Gideon farkasszemet nézett az ellenséges Alfával. A fiatalabb férfi sötét, hajthatatlan tekintetét fürkészte, és azonnal átlátott a manipuláció álarcán. Vandernek esze ágában sem volt visszautasítani Celeste-et. Az idősebb Alfa rájött, hogy Vander szándékosan engedte elmérgesedni az összetűzést, csak hogy sarokba szoríthassa őket. A határaikat akarta feszegetni; a lány halálának rémével akarta térdre kényszeríteni őket. A fiatal Alfa ragadozóként állt ott, aki a csapdába esett zsákmányával játszik. Pontosan tudta, hogy a Thorne család azonnal meghátrál, amint Celeste élete forog kockán.

– Nálam biztonságban lesz és védelmet élvez, a falkátoknak pedig nem esik bántódása, ha velem jön. – Vander kihúzta magát, a dolgozószoba fojtogató feszültségében hangja kísértetiesen nyugodt volt. Hangjának legkisebb megingása nélkül közölte az alku feltételeit.

Jaxon gyilkos pillantást vetett rá, mellkasa zihált a visszafojtott morgástól. A fiatal Thorne örökösből szinte sugárzott a vágy, hogy kitépje a rivális Alfa torkát.

– Honnan tudjuk, hogy nem bántod? – kérdezte Soren, és az oldalán ökölbe szorult a keze, miközben forrongó dühét igyekezett megfékezni. Előlépett, testével elzárva a Vander és az ajtó közötti utat.

– Nincs más választásotok. – Vander egy hanyag vállvonással söpörte félre a kérdést, emlékeztetve a Thorne férfiakat a komor valóságra. Minden adu az ő kezében volt, ők pedig vesztésre álltak.

Enzo az ajtónyílásban állva úgy csikorgatta a fogát, hogy a hang élesen visszhangzott a feszült csendben. A Béta ujjpercei elfehéredtek, ahogy a félfába kapaszkodott.

Celeste visszalépett egyet, kétségbeesetten vágyva egyetlen múló pillanatra, hogy összeszedhesse magát, távol ettől a lélekölő légkörtől. Hangja remegett, mikor apjához és fivéreihez fordult.

– Összepakolom a holmimat.

– Arra semmi szükség. – Vander szúrós tekintetét a lányra szegezte, feleslegesnek tartva, hogy magával vigyen egy darabot az otthonából.

– Összeszedem a holmimat. – Celeste hangja kényszeredetten egyenletes maradt, nem volt hajlandó a szörnyetegre nézni, aki alig pár lépésre állt tőle. Hátat fordított, és kisietett a szobából; léptei végigvisszhangzottak a folyosón.

Vander összeszűkült szemmel nézett távozó alakja után. A családja előtt a bátort játszotta. Alig várta már, hogy próbára tegye ezt a bátorságot, amint kettesben maradnak.

A hálószobájában Celeste leemelt egy nagy bőröndöt a gardrób legfelső polcáról. Ledobta a matracra, és elkezdte behajigálni a ruháit. A keze minden egyes darabnál remegett, ujjai ügyetlenkedtek a cipzárakkal és a gombokkal. Könnyek mardosták a szemét, elhomályosítva a látását. Nagyot nyelt, mélyre tuszkolva a torkát szorongató félelmet. Nem engedhette, hogy a családja lássa a rettegését. Valerie és Gemma az ajtóban álltak, arcukon már ott csillogtak a friss könnyek. Ha Celeste most összeomlik, a feszültség teljesen felemészti őket. Neki kellett erősnek lennie, még akkor is, ha a szíve tébolyult ritmusban vert a bordái mögött.

Diana néma csendben figyelte a lányát a szoba sarkából. A Luna szíve darabokra tört. Átlátott a bátor álarcon. Minden gyermeke közül Celeste volt a legfélénkebb, a legártatlanabb és a legvisszahúzódóbb. Diana nyíltan zokogott, kézfejével törölgetve az arcát. Elképzelni sem tudta, hogyan éli majd túl szelíd lánya az életet egy könyörtelen, hidegvérű gyilkos fedele alatt. Miért rendelte a Holdistennő ezt a törékeny gyermeket egy ilyen kegyetlen férfi mellé? Olyan volt, mint egy gonosz kozmikus tréfa.

Celeste az éjjeliszekrényhez lépett. Felvett egy fakeretes fényképet. Soren esküvőjén készült, tökéletes pillanatkép volt a családjukról. Mindenki ragyogva mosolygott, mit sem sejtve a lidércnyomásról, amely végül bekopogtat majd az ajtajukon. Végighúzta az ujját apja mosolygó arcán, majd óvatosan egy vastag pulóver alá csúsztatta a keretet a bőröndben. Ez volt az egyetlen darabka a családjából, amit magával vihetett a sötétségbe. A táska cipzárját egy éles, végérvényes hang kíséretében húzta be.

Gemma odarohant, és Celeste nyakába borult.

– Kérlek, Celeste. Ne menj el! – zokogta Gemma a vállára borulva, könnyei átáztatták Celeste ingét.

Celeste olyan erősen harapott a szája belső felébe, hogy megérezte a vér fémességet. Szorosan magához ölelte a húgát, próbálva emlékezetébe vésni a családja illatát. Ezután Valerie-hez lépett, hogy megosszon vele egy néma, gyászos pillanatot, végül pedig síró anyja köré fonta a karját.

– Minden rendben lesz, anya – suttogta Celeste, majd megfogta a bőrönd fülét.

Ő ment elöl, a családja pedig szorosan követte, mint egy temető felé vonuló gyászmenet.

Lent, a tágas előcsarnokban Vander a főbejárat közelében állt. Telefont tartott a füléhez, tudomást sem véve a körülötte álló Thorne férfiak gyilkos pillantásairól. A márványpadló a Hold falka legerősebb harcosainak komor arcát tükrözte vissza, akik mind tehetetlenül álltak egyetlen emberrel szemben. Soren előrelépett, és kivette a bőröndöt Celeste kezéből, meg akarván kímélni a tehertől még néhány másodpercre.

– Az embereid nem engedik át a kocsimat a kapun – mondta Vander Gideonnak, leeresztve a telefont.

Gideon lehunyta a szemét, és gondolati úton utasította a határőröket, hogy engedjék be az ellenséget. A vereség íze olyan volt, akár a hamu a szájában. Úgy érezte, a rivális falka járművének beengedése a saját felségterületükre maga a végső megadás. Jaxon fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat; legszívesebben megütötte volna Vandert, legszívesebben ráordított volna, hogy hagyja itt Celeste-et, amíg gyógyírt nem találnak erre az elátkozott párkapocsra. Még a falka gyógyítója, Sybil sem volt sehol, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Kifutottak az időből, és nem maradt választásuk.

– Menjünk – ragadta meg Vander a bőrönd fülét Sorentől.

Soren megragadta Vander széles vállát, szorítása csonttörő volt. A feszültség a tetőfokára hágott a hatalmas előcsarnokban. A két férfi vállvetve állt, egyikük sem volt hajlandó egyetlen tapodtat sem hátrálni. A levegő szikrázott az Alfa-dominanciától.

– Ha bántani mered a húgomat, tudd meg, hogy megöllek – szűrte a szót Soren a fogai között, szemfogai megvillantak az ajka mögül.

Jaxon egyenesen Vander útjába lépett, széles testével eltorlaszolva a kijáratot.

– Hamarosan elmegyek a húgomért. És ha csak egyszer is megríkatod, esküszöm, puszta kézzel téplek szét – vicsorogta Jaxon, hangja mérgező ígéretté süllyedt.

Vander rendíthetetlenül, érzelmektől mentesen tört utat magának a dühöngő fivérek között. Úgy kezelte a halálos Alfa-örökösöket, mintha csupán bosszantó, fülébe zümmögő legyek volnának. Egyetlen pillantásra sem méltatta őket.

Celeste még egyszer, utoljára megölelte a testvéreit, látása elhomályosult, ahogy szorosan magukhoz vonták. Átkarolta az apját, arcát a férfi széles mellkasába temetve. Gideon puszit nyomott a feje búbjára, örökre emlékezetébe vésve az illatát, majd elindult, és feltartóztatta Vandert, mielőtt az elérhette volna az ajtót. Az idősebb Alfa ünnepélyes, súlyos végső figyelmeztetést intézett a férfihoz, aki elvitte a lányát.

– Úgy bántam a lányommal, mint egy hercegnővel. Ha nem vagy képes királynőként bánni vele, akkor nem érdemled meg őt. Ne az ellenséged lányaként gondolj rá! Bánj vele jól, és viseld gondját, mert ha nem teszed, elveszítheted. Ő a társad.

Vander megfeszítette az állkapcsát, sötét szeme felvillant, ahogy feldolgozta az idősebb férfi szavait. Szóban nem felelt. Sarkon fordult, és kisétált a kúriából.

A hűvös esti levegő megcsapta Celeste arcát, amint kilépett a tágas felhajtóra. Egy hatalmas, sötétített üvegű Mercedes gördült meg a murván. A motor úgy duruzsolt, mint egy alvó vadállat. Egy elegáns öltönyt viselő sofőr sietett elő, hogy átvegye a bőröndöt Vandertől, és bepakolta a csomagtartóba.

Mielőtt Vander még egy lépést tehetett volna a nyitott kocsiajtó felé, Enzo egyenesen az útjába állt. A Béta arca eltorzult a színtiszta undortól, mellkasát kihúzta a dominancia hiábavaló fitogtatásaként.

– Nem érdemled meg őt – gúnyolódott Enzo, kitartva a magas Alfa ellenében.

– Talán te jobban tudod? – kérdezte Vander, és hideg derűvel fordult a Béta felé.

– Bántsd csak, és én leszek a végzeted. – Enzo szorosan ökölbe szorította a kezét, karmai mélyen a tenyerébe vájtak.

Vandert szórakoztatta a leplezetlen ellenségesség, megbillentette a fejét. Szemügyre vette az Enzo szemében cikázó nyers fájdalmat, leolvasta a feszültséget a Béta válláról. Könnyedén kikövetkeztette azokat az elfojtott, lappangó gyengéd érzelmeket, amelyeket a Béta Celeste iránt táplált. Gúnyos mosoly bujkált Vander szája szélén, mikor ráébredt, hogy épp annak a nőnek a kezét ragadja el, akit ez a férfi szeret.

– Tetszik neked – állapította meg Vander a tényt fagyos derűvel, hagyva, hogy a szavak megüljenek a hűvös levegőben.

A gúnyos mosolytól feldühödve Enzo kimutatta a fogát, és felkészült, hogy rátámadjon az Alfára. Le akarta törölni azt az arrogáns kifejezést Vander arcáról, nem törődve szabályokkal és egyezményekkel.

– Enzo. Kérlek! – Celeste lágy, könyörgő hangja hasított a feszült levegőbe, még mielőtt a Béta lecsaphatott volna.

Enzo megtorpant. Elfordította a fejét, és a lányra nézett. A sápadt arc arra kérte, hogy ne harcoljon, miatta ne ontson vért. Ő már mindent feláldozott, hogy megakadályozza a háborút. A megtört szívű Béta kénytelen volt lenyelni a büszkeségét, vállai vereségtől görnyedten leereszkedtek.

– Még találkozunk – mondta Celeste egy szívszorító búcsú kíséretében, hangja megbicsaklott a kétségbeesés súlya alatt.

Enzo elfordította a tekintetét, mereven bólintott néma ígéretként, hogy nem felejti el őt. A kúria felső erkélyéről Enzo anyja nehéz csendben figyelte a tragikus jelenet kibontakozását, keze a vasrácsba kapaszkodott.

A sofőr feltépte az elegáns jármű hátsó ajtaját. Celeste rákényszerítette ólomsúlyú lábait a mozgásra. Beszállt a Mercedes luxus bőr belső terébe. Utoljára lehúzta az ablakot, és az anyja meg a nővérei összetört, könnyáztatta arcát nézte. Ránézett az apja, a fivérei és Enzo dühödt, tehetetlen kifejezésére. A szíve millió darabra tört, de bátran az ajkába harapott, és visszatartotta a könnyeit. Megfogadta, hogy nem fog sírni, amíg el nem hagyják a saját területe biztonságát.

A gumiabroncsok recsegtek a kavicson, ahogy az autó felgyorsult a hosszú, kanyargós felhajtón. Celeste nézte, ahogy az otthona egyre kisebbé válik a visszapillantó tükörben, míg a falka határai végül el nem tűntek a távoli fák vonalában. Csak ekkor gördült le az első könnycsepp az arcán, a nyomorúság és az elszigeteltség forró nyomát hagyva maga után. A spirituális kapcsolat, amelyet a falkájával érzett, minden megtett mérfölddel vékonyodott, üres, gyötrő űrt hagyva a mellkasában. Most már egyedül volt a szörnyeteggel.

– Bölcs döntés, meg kell hagyni – törte meg Vander mély baritonja a kocsi fojtogató csendjét.

A félelem újabb hullámától megbénulva Celeste zárva tartotta a száját. Nem volt hajlandó szólni hozzá. Még csak felé sem volt hajlandó nézni. Keze szoros ökölbe szorult az ölében, körmei mélyen a tenyerébe vájtak. A szíve tébolyult ritmusban vert a bordái mögött, de tekintetét mereven az ablakon túl elmosódó fákra szegezte.

A férfi nagy, meleg keze hirtelen a térdére tapadt. Szikrák futottak végig a lábán, forró, elektromos nyomot égetve felfelé a combján. A párkapocs hirtelen érzéki túláradása miatt elakadt a lélegzete. Tiszta, pánikszerű ösztöntől vezérelve lecsapta a kezét. Megtörölte nedves arcát, és felé fordította a fejét. Összeszűkítette a szemét, gyenge, remegő utánzataként fivérei vad pillantásának. Azt akarta, hogy a férfi rettenthetetlennek lássa, aki a büszke Thorne-vért hordozza az ereiben.

A férfi megbillentette a fejét. Sötét szeme rászegeződött, hidegen és metszően, egyetlen másodperc alatt lebontva a védelmét. A lány törékeny, megjátszott bátorsága azonnal elillant. Összehúzta magát a nehéz kocsiajtónak dőlve.

Vander félelmetes sebességgel mozdult. Nagy, eres keze erősen rásimult a lány finom állkapcsára, hosszú ujjai mélyen az orcája puha húsába vájtak. Az arcát közel rántotta az övéhez, egyetlen agresszív villanás alatt eltüntetve a köztük lévő távolságot. Celeste levegő után kapkodott, kezei reflexszerűen előrelendültek, hogy megtámasszák magát, tenyere a férfi kőkemény combjára simult. Szikrák csaptak fel mindenütt, ahol a bőre a férfiéhoz ért; a párkapocs elektromosságának kaotikus vihara zsongatta a bőrét. A szeme tányérrá kerekedett, ahogy belenézett a férfi tekintetének sötét mélységébe.

A férfi észrevette a vörös, puffadt szemeit és a nedves, sűrű pilláit. Egyetlen röpke pillanatra feszült tekintete a lány remegő, cseresznyepiros ajkára siklott, majd visszaugrott a rémült kék szempárra.

– Soha ne vegyél semmibe. Megértetted? – sziszegte mély, veszélyes suttogással, amitől végigfutott a hideg Celeste hátán.

A lány összerezzent a kemény hangtól. Lerántotta a kezét a férfi combjáról, és belekapaszkodott az első ülés fejtámlájának szélébe, kétségbeesetten keresve valami kapaszkodót a forgó világban. Bár rettegett, makacsul kapaszkodott büszkesége utolsó foszlányaiba, és nem volt hajlandó válaszolni neki. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy a férfi szorítása erősödött az állkapcsán, azzal fenyegetve, hogy véraláfutást hagy a sápadt bőrön.

– Válaszolj! – mordult fel, a nyers Alfa-parancs rezgésbe hozta a hátsó ülés szűk terét.

– Engedj el! Ne hívj a te kis hercegnődnek! – dadogta a követelést, próbálva bátornak tűnni, de a hangja szánalmasan remegett. Bizonyítani akarta, hogy nem hagyja magát behódolásra kényszeríteni, még akkor sem, ha a teste elárulta a félelemmel.

A férfi felvonta sűrű szemöldökét, kegyetlen gúny bujkált az ajkán, ahogy kinevette a lány múló, szánalmas bátorságát.

– Bátor, ahogy látom – morogta, majd durván elengedte az állkapcsát.

Celeste kétségbeesetten húzódott vissza a bőrülésen, a lehető legnagyobb távolságot téve kettejük közé a szűk térben. Mellkasa kapkodva emelkedett és süllyedt, szíve vadul kalapált a fülében. Azt hitte, a vita nehezén már túl van. Feltételezte, hogy túlélte a dühkitörésének első hullámát.

A csendes autóban hirtelen mechanikus zümmögés visszhangzott. Pánikba esve figyelte, ahogy a sofőr ülése mögött felemelkedik a fekete elválasztófal, teljesen elzárva a hátsó utasteret. A sötétített ablakok már eleve kizárták a külvilágot. Most egy koromsötét dobozba zárultak, elrejtve a sofőr kíváncsi szeme elől. A hirtelen rátörő klausztrofóbia fojtogatta a torkát.

Mielőtt az agya egyáltalán felfoghatta volna a veszélyes helyzetet, nagy kezek ragadták meg a derekát. Egy kétségbeesett sikoly halt el a torkában, ahogy hirtelen a levegőbe rántották, és keményen a férfi ölében landolt, átkulcsolva annak masszív testét.