magamtól. Nem tudtam, mit tegyek, bepánikoltam, és ráförmedtem.

Én is éreztem a furcsa vonzást, de pont úgy, ahogy Vanessa mondta, nem tudtam nevet adni neki. Átpillantottam az asztal túloldalára Wyattre és Coltonra, hogy lássam, ők is ugyanazt a szagot fogták-e el.

– Én is éreztem valamit. Bastian azt mondja, tartsuk a közelben. Úgyhogy hallgatok rá – jelentette ki Wyatt szárazon.

Mindannyian megtanultuk már évekkel ezelőtt, hogy bízhatunk a farkasában, Bastianban. Mintha természetfeletti hatodik érzéke lett volna ezekhez a bonyolult dolgokhoz. Colton előredőlt, és nehéz alkarját az asztalra fektette.

– Én is éreztem valamit, de ahogy Vanessa mondta, fogalmam sincs, mi az. Szinte olyan volt, mintha valami farkast éreznék benne. Legalábbis valami rejtett vonást. Zane úgy érzi, a lány fontos. Nem tudja, milyen módon. De egyetért Bastiannal és Siennával abban, hogy biztonságban kell tartanunk – magyarázta Colton fojtott suttogással.

Hátamat a vinilülésnek döntöttem. Figyelmemet befelé irányítottam, hogy gyorsan szót váltsak a saját farkasommal. Stryker nyugtalan köröket rótt az elmémben. Dühödten próbálta felhívni magára a figyelmemet, amióta csak Roxie odalépett az asztalunkhoz.

– Stryker, mit gondolsz? – kérdeztem a privát gondolati kötelékünkön keresztül.

– Van benne valami. Érzem a farkast, de alig. Egyelőre nagyrészt ember – válaszolta Stryker. Mély, reszelős hangja megdörrent a fejemben.

– Hogy érted azt, hogy egyelőre? – faggattam.

– Nem tudom biztosan. De úgy érzem, a közelünkben kell tartanunk, biztonságban. Nagyon fontos, és szerintem valószínűleg még maga sem tudja. Érzem az Istennő kezét a dologban. És érzem, hogy neked meg nekem fontos – jelentette ki Stryker.

– Értem, Stryker – hagytam rá.

Strykernek tévedhetetlen ösztönei voltak a Holdistennővel kapcsolatban. Évek óta nem érezte az isteni jelenlétét, úgyhogy ez óriási dolog volt. Visszahoztam a figyelmemet a fizikai világba, és a barátaimra néztem.

– Ezt meg kell beszélnünk a vénekkel, de többet kell megtudnunk róla is. Mindegyikünk farkasa egyetért abban, hogy a lány fontos. Hallgatnunk kell rájuk. Stryker szerint az Istennő keze van a dologban, de még nincsenek válaszai. Azt mondja, Roxie talán még maga sem tudja, micsoda, vagy mi rejtőzik benne. Nem mondhatunk semmit, amíg többet nem tudunk – adtam ki halkan a parancsot.

Mindannyian némán bólintottak. Kicsúsztam a bokszból. Odakívánkoztam a pulthoz, hogy megpróbáljak beszélni Roxie-val, vagy legalább jobban megérezzem az energiáját.

Mire a pulthoz értem, Roxie háttal állt nekem.

– Elnézést, hölgyem! – szóltam meg.

Megfordult, és halvány mosolyt villantott rám. Az az egyszerű kifejezés mellbe vágott. Olyan érzést keltett bennem, mintha minden rendben lenne ezzel a darabokra hullott világgal. A jelenlétéből megnyugtató, tökéletes béke áradt, pedig nem is voltam feszült.

– Igen? Hozhatok még valamit? – kérdezte Roxie.

Hogy nem vettem ezt észre korábban? A hangja színtiszta zene volt a fülemnek. Mintha egy angyalkórus énekelt volna, egy csipetnyi édes déli akcentussal fűszerezve. Egy teljes percet szántam arra, hogy alaposan szemügyre vegyem. Végighúztam a tekintetemet a feje búbjától egészen a cipőjéig. Egyetlen centije sem menekült meg az éles pillantásom elől. A pokolba is, lélegzetelállító teste volt. A mellei nehezek, teltek voltak. Esküszöm, legalább nyolcvanas, dupla C-s méret lehetett. Semmi mást nem kívántam jobban, mint hogy az arcomat egyenesen közéjük temessem. Szép, széles csípője volt, amit gyakorlatilag arra teremtettek, hogy egy férfi belekapaszkodjon. Könnyedén magam elé képzeltem, ahogy a nagy tenyerem szorosan ráfonódik. Látszott, hogy a hasa kissé puha. Nem volt nagy, de nem is volt deszkás. A feneke pedig maga volt a tökély. Két kerek, tömör gömb, amikből bőven jutott egy-egy marokra. Pontosan úgy, ahogy szerettem. Roxie kétséget kizáróan a leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Hibátlan, íves alkata volt.

Visszaemeltem a tekintetemet az arcára. Megdermedtem. A szeme azonnal foglyul ejtett. Ragyogó, lélegzetelállító akvamarinzöld volt. Nagyon szokatlan árnyalat, annyi szent, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami magára vonta a figyelmet. Szentül hittem, hogy a zöld írisze valósággal világít. Ráeszméltem, hogy túl régóta bámulom, mikor Roxie fészkelődni kezdett. Áthelyezte a súlypontját, mintha kényelmetlenül érezné magát a fürkésző pillantásom alatt.

– Ne haragudj. Nem, nincs szükségünk semmire. Csak bocsánatot akartam kérni a húgom viselkedése miatt. Nem akar nyers lenni. Néha egyszerűen csak így jön le – mondtam neki.

Roxie lassan bólintott. – Semmi baj. Tényleg. Nem kell bocsánatot kérned. Mabelhez van szokva.

– Akkor sincs mentség a gorombaságra – erősködtem.

Felkapta az üveg kávéskannát, és tölteni kezdett. – Ha visszaülnél, mindjárt kiviszem nektek a kávét.

Úgy éreztem, le akar rázni. De még nem akartam elhagyni a társaságát. Különös mágneses vonzás szegezte a bakancsomat a padlódeszkákhoz. Úgy éreztem, képtelen vagyok elmenni. Még Stryker is rám ordított, hogy bírjam maradásra, beszéltessem. Követelte, hogy maradjak a közelében. A hatalmas farkas úgy ugrált a fejemben, mint egy veszettül túlpörgött kölyökkutya.

– Stryker, mi a franc bajod van? – kérdeztem számonkérően magamban.

– Közelebb kell lennem. Meg kell érintenem – morogta Stryker. A hangja remegett a nyers, leplezetlen vágytól.

– Nyugodj le, vagy ráijesztesz! – vágtam vissza.

Stryker dühösen fújtatott egyet. Visszahúzódott az elmém hátsó zugába, hogy az árnyak között duzzogjon.

– Jól vagy? – kérdezte Roxie.

A hangja visszarántotta a figyelmemet a pulthoz. Megköszörültem a torkomat, és kihúztam magam.

– Igen, jól vagyok. Miért kérdezed? – feleltem.

Roxie megrázta a fejét. – Semmi. Csak egy percre megváltozott a szemed színe, semmi más.

A francba. Elvesztettem az uralmat magam felett. Soha nem akartam, hogy egy ember meglássa, ahogy a farkasom ragyogó aranya belefolyik az emberi íriszembe.

– Ne haragudj, ha rád ijesztettem. Csak elgondolkodtam valamin – hazudtam, hogy eltüntessem a nyomokat.

Roxie halkan, őszintén felkacagott. – Elég mélyen elmerültél a gondolataidban. De nem ijedtem meg. Az én szemem állandóan ezt csinálja.

Ez az információ hihetetlenül érdekesnek bizonyult. Az egyetlen lények, akiket ismertem, és akiknek vezényszóra változott a szemszínük, a farkasok voltak.

– Tényleg? – kérdeztem. Kétségbeesetten többet akartam tudni erről.

Roxie megfogott egy kis tányért Wyatt almatortájával. Óvatosan letette a pultra, készen arra, hogy mindent átvigyen az asztalunkhoz.

– Aha. Kicsit beparáztam, amikor először történt meg. Az évek során megszoktam. A nagymamám hangulatszemeknek hívta őket. – Roxie megrázta a fejét, és sóhajtott egyet. – De te erre biztosan nem voltál kíváncsi. Bocsánat.

Valójában nagyon is kíváncsi voltam. Minden egyes apró részletet tudni akartam róla. De ezt nem mondtam ki hangosan.

– Én most megyek az asztalotokhoz, ha vissza akarsz menni a barátaidhoz – mondta Roxie.

Bólintottam. Megfordultam, hogy elinduljak. De valami láthatatlan és nehéz erő visszarántott felé. Visszafordultam, és kinyújtottam a jobb kezemet a pult felett.

– Holden vagyok – mondtam.

– Roxie, mint tudod. Örülök, hogy megismertelek.

Roxie kinyújtotta a kezét. Kicsi, meleg ujjai a tenyerem köré fonódtak a kézfogáshoz. Abban a szempillantásban, ahogy a bőrünk összeért, egy hatalmas, láthatatlan villámcsapás hasított a karomba. A heves áramütés végigsöpört a testemen. Teljesen átvette az uralmat az idegrendszerem felett.

– Társ. Társ – kántálta Stryker a fejemben.

Újra és újra ezt ismételgette. Képtelen volt leállni. És ekkor csapott meg az orromat az a nehéz illat. Friss narancs keveredett a nyílt óceán sós párájával. Egyenesen Roxie bőréből áradt. Hogy az ördögbe nem tűnt fel korábban ez az ínycsiklandó illat?

– Szerezd meg a társunkat! Kell a társunk! – üvöltötte Stryker az elméje torkaszakadtából. Vadul kaparta az elmém belső falait.

Nem. Nem. Ez nem történhet meg velem. Két gyötrelmes éven át vártam, hogy megtaláljam a rendeltetett társamat, pont erre a pillanatra. A legtöbb farkas abban a szent másodpercben megtalálja a másik felét, amint betölti a tizennyolcat. Én nem. Én vártam. Most végre megleltem, de nekem nem egy emberi társra volt szükségem. Egy farkasra volt szükségem. Olyasvalakire, akiben valódi erő lakozik. Egy vad nőstényre, aki képes segíteni a falkám vezetésében. Valami kozmikus tévedésnek kellett lennie. Pontosan egy év múlva hivatalosan is átveszem az Alfa szerepét. Nem mutathatok be egy gyenge emberi Lunát a területemnek. A falkám soha nem fogadná el vezetőjeként.

– Nem mered elutasítani a társamat! Megbánod, figyelmeztetlek! – vicsorgott Stryker vadul. A dühe forrón forrt az ereimben.

– Nyugodj meg! Tudod, hogy nem lehet a miénk. De nem kell elutasítanom. Megkíméllek az elutasítási rituálé fájdalmától. De nem is fogadom el. Ember. Nem fogja érteni, mit jelent ez a kötelék. Találunk magunknak egy erős nőstény farkast – érveltem vissza. Pánik fagyasztotta meg a mellkasomat. Józan észre volt szükségem. Szigorú kontrollra a helyzet felett.

– Soha senki mást nem fogadok el, csak a társunkat! Ne szórakozz velem ebben! Ő fontos. Különleges. Ő kell nekem, és csakis ő. Ha bántod, én téged bántalak – ordította Stryker.

Egy hatalmas, áthatolhatatlan téglafal omlott le az agyamban. Stryker hirtelen elvágta a kapcsolatunkat. Kizárt magából. Nem is tudtam, hogy egy farkasszellem képes elzárni magát az emberi fele elől. Utánakiáltottam. A nevét üvöltöttem az elmém sötét űrjébe, de semmi mást nem kaptam válaszul, csak egy néma falat. Majd később foglalkozom a makacs természetével. Pontosan tudtam, mit csinálok. Kénytelen lesz bízni az ítélőképességemben ebben a kérdésben. Rákényszerítettem a megfagyott ujjaimat, hogy elengedjék a szorítást. Elengedtem Roxie kezét, és leeresztettem a karomat. Hátat fordítottam neki, és merev léptekkel visszaindultam az asztalomhoz, elszántan arra, hogy semmibe veszek minden egyes dolgot, ami az imént történt.