SIENNA

A rideg fénycsövek tompa, végeláthatatlan zümmögéssel búgtak a fejem felett. Hátamat a kórházi folyosó kemény műanyagszékének vetettem, és átkaroltam a hasamat. Újabb hányingerhullám tört rám. Úgy söpört végig a gyomromon, mint az összezúzott üveg, amely felhasítja a belsőmet. Szorosan lehunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy beszívjam az állott, fertőtlenítős szagú levegőt. Már csaknem negyven perce ültem ebben a váróban. Dr. Gallagher megígérte, hogy szólít, amint megérkeznek a vérképem és a vizsgálatok eredményei.

Minden múló perccel egyre nőtt a mellkasomat szorító, nehéz rettegés. Remegett a kezem. Az ölemben heverő telefonom sötét képernyőjét bámultam. A folyosó csendje fojtogató volt. A bordáim felől kisugárzó fizikai fájdalom már-már elviselhetetlenné vált. Valami elterelésre volt szükségem. Hallanom kellett a fiam hangját.

Feloldottam a képernyőt, és megérintettem az első számot a gyorshívón. Tristan neve villant fel a kijelzőn. A fülemhez szorítottam a telefont. Kicsöngött egyszer. Kétszer. Háromszor. A hosszas csörgés marcangolta a pattanásig feszült idegeimet. Épp mielőtt átkapcsolt volna a hangpostára, a vonal kattant, és felvették.

– Tristan, hová vitted Leót? Egyáltalán nem érzem jól magam. Kérlek, hazahoznád? Három napja nem láttam – préseltem ki magamból a szavakat egyetlen lélegzettel, küzdve a kényszer ellen, hogy összegörnyedjek a hasamban nyilalló éles fájdalomtól.

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. A háttérzaj átszűrődött a hangszórón. Egy vidámpark összetéveszthetetlen, kaotikus szimfóniáját hallottam. Vásári zene harsogott. A távolban tömeg moraja zúgott fel, majd egy hullámvasút fémes zakatolása következett, ahogy végigszáguldott a síneken.

– Bocs, ma este nem – felelte Tristan tompa, közönyös hangon. Ugyanaz a kongó hangszín volt, amellyel az elmúlt két hónapban beszélt velem.

Összeszorult a mellkasom. Erősebben markoltam a telefont. – Tristan, kérdeztem valamit. Miért nem tudod hazahozni a fiunkat?

A vidám vásári zene felerősödött. A férjem részéről csupán statikus csend felelt.

– Audreyval vagy? – a név olyan ízű volt a nyelvemen, mint a hamu.

– Ehhez semmi közöd, Sienna.

A vonal megszakadt.

Eltartottam a fülemtől a telefont, és a sötét kijelzőt bámultam. Elhomályosult a látásom. Hideg veríték vert ki a homlokomon. A férjem elvitte a hatéves fiunkat a városból, és nekem semmi közöm hozzá? Mielőtt még felfoghattam volna ezt a kíméletlen érzéketlenséget, a telefon megrezdült a tenyeremben. Üzenetértesítés villant fel a képernyőn.

A feladó Audrey volt.

A gyomrom még szorosabb görcsbe rándult. Audrey személyes küldetésévé tette, hogy kínozzon engem, és befurakodott romokban heverő házasságom szövetei közé. Tudtam, hogy le kellene zárnom a telefont és eltennem. Az üzenete megnyitása csak gyötrelmet hozhatott. Mégis úrrá lett rajtam egy beteges késztetés. Remegő hüvelykujjam megérintette az értesítést.

A kép betöltődött. Nagy felbontású fotó volt, amely egy idilli pillanatot örökített meg a derűs, felhőtlen ég alatt. A háttérben Hamupipőke kastélya tornyosult Disneylandben. Tristan, Audrey és Leo álltak középen. Tristan arcán olyan feszélyezetlen, őszinte mosoly derengett, amilyet évek óta nem láttam felém irányulni. Karja átfonta Audrey derekát, szorosan maga mellé húzva őt. Audrey sugárzott a kamerába, szabad kezével Leo kezét fogva.

A kép legmegsemmisítőbb része azonban a fiam volt. Leo Audreyra nézett fel. Arcát tiszta rajongás ragyogta be. Határtalan öröm és bizalom tükröződött a tekintetében. Úgy festettek, mint egy igazi család. Egy boldog, töretlen egység egy varázslatos vakáción. Én csupán a peremükön kísértő szellem voltam.

Megalázottság és düh heves keveréke futott végig az ereimben, átmenetileg elnyomva fizikai rosszullétemet. Tárcsáztam Audrey számát. Már az első csengésre felvette, nyilvánvalóan számítva a reakciómra.

– Audrey, nem érdekel, milyen játékot űzöl Tristannal, de Leo az én fiam. Viheted Tristant, ha őt akarod, de a gyermekemet soha nem veheted el tőlem – mondtam fojtott hangon, bár minden egyes szótag a nyers dühtől remegett.

Halk, szórakozott nevetés szűrődött át a kagylóból. Egy olyan nő hangja volt, aki minden nyerőkártyát a kezében tart.

– Valóban? Miért nem kérdezed meg erről Leót? – vágott vissza Audrey.

– Mit akarsz ez...–

Hallottam a surlódást, ahogy a telefon gazdát cserélt. A vidámpark háttérzaja felerősödött.

– Leo, drágám, édesanyád van a vonalban. Akarsz vele beszélni? – Audrey hangja édes és gondoskodó volt.

A szívem vadul vert a bordáim mögött. Igen. Hallanom kellett őt. Szükségem volt rá, hogy elmondja, hiányzik az édesanyja, és vissza akar jönni Chicagóba.

– Anya? – csendült fel Leo hangja az apró hangszóróból.

– Leo, kincsem, haza kell jönnöd – könyörögtem.

– Jól érezzük magunkat. Ne zaklass már minket. Olyan idegesítő vagy – a vékonyka gyerekhangban élesen és tisztán csengett a bosszúság.

A vonal másodszor is megszakadt.

Megdermedve ültem a műanyag kórházi széken. A telefon a fülemhez szorítva maradt. Csupán üres zúgás visszhangzott benne. A hatéves kisfiam épp úgy hessegetett el, mint valami kellemetlenkedőt. Azt mondta, ne zaklassam őket. Idegesítőnek nevezett. Nemkívánatos zavaró tényező voltam a tökéletes napján, amelyet az apjával és apja szeretőjével töltött.

– Mrs. Thornton?

Összerezzentem, és leeresztettem a telefont. Dr. Gallagher állt a váróterem ajtajában. Vastag, barna kartonmappát szorított a mellkasához. A tartása merev volt. A meleg, megnyugtató mosoly, amelyet máskor viselt, eltűnt; súlyos, komor kifejezés váltotta fel.

– Beszéljünk az irodámban – intett a folyosó felé.

Feltápászkodtam a székről. A lábaim ólomnehéznek tűntek. Némán követtem, gépiesen mozogva. Leo elutasításának lesújtó súlya visszhangzott a fejemben. Beléptem az orvosi szobába. A helyiséget magas könyvespolcok, vastag orvosi szakkönyvek és bekeretezett oklevelek töltötték meg. A levegő fülledtnek, állottnak hatott. Süppedősen leültem a széles mahagóni íróasztallal szemközti bőrfotelbe.

Dr. Gallagher helyet foglalt. Letette a mappát az asztalra, és kinyitotta. Hosszú, gyötrelmes pillanatig tanulmányozta a kinyomtatott leleteket, mielőtt végül felemelte volna a tekintetét, hogy az enyémbe fúrja.

– Sienna, nem fogom szépíteni a dolgot. A vizsgálati eredményei jelentős rendellenességeket mutatnak. A tüneteit – a szűnni nem akaró fájdalmat, a hányingert, a hirtelen súlyvesztést – figyelembe véve további felvételeket készítettünk, hogy pontosan megállapítsuk az okot. Gyomorrákja van. Harmadik stádiumú. Már átterjedt a nyirokcsomóira – kulcsolta össze kezét a papírok felett.

A szavak megültek a csendes rendelőben. Gyomorrák. Harmadik stádium. Áttét.

Olyanok voltak, mint valami idegen nyelv szavai. A szótagok egymásba kapcsolódotak, de az agyam képtelen volt felfogni a jelentésüket. Éles sípolás kezdődött a fülemben, elnyomva az épület légkondicionálójának monoton zúgását.

– Ez mit jelent? – a hangom üresnek és távolinak hallatszott.

Dr. Gallagher felsóhajtott. Tekintete mély, orvosi együttérzéssel lágyult el. – Agresszív kezeléssel – kemoterápiával és esetlegesen műtéttel – talán meghosszabbíthatjuk a várható élettartamát. De őszintének kell lennem önnel e diagnózis valóságát illetően. Kezelés nélkül három hónapja van hátra. Legfeljebb négy. Kezeléssel talán egy éve. Esetleg valamivel több, ha a szervezete jól reagál a szerekre.

Három hónap. Kilencven nap.

A rendelő fehér falai mintha rám omlani készültek volna. A levegő megfogyatkozott. A telefonomon lévő fényképre gondoltam. Tristanra, amint mosolyogva átkarolja Audreyt. Leóra, aki úgy néz fel a nőre, mintha ő volna az egész világa. Eszembe jutott a kisfiam hangja a telefonban, ahogy idegesítőnek nevez, és arra kér, ne zaklassam az új családját.

– Mrs. Thornton? Sienna? – Dr. Gallagher előrehajolt, visszarántva a rideg helyiségbe. – Van valaki, akit felhívhat? A férje, egy testvére? Nem lenne szabad egyedül maradnia egy ilyen hír feldolgozásakor.

Lenéztem az üres kezemre. Kit hívhatnék? Tristant? Épp most csapta rám a telefont, hogy hullámvasutazzon a szeretőjével. Leót? A saját fiam tehernek látott. Három évvel ezelőtt minden kapcsolatot megszakítottam a tekintélyes családommal. Feladtam az örökségemet és a nevemet, hogy elmeneküljek egy szeretet nélküli kényszerházasság elől. Mindent eldobtam, mert azt hittem, Tristan szeret. Túl büszke voltam ahhoz, hogy most visszakússzak hozzájuk.

– Jól vagyok – suttogtam a padló felé nézve.

Dr. Gallagher nem firtatta tovább a dolgot. Még vagy tíz percig beszélt. Időpontot egyeztetett egy onkológussal a kontrollvizsgálatra. Áttolt az asztalon egy köteg fényes prospektust, amelyek agresszív kezelési terveket és helyi támogató csoportokat részleteztek. Olyan szavakat ejtett ki, mint remény, harc és kitartás. Mereven bólintottam. Karomba gyűjtöttem a nehéz mappát és a tájékoztatókat, a mellkasomhoz szorítva a papírokat.

Kábultan léptem ki a kórházból. Az automata tolóajtók szétnyíltak, és a chicagói nyár kíméletlen hősége arcul csapott. A vakító délutáni napfény marta a szememet. Az utcák kaotikusak voltak. Autók tülköltek, buszok fújtattak megállás közben, és gyalogosok tömegei siettek el mellettem a járdán. Mindenki céltudatosan haladt, sietve a saját jövője felé.

Dermedten álltam az aszfalton. A mappa horgonyként húzott le a beton felé. Úgy néztem a körülöttem lüktető várost, mintha máris kísértet volnék.

A telefonom megrezzent a zsebemben.

Előhúztam. A képernyő felvillant egy újabb bejövő üzenettel Audreytól. Megnyitottam.

Egy másik fotó volt. Ezúttal egy luxusszállodai szobában voltak. A függönyöket behúzták a kaliforniai nap elől. Leo mélyen aludt egy hatalmas franciaágy közepén. Tristan a matrac szélén ült, a fiunk fölé hajolva. Tristan nagy keze Leo sötét haját simogatta. Az apai szeretet gyengéd, bensőséges pillanata volt. Egy pillanat, amelyet Audrey megörökített. Egy pillanat, amelyet megosztott velem, hogy bebizonyítsa: nincs szükségük rám.

A gát végül átszakadt bennem. A nyomasztó rettegés fojtogató kétségbeeséssé alakult. Sűrű könnyfátyolon át bámultam a nyüzsgő városi utcát.

Mindenemet feláldoztam értük. Feladtam a tehetős családomat, az ígéretes karrieremet, még a saját személyazonosságomat is, hogy otthont teremtsek Tristannal. A lelkem minden cseppjét Leo felnevelésébe fektettem. És ez volt a jutalmam. Csupán ideiglenes helyettesítővé fokoztak le a nő helyett, akit a férjem igazán szeretett. Nem voltam több bosszantó nyűgnél a gyermek számára, akit megszültem.

Kilencven napom maradt ezen a földön. Kilencven napom, mielőtt a rák felmarja a gyomromat, és megállítja a szívemet. És miközben a forró chicagói járdán álltam, a rémisztő igazság a csontjaimig hatolt.

Szeretetlenül, nemkívánatosan és magányosan fogok meghalni.