Átpréseltem a szót a torkomban lévő fojtogató gombócon. – Kaelen?

A hangom megtörte a konyha nehéz levegőjét. Azonnal szétrebbentek. A sötét hajú lány felém rántotta a fejét. Az arca mély, zavart vörösbe borult. Sietve rángatta le a combjára felgyűrődött szoknyáját, úgy festett, mint a fényszórók elé került őzike.

Kaelen meg sem rezzent. Egyáltalán nem látszott rajta zavar, sem meglepettség a hirtelen betoppanásom miatt. Csupán felém fordította a fejét, miközben nagy keze még mindig hanyagul a lány derekán pihent.

A szemébe néztem, kétségbeesetten kutatva az ismerős megnyugvást, amit máskor mindig megtaláltam benne. De semmit sem találtam. Tekintetéből hiányzott a meleg, mézbarna gyengédség, amit mindig nekem tartogatott. A szeme fakó volt, távoli és jeges. A felismerés úgy ért, mint egy fizikai ütés. Még mindig dühöngött azok miatt a szörnyűségek miatt, amiket tegnap este az arcába üvöltöttem.

– Menj csak előre az emeletre, Tessa. Mindjárt jövök. – Kaelen simán ejtette ki a szavakat, a hangjából teljesen hiányzott mindenféle hangsúly.

Tessa gyorsan bólintott. Lecsúszott a gránitpultról, és elsietett mellettem a folyosó felé. Leszegett fejjel ment, csupán egyetlen futó, kíváncsi pillantást vetett rám. Nem köszönt. Nem mutatkozott be, valószínűleg azért, mert Kaelen figyelmeztette, hogy ne is vesződjön vele. Dermedten álltam a lengőajtó mellett, és hallgattam, ahogy a léptei felérnek a falépcsőn.

– Kaelen, ki volt ez? – kérdeztem, megpróbálva leplezni a mellkasomban lüktető, ésszerűtlen, égető fájdalmat a felszínes kíváncsiság mögé.

– Egy lány, akivel találkozgatok. – A hanghordozása felháborítóan közönyös volt.

– Tényleg? Hogyhogy sosem hoztad még ide? Apukád tud róla?

– Nem akartam idehozni. – Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és visszadőlt a pultnak, ahol az imént még Tessa ült.

– Kaelen... – halkultam el, frusztrálva a rövid, lekezelő válaszaitól.

– Nem értem, mitől lettél hirtelen ilyen kíváncsi, Brynlee.

A teljes nevemet használta. Valódi ingerültség szikrája lobbant fel az ereimben. Pontosan tudta, hogy utálom azt a nevet. Szándékosan csinálta, az idegeimen táncolt, próbált reakciót kicsikarni belőlem, hogy megbüntessen a tegnapiért. Megforgattam a szememet, átvonultam a kövezeten, és alig pár lépésre tőle megálltam. Dühösen meredtem a rendetlen pultra, elhatározva, hogy alaposan le fogom fertőtleníteni, mielőtt bárki más ételt próbálna készíteni rajta.

– A mi konyhánkban smároltatok, Kaelen. Legalább ennyi magyarázatot megérdemel a dolog, nem igaz? – Kulcsoltam össze a karomat én is, követelve a figyelmét.

– Ez az én konyhám. Nem tartozom neked magyarázattal azért, amit csinálni akarok benne. – Összehúzta a szemét, az állkapcsa alig leplezett bosszúsággal feszült meg.

Ellökte magát a pulttól, és felém lépett, azzal a szándékkal, hogy hidegen elmenjen mellettem, és kövesse Tessát az emeletre. Nem használt sok erőt, de a teste sűrű volt és engesztelhetetlen. Ahogy a válla hanyagul az enyémnek ütközött, megtántorodtam hátra. Visszanyertem az egyensúlyomat, miközben a felháborodás és a puszta kétségbeesés keveréke öntötte el a bensőmet. Sarkon fordultam, és utána vetettem magam.

– Kaelen! – Elkaptam a kezét, ujjaimat szorosan a hideg, kemény csuklójára fonva.

A szorításom felesleges volt. Ha tovább akart volna menni, a természetfeletti erejével egyetlen gondolat nélkül végighúzott volna a padlón. De megállt. Mozdulatlanul állt a konyha közepén, széles hátát mutatva felém.

– Dühös vagy rám, igaz? Amiatt, amit mondtam? Nem gondoltam komolyan. Nem tudom, mi ütött belém. Túl zaklatott voltam, és... – Öntöttem magamból a szavakat kétségbeesett sietséggel, remélve, hogy egy bocsánatkérés eltüntetheti a köztünk tátongó hatalmas szakadékot.

– Érzem, ha hazudsz, Brynn. Nem vagyok hülye. – Kitépte a kezét a szorításomból, és felém perdült.

A levegő a szobában vagy tíz fokot zuhant. Elakadt a lélegzetem, és még egy lépést hátráltam. A szeme már nem barna volt. Veszélyes, ragadozó, éhes vörös izzás világított a szivárványhártyájában. Ezt a félelmetes árnyalatot eddig csak egyetlenegyszer láttam, azon a napon, amikor túl sokáig maradt táplálék nélkül. Az emlék homályos volt, a mély tagadás rétegei alá temetve, de az ösztönös pánik, amit kiváltott, friss volt és azonnali. Úgy festett, mint egy kiéhezett vadállat, amely készen áll a lecsapásra.

Lassan, kimérten lépett felém. Mély, vibráló morgás szakadt fel a torka mélyéről.

– Mióta élünk már együtt? A szüleink összeházasodtak, Brynn. Tényleg azt hiszed, képes lennék bántani téged? – Lépdelt előre, visszavonulásra kényszerítve engem, míg a hátam a hűtőszekrény kemény ajtajának nem ütközött.

– Nem, nem, dehogyis... – dadogtam, a szívem úgy kalapált a bordáim között, mint egy csapdába esett madár.

– Ez megint egy hazugság. Miért nem tudsz életedben egyszer őszinte lenni? Félsz tőlem, hogy megöllek? – Mindkét kezét a fémkészülékre tapasztotta a fejem két oldalán, csapdába ejtve engem.

– Kaelen... – fuldokoltam a nevén, túlságosan megdermedve a belőle áradó nyers rettegéstől ahhoz, hogy egyetlen értelmes gondolatot is megfogalmazzak.

– Válaszolj, a francba is! – Dühös üvöltése visszhangot vert a konyhai csempéken, élesen csengve a fülemben.

– Akkor igen! – sikoltottam, a csúf igazság feltört a torkomból, mielőtt magamba zárhattam volna. – Nemcsak tőled félek, hanem az összes természetfelettitől! De nem hibáztathatsz ezért, ugye? Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy léteztek, és anyám hirtelen úgy dönt, hogy feleségül megy egy rohadt vámpírhoz!

Csend zuhant a konyhára. Mellkasom szaggatott, sekély lélegzetekkel emelkedett és süllyedt. Szorosan lehunytam a szememet, felkészülve a legrosszabbra. Arra számítottam, hogy visszaüvölt. Arra számítottam, hogy kimutatja a fogait. Arra számítottam, hogy a félelmetes szörnyeteg, akinek épp most bélyegeztem, végre megmutatja valódi arcát, és kitépi a torkomat.

Semmi sem történt.

Kinyitottam az egyik szememet. Kaelen dühös, vörös szemű arckifejezése eltűnt, a helyét nyugtalanító, hátborzongató üresség vette át. Az agresszív, ragadozó feszültség elszállt széles vállából. Lassan leengedte a karját a hűtőszekrényről, hátralépve, hogy teret adjon nekem. Teljesen a fémfelülethez lapultam, a csupasz lábamat bámulva, mert rettegtem az arcába nézni.

Hideg, gyengéd ujjak érintették meg a bőrömet. Kinyújtotta a kezét, és megemelte az államat, kényszerítve, hogy felnézzek.

A tekintete nem a szemembe fúródott. Egy üres pontot bámult a levegőben, közvetlenül a bal vállam felett. A félelmetes karmazsinvörös izzás eltűnt. A szeme lassan visszanyerte megszokott, meleg mézbarna színét. A korábbi düh és e hirtelen, csendes melankólia közti éles kontraszt szinte szédülést okozott.

– Tudod, Brynn, én már azelőtt ismertelek, hogy a szüleink összeházasodtak volna. Mielőtt a vámpírok vagy bármely más természetfeletti lény több lett volna puszta kitalációnál. – A hangja halk, kongó mormolás volt.

– Tényleg? – A tiszta hitetlenség elmosta a kezdeti rettegésemet.

Az agyam száguldott, átlapozva minden gyerekkori emléket, minden arcot, amit valaha az iskolában vagy a környékünkön láttam. Kiváló memóriám volt. Olyasvalakit, mint Kaelen, nem felejtettem volna el. Feltűnő vonásait és intenzív, delejes jelenlétét lehetetlen lett volna kitörölni egy emberi elméből.

– A kislány, aki félt az ágya alatti szörnyektől, aki rettegett az anyja meséiben szereplő árnyaktól és szellemektől, még úgy is, hogy valójában látta őket. Sohasem fogadtad el könnyen a dolgokat, ugye, Brynn? – Mosolygott le rám, de a mosoly nem ért el a szeméig.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen. A lélegzetem elakadt a torkomban. Dermedten álltam, az agyam rövidzárlatot kapott, ahogy felidézte ezeket az intim részleteket.

– Nem kellett volna ennyire beleélnem magam. – Suttogta a szavakat a csendes helyiségbe, majd hátat fordított nekem.

Kiment a konyhából. A lengőajtó becsapódott mögötte, a tompa puffanás bezárt a saját kaotikus gondolataimba. Megkapaszkodtam a gránitpult szélében, hogy a térdem össze ne csukoljon alattam.

Honnan a csudából tudhatta ezt? Az ágyam alatt bujkáló szörnyektől való félelmem, a gyerekkori szobám falán táncoló sötét árnyaktól való rettegésem – ezek mélyen eltemetett titkok voltak. Csak anya tudott azokról a hosszú, ijesztő éjszakákról. Csak ő tudott a torz mesékről, amiket kitalált nekem, és a valódi kísértetekről, akikről azt állítottam, hogy látom őket a sötétben.

Vajon anya mondta el neki? Nem. Soha nem osztana meg ilyesmit senkivel, különösen nem az új, természetfeletti mostohafiával. Felnőtt életét azzal töltötte, hogy menekült e különös emlékek elől. Nem hozná fel őket csak úgy egy vacsoránál folytatott beszélgetés közben.

Vajon a vámpírok gondolatolvasók? Képesek olvasni az emberi elmében, vagy mélyen eltemetett emlékeket előhívni pusztán azzal, hogy hozzáérnek valaki bőréhez?

Kétségbeesetten szükségem volt a válaszokra. Nem állhattam itt a sötét konyhában, hagyva, hogy ez a félelmetes rejtély felemésszen.

Feltéptem a hűtőszekrény ajtaját, felkaptam egy hideg műanyag palackos vizet, és kisprinteltem a konyhából. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, mezítláb tompán csapódva a fához. Végigsiettem a hosszú folyosón, túlságosan is tudatában lévén Kaelen csukott szobaajtajának. Imádkoztam, hogy a vastag falak hangszigeteltek legyenek. Egyetlen hangot sem akartam hallani onnan. Nem akartam arra gondolni, mit csinál Tessával, miközben az én világom darabokra hullik.

Besurrantam a szobámba, és ráfordítottam a nehéz reteszt. A zár éles kattanása egy aprócska biztonságérzetet nyújtott az ismeretlennel szemben.

Odaléptem az ágyamhoz, és térdre roogytam a szőnyegen. Kihúztam az éjjeliszekrényem alsó fiókját, és félrelöktem egy halom régi jegyzetfüzetet. Az ujjaim egy vastag, nehéz könyvgerinchez értek. Megragadtam a hatalmas kötetet, és az ölembe vontam.

A barna bőrkötés kopott volt és poros. A vámpírok eredetének és a természetfeletti mondáknak az átfogó enciklopédiája volt. Vic eredetileg beköltözési ajándékként adta ezt a súlyos könyvet anyámnak. Úgy gondolta, vicces és hasznos útmutató lesz egy emberi nő számára, aki arra készül, hogy két vámpírral éljen egy fedél alatt. Azt hitte, elolvassa majd, és megtanulja az ő rejtett világuk szabályait.

Vic egyáltalán nem ismerte az anyámat. Anya rettegett a paranormális jelenségektől és mindentől, ami akárcsak halványan vallásos jellegű volt. Nem volt hajlandó kinyitni a könyvet. Nem volt hajlandó tudomást venni a világ sötétebb, mágikusabb oldaláról. A költözés napján a kezembe nyomta, és rám parancsolt, hogy rejtsem el olyan helyre, ahol soha többé nem kell ránéznie.

Ironikus volt, ha arra gondoltam, hogyan szórakoztatott engem kiskoromban. Soha nem olvasott fel nekem normális esti meséket a szokásos, színes képeskönyvekből. Helyben talált ki hátborzongató történeteket. Mulatságosnak találta, hogy halálra rémít, mielőtt lekapcsolja a villanyt, és magamra hagy a sötétben.

Ez a kegyetlen felállás azon a napon változott meg végleg, amikor úgy döntöttem, hogy viszonzom a szívességet. Hanyagul meséltem neki Tobyról. Toby egy kisfiú szelleme volt, aki egy tragikus autóbalesetben halt meg pontosan a régi házunkkal szemközti utcában. Elmeséltem neki, hogyan bolyong céltalanul a szomszéd nappalijában, még mindig azt a családot keresve, amelyik régen ott lakott. Leírtam a sáros ruhát, amit viselt, és a szomorú, üres tekintetet az áttetsző arcán.

Anya hetekig nem aludt egyedül a vallomásom után. Soha többé nem mesélt nekem egyetlen rémtörténetet sem. Ugyanaz a mélyen gyökerező rettegés élt bennünk az ismeretlentől. Pontosan ezért döbbentett meg a lelkem mélyéig az a hirtelen eljegyzése egy Vic nevű, befolyásos vámpírral. Megtalálta a módját, hogy a szerelem kedvéért legyőzze egész életen át tartó félelmét. Még anya is bátrabbá vált. Én miért nem tudtam?

Felvonszoltam a nehéz könyvet a matracomra, felmásztam, és törökülésbe kuporodtam a párnáimnak dőlve. Felpattintottam a vizespalack kupakját, és egy hosszú kortyot ittam, megpróbálva lemosni a félelem makacs, fémes ízét a számból.

Mély, remegő sóhajt engedtem ki, és a fejemet a hálószobám ablaka felé fordítottam.

Az utca túloldalán álló komor kastély sötétlett a távolban. Az építészete hasonló volt a miénkhez: csupa éles szög és tekintélyt parancsoló kő. A távolság nagy volt, de a látásom mindig is kivételesen élesnek bizonyult.

Egy árnyalak állt némán az emeleti ablak vékony függönye mögött.

Az alak felemelte sápadt kezét, és egy apró, ismerős intéssel köszöntött.

A mellkasomban rekedt feszültség egy leheletnyit engedett. Felemeltem a kezem, és visszaintettem, miközben meleg mosoly érintette meg a számat. Toby kedves volt. Csendes, tragikus és ártalmatlan. Egyetlen porszemnyi félelmet sem éreztem, valahányszor ránéztem.

Leengedtem a kezem, és a saját szobám üres terébe bámultam. Ültem az ágyamon, és azon tűnődtem, vajon Kaelen is ártalmatlan-e. Lehet, hogy ő is olyan, mint Toby? Vagy valóban az a félelmetes ragadozó, akinek odalent a szemébe mondtam?

Hirtelen egy gondolat villant az agyamba, amitől a pulzusom kiszámíthatatlanul ugrálni kezdett a torkomban. Vajon a vámpírok a szellemeket is látják? Pontosan így tudta Kaelen, hogy én látom őket? Ha látta Tobyt, talán évek óta figyelte, ahogy üres ablakoknak integetek. Talán ez volt a logikus forrása a rejtélyes tudásának, és nem holmi tolakodó telepátia.

Erőteljesen megráztam a fejem, megpróbálva kisöpörni a kaotikusan kavargó gondolatokat a fáradt agyamból. A találgatásokkal nem jutok semmire. Kézzelfogható tényekre volt szükségem.

Feszült tekintetemet visszafordítottam a kezemben pihenő nehéz bőrkötéses könyvre. Végighúztam az ujjaimat a dombornyomott címen, érezve a régi borító érdes tapintását. Átlapoztam az üres címoldalakat, kinyitottam a legelső lapnál, és olvasni kezdtem.